DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Talán nem feszíti szét azt az egyébként viszonylag szűk keretet, amit a törvény egy ombudsman számára megszab, és nem tűnik aktualizálásnak, illetőleg aktuálpolitizálásnak, ha nagyon röviden - mert ezt én sem állhatom meg, különösen azok után, hogy jelen voltam valamikor egy óra körül a napirend előtti felszólalásoknál - utalok arra, hogy a határaink mellett nem olyan nagyon régen befejeződött, sőt, vannak olyan nézetek, amelyek szerint még be sem fejeződött események milyen hihetetlenül intenzíven ráirányítják a figyelmet a kisebbségi probléma hihetetlenül érzékeny és tragédiákat is magában rejtő jelentőségére.

Hál' istennek, nem utolsósorban a mindkét oldalon érintettek bölcsességéből eredően, nálunk kisebbség és többség viszonya békés, de ez nem irányíthatja a figyelmünket csak külpolitikai vizekre, amikor kisebbségi kérdésekről van szó. A kisebbségi kérdés nemcsak a külpolitika napirendjén van, hanem a belpolitikának is van teendője ezen a területen, hiszen a jó, kiegyensúlyozott viszony ellenére nem állíthatjuk, hogy nekünk nincsenek teendőink a kisebbségi területen. Itt különösen érvényes a mondás, hogy növeli a bajt, aki elfödi, hiszen koszovói tragikus események nem a semmiből keletkeztek, itt egy hosszú, egy-két évtizedes folyamatról van szó, amely az elején, hogy úgy mondjam, kicsiben kezdődött. Teendőnk tehát nekünk magunknak is van.

Hogy mik ezek a teendők, ez, hál' istennek, Magyarországon több szempontból nem marad rejtve előttünk, hiszen működik egy olyan intézményrendszer, amely az üggyel az állami politika szintjén rendszeresen törődik. Gondolok itt természetesen azokra a kormányzati intézményekre, amelyeknek ez a feladata azokkal a parlamentáris intézményekkel együtt, mint például az emberi jogi, kisebbségi bizottság, amelyeknek szintén feladata, hogy törődjön ezzel a rendkívül komplex problémával. Talán nem szerénytelenség, ha nem utolsósorban a saját hivatalomat is ebbe a sorba veszem, és abból indulok ki, hogy az önök előtt fekvő jelentés a teendőkről nyújt át egy csokrot. Szándékom és megítélésem szerint ez egy hű tükröt tart magunk elé, amiben nemcsak a fények, hanem az árnyékok is visszatükröződnek.

Szeretnék ezek közül az árnyékok közül két dolgot kiemelni, hiszen távol álljon tőlem, hogy ezen a késői órán az önök idejét túlságosan igénybe vegyem, és végigmenjek mindazokon a problémákon, amelyekről a jelentés szól - ez önök előtt fekszik, és hozzáférhető volt. Ez a két dolog megítélésem szerint egyrészt azért emelendő ki, mert jelentősége miatt ezt megérdemli, másrészt azért is, mert viszonylag újdonságról van szó, először szerepel az ombudsmani jelentésben - legalábbis ebben a formában - ez a két téma. Az egyik az 1998 őszi önkormányzati és helyi kisebbségi önkormányzati választások témaköre, a másik pedig a foglalkoztatás és az ezzel kapcsolatos ombudsmani vizsgálat, ami szintén nóvumnak számít az eddigiekhez képest.

Ami az első témát illeti, nem szeretném megismételni, hiszen a sajtó is elég bő terjedelemben foglalkozott mindazokkal az anomáliákkal, amelyek a '98 októberi önkormányzati választások, illetőleg kisebbségi önkormányzati választások kapcsán napvilágra kerültek, mindössze arra szeretnék utalni, hogy egyre inkább feszít az az ellentmondás, ami a törvénybe ez idő szerint, sajnos, be van építve, hogy tudniillik van egy precíz kollektív definíciója a kisebbségi mivoltnak, hiszen a kisebbségi törvény egy precíz meghatározást tartalmaz arra, hogy mit kell kisebbségi közösség alatt érteni, ugyanakkor hiányzik ennek az individuális következménye. Vagyis ebben a pillanatban az úgynevezett szabad identitás elve alapján nem tudjuk eldönteni, hogy mindazokkal a jogokkal, amelyekkel a kisebbségek élhetnek, vajon igazából ki élhet: élhet-e velük mindenki - ez a feltételezés megítélésem szerint legalábbis meglehetősen abszurd -, vagy pedig a lakosságnak, a választópolgároknak van egy bizonyos csoportja, akit megilletnek ezek a kisebbségi jogosítványok.

Éppen ezért ez is ráirányította a figyelmet egy adósságunkra, ami nem új dolog, hiszen már korábbi országgyűlési beszámolókban is jeleztük, de egyébként is meglehetősen közismert volt, hogy itt egy tisztázatlanság van, aminek következményei lehetnek. Sajnos, jó jósnak bizonyultunk, hiszen a választások, amikre utaltam, jól igazolták, hogy itt valóban van egy rendezendő kérdés.

Természetesen ez a problémának csak az egyik szelete, hiszen a kisebbségi joganyag - és szándékosan használom ezt a kifejezést, hiszen nem csak a törvényről van szó - átdolgozásra szorul. Számos más esemény, hozzám érkező panasz mondatja velem ezt, de egyébként önök előtt sem maradtak rejtve azok a feszültségek, amelyek a szabályozás hibáiból fakadnak, és amelyeknek a megszüntetése mindnyájunk közös érdeke. El kell döntenünk végre, hogy mit jelent Magyarországon a kisebbségi autonómia, mit jelent az önkormányzatiság, hol vannak ennek a határai, hiszen ennek számos következménye van nemcsak a jogbiztonság szép elvének megvalósítása céljából, hanem egészen praktikus, mindennapi gondok sokkal egyszerűbb kiküszöbölése vagy fel sem merülése miatt; de - hogy egy másik vetületét mondjam a problémának - a finanszírozás, a közpénzek kiadásának ügye szempontjából sem mindegy, hogy vajon ezek a közpénzek legitim, ellenőrizhető módon kerülnek-e legitim, ellenőrizhető közcélok érdekében felhasználásra, vagy pedig megmarad egy ilyen szürke zóna, ahol mindezek az elvek nehezen vagy egyáltalán nem érvényesíthetők.

Nagyon örülök annak, hogy lépések történtek az előttünk fekvő szabályozási probléma megoldására. Ezek a lépések részben az ezzel megbízott, ezért felelős adminisztráció részéről történtek meg a Doncsev Toso vezette Kisebbségi Hivatal, illetőleg az Igazságügyi Minisztérium részéről, de külön örülök annak, hogy az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságon belül létrejött egy ad hoc bizottság Hargitai János képviselő úr vezetésével, és ez a munka megkezdődött. Örülök annak, hogy ebben a munkában én is részt vehettem, illetőleg az általam vezetett hivatal is részt vehetett, és azt ígérhetem, hogy ez a részvétel hasonlóan intenzív lesz, legalábbis a mi szándékaink szerint, mint amilyen eddig volt.

A másik probléma, ami ezzel szorosan összefügg, és kénytelen vagyok újra és újra szólni róla szinte imamalomszerűen ismételve, a parlamenti képviselet máig meg nem oldott problémája. Ezzel adós maradt az első ciklus ugyanúgy, mint a második, és a harmadik ciklusban is magunk előtt görgetjük ezt az ügyet, holott megítélésem szerint legalábbis szakmai akadálya a kérdés megoldásának nincs; számos tervezet született ezzel kapcsolatban, ezek közül kellene kiválasztani végre azt, amelyikben legalább egy minimális konszenzust el lehet érni ahhoz, hogy ne görgessük magunk előtt továbbra is ezt a hazai és külföldi megítélésünk szempontjából sem lényegtelen ügyet.

A harmadik probléma, amiről röviden szólni szerettem volna, a foglalkoztatás kérdése. Amit a tavalyi évben megvizsgáltunk, az egy gondolatmenet következetes folytatásának tekintendő, ugyanis tudjuk jól, hogy Magyarországon van egy közösség, a honfitársainknak egy nem jelentéktelen száma, akik lényegesen hátrányosabb körülmények között vannak nemcsak az átlagnál, hanem az őket körülvevő környezetnél is.

(19.50)

Ezért alkotmányos, de azt hiszem, humanitárius kötelességünk is, hogy törődjünk ezzel a problémával, hiszen ez probléma társadalmi méreteit, dimenzióit tekintve is igen jelentős, és jelentős hatással van a társadalmi békére, sőt a közbiztonságra is.

Éppen ezért azt gondolom, meg kell vizsgálni azokat a területeket, amelyek okolhatók, főleg okolhatók ennek a helyzetnek a bekövetkezéséért, és amelyeken történő változtatás segítségével kiutat találhatunk ebből a zsákutcából.

Az egyik meggyőződésem szerint az oktatás, amit a megelőző évben vizsgáltunk meg, a tavalyi beszámoló részét képezte. Önöknek alkalmuk volt meggyőződni arról, hogy amit célul tűztünk ki, azt elértük, hiszen az ott felvetett javaslatok találkoztak az adminisztráció egyetértésével, egy részük menet közben megvalósult, és a tisztelt Országgyűlés is egyetértett annak idején a tavalyi beszámoló elfogadása kapcsán az ott tett megállapításokkal.

Ma eggyel tovább léptünk, mert hiszen mit ér a megszerzett tudás, ha ezt nem lehet a gyakorlatban alkalmazni, ha ebből - egyszerűen fogalmazva - nem lehet megélni, ha kiszorulunk a munkahelyekről, ha a munkaerőnket nem tudjuk eladni, nem tudjuk áruvá változtatni, ha nem tudjuk a családunk számára a legminimálisabb létfeltételeket biztosítani.

Gyakran hangzik el, hogy az a cél, hogy családok ne a munkanélküliség keserű kenyerét egyék, hogy ne segélyekből legyenek kénytelenek élni, kiszolgáltatottan, emberhez nem méltó körülmények között, csak megfeledkezünk arról, hogy azok a jelenségek, amik ellen tennünk kell valamit, részben feltétlenül okolhatók azért, hogy ez a helyzet így van, ahogy van. Hiszen miközben azt kérjük számon egyes honfitársainktól, hogy miért nem helyezkednek el, miért nem dolgoznak, bizony a másik oldalon az okok között megfeledkezünk arról, hogy egy részük legalábbis azért nem tudja áruba bocsátani a munkaerejét, mert egész egyszerűen visszautasítja a munkaerőpiac, és nem azért, mert a szaktudása, szorgalma vagy más képességei hiányoznak, hanem egyszerűen azért, mert létezik egyfajta előítéletesség, amelyik megakadályozza ezt a munkavégzést.

Éppen ezért tűztük napirendre a foglalkoztatás területén tapasztalható előítéletesség, diszkrimináció, hátrányos megkülönböztetés megvizsgálását, és tulajdonképpen azt néztük meg, hogy jogrendszerünk kellően felderíti-e ezt a jelenséget, és ha igen, kellően hatékonyan szankcionálja-e. Mindkét kérdésre nemleges volt a válasz, ezért természetes, hogy az általunk megfogalmazott indítványok, javaslatok, kezdeményezések e két jelenség kezelését szolgálták.

Egyrészt olyan javaslatokat tettünk, amelyekben láthatóvá válik ez a jelenség. Tudjuk nagyon jól, hogy ez viszonylag tömegesen fordul elő, nap mint nap, számos információ van erről. Ugyanakkor, ezzel kiáltóan ellentétes az a tény, hogy 1997-98-ban a munkaügyi felügyelőségek, bár országosan több mint 30 ezer ellenőrzést tartottak, egyetlenegyszer sem kezdeményeztek emiatt eljárást, holott erre a jogszabályok most is lehetőséget biztosítottak volna. Ebből vontuk le azt a következtetést, hogy a jogi környezet megváltoztatására van szükség.

A másik javaslategyüttes, amit tettünk, a jelenség szankcionálására, megelőzésére irányult. Hadd mondjam el önöknek - ez ugyan a beszámolóból egyértelműen kiderül -, hogy az érintett főhatóságok, mindenekelőtt a Szociális és Családügyi Minisztérium, kedvezően fogadta javaslatainkat, és ígéretet tett ezeknek a javaslatoknak a gyakorlati megvalósítására.

De ha az országhatáron kívülre tekintünk, érdekünk, hogy ez a helyzet megváltozzon, ha úgy tetszik, ebből a szempontból is EU-kompatíbilissé, EU-konformmá kellene válnunk, hiszen éppen nemrég érkezett meg az Európai Unió egy intézkedéssorozat-tervezete, amelyik az Unió szintjén, tehát nem az egyes tagállamokban - ott változó mértékben ugyan, de ez részben megtörtént - tegyen valamit az egyenlő alkalmazás, az egyenlő esélyek megteremtéséért a munka világában.

Ha tehát ezt az intézkedéssorozatot elfogadjuk, nemcsak saját lelkiismeretünknek, nemcsak választópolgárainknak, nemcsak Magyarország jó közérzetének teszünk eleget, hanem nemzetközi megítélésünkön is pozitív irányban változtatunk.

Tisztelt Ház! Röviden ennyiben szerettem volna összefoglalni mindazt, amit a beszámoló szóbeli kiegészítésével kapcsolatban önöknek el akartam mondani. Természetesen kíváncsian várom a tisztelt Ház reakcióját, véleményét az elhangzottakra, a kritikáját is természetesen, hiszen mi távolról sem hisszük azt - azt hiszem, kollégáim nevében is mondhatom -, hogy tévedhetetlenek vagyunk.

Köszönöm szépen. (Taps.)

Forrás: parlament.hu