ERKEL TIBOR a MIÉP frakciója részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! A gyermekgondozási díj ismételt bevezetésének feltételeiről intézkedő törvényjavaslatot jól időzítve, egy héttel a nemzetközi gyermeknap előtt nyújtotta be a kormány. Ez a gyermekes családok életkörülményein segítő törvényjavaslat egy újabb cölöp azon a mocsárból kivezető úton, amelyet olyan, az elmúlt egy évben meghozott törvénycölöpök előztek meg, mint az állampolgári jogon járó családi pótlék rendszerének a visszaállítása, a kötelező tandíjak eltörlése vagy a gyermekes családok gyermeknevelési költségeit mérséklő adócsökkentési lehetőségek visszaállítása.

Nem lehet eléggé hangsúlyoznom, hogy ma lényegesen jobb lelkülettel, bizakodással tekintenek a jövőbe a családalapításra vállalkozó fiatal párok, mint tették ezt akár másfél évvel ezelőtt. Akkor családellenes törvények Horn-féle cölöpsora terelte a fiatal házasokat a kilátástalanság és a kiúttalanság mocsarába, és az előző kormány kétes értékű rekordja lett, hogy a gyermekeseket sújtó intézkedések nyomán történelmi mélypontra zuhant a születésszám.

Mennyivel jobb hangulata volt e törvényjavaslat miatt az idei gyermeknapnak, mint volt annak az 1994. évi Mikulás napjának, amikor a szocialista és a szabaddemokrata képviselők nagy tapsvihar közepette vonták meg a gyermekes családoktól a családosoknak korábban járó adókedvezményeket! A nemzet jövőjére fenyegető tény, hogy a szóban forgó pártok tagjai az akkori virgácsokat ma is suhogtatják, ma is hangoztatják azokat a képtelen érveket, amelyek szerint ők csak a gazdag gyermekes családok indokolatlan jövedelemelőnyeit szüntették meg.

(17.30)

Hogy érzékeltessem ezeknek a családellenes érveknek a hamisságát, hadd idézzek néhány adatot 1995-ből, amikor még az akkori kormánypártok szerint indokolatlanul jól éltek a gyerekes családok, hiszen az első év felében még létezett családi pótlék és gyermekgondozási díj. Akkor a kétgyermekes családok kétharmadának jövedelme nem érte el az országos átlagot, a háromgyermekesek kilenctizede élt az átlagjövedelem szintje alatt, a négygyermekeseknek pedig közel 100 százaléka. A legnagyobb jövedelmű félmillió lakos közé a három- és többgyermekes családban élőknek mindösszesen 1 százaléka jutott be.

A Bokros-program - ma már igazolhatóan - többségében az átlagosnál rosszabbul élő, szegény sorsú családok létfenntartási forrásait kurtította meg. Ennek ismeretében nem kell azon csodálkoznunk, hogy társadalomkutatók egyértelmű jelzései szerint a gyermekes családok elnyomorodása 1996-ban és 1997-ben felgyorsult, és az egynél több gyermeket nevelők többsége tavaly a népesség legszegényebb egyharmadában, a létminimum alatt vagy annak peremén élt. Helyzetük annyira nyilvánvalóan kétségbeejtő, hogy ma már senki nem ad hitelt a gazdag gyermekes családok indokolatlan jövedelemelőnyéről szőtt szocialista és szabaddemokrata meséknek.

Örömmel nyugtáztam, hogy valamennyi illetékes országgyűlési bizottság - átérezve a kisgyermekeket nevelő családok nehézségeit - általános vitára ajánlotta ezt a törvénytervezetet. Hadd utaljak még egy tényezőre, amely rávilágít a Bokros-programot megszavazó képviselők embertelenségére: 1995 után ugyanis olyan harapófogóba kerültek a gyermekes családok, hogy a bölcsődei ellátást sem tudták választani a megszüntetett gyermekgondozási díj helyett. Nemhogy nőtt volna a bölcsődei férőhelyek száma, hogy elhelyezhessék a korábban gyermekgondozási díjat igénybe vett anyák a gyermekeiket, hanem ehelyett három év alatt 20 százalékkal csökkent. Bölcsődei gondozás híján a gyermekek ellátása érdekében több mint 100 ezren kényszerültek jövedelem nélküli háztartásbelivé válni.

Megpróbáltatásaik ezzel nem értek véget, mivel a Horn-kormány azáltal is leplezetlenül kimutatta családellenességét, hogy a minden jövedelmüktől megfosztott anyák hozzátartozóit 1996-ban havonta több ezer forint egészségügyi hozzájárulás megfizetésére kötelezte. Az erről szóló törvényt szerencsére megsemmisítette az Alkotmánybíróság, hivatkozva arra, hogy jövedelem nélküli állampolgárokat nem szabad a jövedelem után meghatározható adókkal és járulékokkal terhelni.

Mindezeket az eseményeket annak igazolásául is felidézem, hogy milyen hatalmas adószedő és a propagandagépezetet mozgósított az akkori kormány a kis jövedelmű gyermekes családok ellenében, miközben minden ellenérzés nélkül vált szupergazdaggá klientúrája, és szédítő mértékben növekedtek meg ezalatt a négy év alatt a jövedelmi különbségek.

A gyermekgondozási díj megszüntetése nem csupán a Horn-kormány gyermek- és családellenes politikájából fakadt, hanem az akkori kormánypártok tagjaiba több évtized óta beleivódott középosztály-ellenes ideológiának is következménye volt. A bolsevik múltú kormányzat éppen úgy egy középosztály nélküli, szűk hatalmi rétegből és egy széles, proletarizált sorsú népből álló jövőképben gondolkodott, mint akár másfél évtizeddel ezelőtt, amikor csupán egy forradalmi élcsapatnak kikiáltott kis réteg rendelkezett a gazdasági és politikai jogokkal. A hatalmi monopóliumok kialakulását létükből fakadóan a történelemben mindig is fékezték vagy meggátolták a középosztályok, ezért is vált milliószámra áldozattá a tisztességesen gondolkodó értelmiség és a szorgalmas kistulajdonos parasztság Sztálin, Mao vagy Pol Pot diktatúrája alatt.

Az előző kormány ugyanezen ideológiai nyomvonalat követve adó-, járulék- és adminisztrációs kötelezettségek teljesítésének sokaságát követelte meg a kisiparosoktól és a kiskereskedőktől. Mind a hazai kisvállalkozókat, mind a dolgozókat kizárta az állami vagyon privatizációjából, a hazai kultúra művelőit kiszorította a tömegkommunikációs eszközök műsoraiból, a kétszintű érettségi bevezetésével szét kívánta választani a hatalmi nómenklatúra utánpótlásának oktatását a köznép gyermekeinek tanításától. Országlása utolsó évében - felújítva korábbi kulákellenes jelmondatait - általános támadást indított a még zsenge és erőtlen önálló gazdák ellen is. Ez a középosztály-ellenes gazdasági és kulturális politika tulajdon-, tudás- és jövedelemszerzéstől fosztotta meg a célba vett rétegeket, míg a posztkommunista kormány családpolitikája a középrétegek demográfiai újratermelődését kívánta megakadályozni, lehetetlenné téve a középosztályhoz tartozó családokban a gyermeknevelést.

Ennek a politikának a jegyében vált szegénypolitikává a korábbi családpolitika, és ebből a szegénypolitikai szemszögből minősítette gazdagnak a máskülönben átlagos vagy átlagnál alacsonyabb jövedelemszinten élő középosztályhoz tartozó családokat. Kikiáltott gazdagságuk ürügy volt arra, hogy megvonják tőlük a gyermeknevelés után járó adókedvezményeket; hogy megszüntessék a gyermekgondozási díj intézményét; hogy lehetetlenné tegyék számukra a családi pótlék, az anyasági segély vagy a gyermekgondozási segély igénybevételét.

A Magyar Igazság és Élet Pártja hitvallásából fakadóan támogatja a gyermekes családok helyzetének javítását, örömmel üdvözli a gyermekgondozási díj lehetőségének visszaállítását és a Horn-kormány családellenes intézkedéseinek e törvény révén is történő felszámolását. Ugyanakkor örömmel kell emlékeztetnem a képviselőtársaimat, hogy az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyve 1998. június 30-ai 3. számának 144. oldalán a következők olvashatók: "Úgy ítéljük meg, hogy a jelzett, nagyon súlyos feladatok megoldásához a családtámogatás rendszerét ki kell egészíteni az úgynevezett főfoglalkozású anyaság intézményével, amely a három vagy több gyermekének nevelését hivatásként teljesítő anyát főfoglalkozású munkakört ellátónak tekinti, és jövedelmét ennek megfelelően állapítja meg." Majd később, utalva az ígéretek ellenére a családtámogatási rendszerből kimaradt gyedre: "Hogy az anyának a szülést megelőző időszak jövedelmétől függő bizonyos gyermekgondozási díj is járjon, fontos eszköznek tartjuk." A szónok Balczó Zoltán, a MIÉP helyettes frakcióvezetője volt ekkor.

Sajnos, a korábbi gyermekellenes intézkedések romboló hatása ma már orvosolhatatlan, az elszegényedés elkerülése miatt abortuszhalálra ítélt magzatok tízezreit többé már nem lehet életre lehelni. Mégis, a korábban megszüntetett gyermekgondozási díj visszaállítása mint revánsjelkép reményt nyújt arra, hogy ez a nép ki tud szabadulni a kiszolgáltatottságot, a halált és a pusztulást szolgáló politikusok karmai közül, ha mer és ha akar.

A mi családpolitikánk a gyermeknevelést elhatározó szülők hosszabb távú létbiztonságát tartja szem előtt. Ennek jegyében mi változatlanul szorgalmazzuk azt, hogy a gyermekgondozási díj maximuma ne a minimálbérek duplája legyen, hanem ennek az összegnek legalább a 2,5-szerese, valamint továbbra is szeretnénk elérni, hogy amennyiben amúgy is több kisgyermek nevelése hárul az anyára, akkor ezt a gyermekgondozási díjat az anya igénybe vehesse a legkisebb gyermek négy-négy és fél éves koráig. Ily módon is közelednénk ahhoz a családpolitikai célunkhoz, hogy abban az időszakban, amikor a kisgyermekek leginkább igénylik az anya szeretetét és gondoskodását, akkor ez a természetes gyermeki igény teljesüljön. Célunk az, hogy minden olyan anya, aki gyermekei mellett akar maradni, a társadalom támogatása mellett is vállalhassa ebben az időszakban főállásban az anyai hivatást mint elismert szociális jellegű foglalkozást.

A törvénytervezet 2000. január 1-jén lépne életbe, és vonatkozna valamennyi olyan egyedülálló anyára vagy házaspárra, akiknek gyermekei az év végig nem töltenék be harmadik évüket.

(17.40)

Egyetértünk azzal, hogy a törvény az egymás mellett jóban-rosszban kitartó házaspárok bármelyikét feljogosítja a díj igénybevételére. Csodálkozunk és megdöbbenünk azon, hogy azok az ellenzéki pártok, melyek az elmúlt években több mint 120 000 ép család életét keserítették meg a gyermekgondozási díj megszüntetésével, most azt kifogásolják, hogy miért nem részesülhetnek gyermekgondozási díjban az ellenőrizhetetlen családi státuszú élettársak. Néhány ezer olyan jövő-menő élettárs jogosultsága, akikre nyilván nem lehet hosszabb távon családi életet alapozni - hiszen ők maguk sem hajlandók vállalni a családi élet kötelezettségeit -, nos, az ilyen egyének jogosultsága jobban szívügyük volt a volt kormánypártoknak, mint 1995-ben 120 000 teljes család, közel negyedmillió egymás iránt és gyermekeik iránt felelősséget vállaló nő és férfi, tehát konzervatív polgári házaspár jogosultsága.

A középosztály-ellenes düh tehát ma is ott forr a levitézlett Horn-kormány párjaiban, ma sem becsülik az egymás sorsáért polgári házasság keretében közösséget vállalt házaspárokat, viszont hiányolják azok gyermekgondozási díjra való jogosultságát, akik a nekik megítélt díjat egy hónap elteltével esetleg egy következő élettársra költenék.

A gyermekgondozási díj költségvetésre gyakorolt hatása nettó - tehát adókkal és járulékokkal csökkentett - összegben kevesebb, mint évi 40 milliárd forint. Ez az összeg az előző kormány alatt csődbe juttatott bankok konszolidálásához igényelt összegek alig egyhatod része. Továbbá: az 1997-ben a Magyar Nemzeti Banktól átvett 1750 milliárd forint tisztázatlan pénz, amely piaci kamatozású devizahitelként terheli a költségvetést, 1999-ben 199 milliárd forint kamatterhet és 400 milliárd forint törlesztési terhet jelent. Ezekkel az összegekkel a bankot finanszírozzuk meg ahelyett, hogy elszámoltatnánk a Magyar Nemzeti Bankot tisztázatlan pénzügyi tranzakciói miatt.

Csak a 199 milliárd forint kamatteher sok mindenre és nem csak a megfizethetetlen értékű gyermekek felnevelésének segítésére lenne elég. Sajnos, a lecsökkent születésszám miatt ma már nem számolhatunk 120 000 családban élő igénybevevőre. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Éves átlagban összesen 100 000 gyermekgondozási díjban részesülőre számít a kormány. Az utolsó mondatom: a Magyar Igazság és Élet Pártja a törvénytervezetet általános vitára alkalmasnak ítéli.

Köszönöm a meghallgatást. (Taps a kormánypártok és a MIÉP padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu