DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Asszony! Hálásan köszönöm a lehetőséget önnek, és előre elnézést kérek, ha egy kicsit hosszabb leszek. Rögtön azzal kezdem, kicsit kilépve a szerepből, hogy természetesen csak azért szavazhatta meg az emberi jogi bizottság Láyer képviselő úr szavai szerint egyhangúan az általa is jegyzett módosítást, mert egy temetés okán nem tudtam jelen lenni. Én ezt soha meg nem szavazom.

Október 1-je van. Régen úgy mondták, a reformáció hava. Régen, amikor még élt a reformátorok emlékezete, amikor Károli Gáspárról nem egyetemet neveztek el, hanem forgatták az általa 1590-ben lefordított és megjelentetett első teljes magyar nyelvű szentírást.

(11.40)

Amikor még súlya volt annak, hogy valaki pápista, vagy helvét, vagy ágostai hitvallású. Amikor még nem röstelltek az emberek gondolkodni az e világi és az örök élet dolgairól, és képesek voltak felismeréseikért börtönbe vagy gályára menni, és ha kell, meghalni, de nem árulták el sem hitüket, sem önmagukat, sem nemzetüket, sem istenüket. Nemcsak papok és prédikátorok, tanítók és írók tartoztak e tartásában és hűségében megkeményedett néphez, hanem politikusok is, olykor még fejedelmek is, mint Bethlen vagy Bocskai, Apafi és Thököly, Kossuth és Görgey, vagy éppen Bajcsy-Zsilinszky Endre, sőt Losonczi Géza is, akik csak úgy nem adták nevüket szentségeskedő huncutságokhoz, melyek révén az eredendően tisztátalan és olykor brutális e világi hatalom az egyszerű nép számára önnön mennyei szalonképességének illúzióját kívánja kelteni.

Jó emlékezni az őszirózsák havában halottakra és régen hallottakra; Szenczi-Molnárra, Bornemisszára, Balassira, Aranyra, Adyra és Illyésre, a római katolikus hátterű, származású költőre, aki e század magyar költőjeként hódolt szellemi atyái, a XVI. század reformátorai előtt. Hozzájuk ragaszkodom én is, amikor a Magyar Országgyűlés színe előtt a T/666. számú képviselői önálló indítványt álságosnak és e formájában károsnak mondom, mégpedig a következők miatt:

1. Az indítvány november 1-jét kívánja munkaszüneti nappá nyilváníttatni. De mit is ünnepel a Római Katolikus Egyház ezen a napon? Az 1944-ben Szent István Társulat által kiadott missaléből idézek én is, ahonnan némely részleteket Sasvári képviselő úr is idézett, de nem jelölte meg a forrást. Hozzá kell tennem, amit nyilván Sasvári képviselő úr tud, de nem sokkal többen nála a Házban: a missalét a Második Vatikáni Zsinat 1963-ban hatályon kívül helyezte, megszüntetvén a latin nyelvű misézést, anyanyelvre térvén át.

Tehát idézet: "Ma mindenszentek az egyházi év nagy ünnepei közé tartozik. Elsőosztályú ünnep. Az egyház diadalünnepe, melyen seregszemlét tart mennyben diadalmaskodó tagjai felett. Mindenszentek ünnepe a küzdő és győzelmes egyházat egy nagycsaládi ünnep keretében akarja egyesíteni, amikor minden álláskor nemzet és idők megkoronázottai győzelmi pálmáikkal integetnek felénk, és biztatnak, hogy törekedjünk e dicsőséges diadaljel után."

Szóval, ez a fő ünnep, az ecclesia militans és az ecclesia triumphas találkozásának ünnepe. Rendben, képviselő urak. De mi közöm nekem ehhez? Sőt, kárhoztatom és tévtanításnak vallom a teljes Szentírás tanulsága alapján és a reformátori felismerések nyomán mind a küzdő, mind a diadalmas egyházról szóló pápista eretnekséget, ám legyen, ez nékik ünnepük, de miért kellene a vallási, felekezeti eseményt a Magyar Országgyűlésnek konszekrálnia?

2. Vélhetően az előterjesztő atyafiak is feltették a kérdést maguknak, válasz gyanánt e konfesszionális tartalmat lefedték a halottak emlékezetével. Erről az ünnepről ugyanez a missale a következőket írja: "Tegnap a diadalmas egyházról emlékezett meg a liturgia, ma a szenvedő egyházra fordítja a hívek figyelmét. Legújabban megengedte az egyház, hogy a papok ezen a napon három misét mondhassanak a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Ezen kívül annyiszor engedélyez teljes búcsút, ahányszor mindenszentek délután, és ezen a napon templomba vagy kápolnába betérve imádkozunk a szegény lelkekért. Halottak napjának gyászünnepe különös alkalom és ösztönzés legyen számunkra, hogy könyörgéssel és jótettekkel - alamizsna és búcsúk - a kedves halottak iránt érzett részvétünket valóban kimutassuk."

Az egyik diadalünnep, a másik gyászünnep. Egymás után következhetnek, de ép ésszel egymásba nem keveredhetnek. Sasvári és Láyer képviselők előterjesztése dogmatikailag és liturgikailag abszurd. Ha vették volna a fáradságot, ezt bármelyik kezdő plébános elmagyarázhatta volna nekik. De lehet, hogy ez számukra nem is olyan fontos, csak az, hogy az állami munkaszüneti napok között legyen egy szektás katolikus is, elvégre karácsony, húsvét, pünkösd az egyetemes kereszténység, az ökumeni ünnepei is, melyek a szó eredeti jelentésében katexochén katholikosz ünnepek. Nem tudom, miért nem elég nekik, hogy az ő munkálkodásukat berzenkedés nélkül eltűrő római egyháznak augusztus 20-a, Szent István napja, az új kenyér és az alkotmány ünnepe a nemzet ünnepe. Miért kell ily gyatra álcázással megkísérelni a munkaszüneti napok sorába bemesterkedni egy ízig-vérig hitfelekezeti ünnepet?

3. Elismerem, hogy október 31-e és november 4-e között sokan hódolnak a halottak kultuszának. De ez személyes ügy. Még a keresztény felekezetek között is nagy a különbség abban, ahogy a halottakról és a halottak tiszteletéről gondolkodnak. A keleti pravoszláv egyházak a halottak napját nem ismerik. Tessék csak visszagondolni Tolsztoj ismert és különös című regényére, a Feltámadásra, amelyet akik oroszul tanultak, egy életre megjegyezhettek, "voszkreszenyie", vasárnap más fordításban; vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényére. De a mindenszentek ünnepét igen, csak éppen egészen máskor, a pünkösd utáni első szombaton ünneplik azt. Logikusan, hiszen ez a nap az egyház születésének, újjászületésének és örökkévalóságának is ünnepe, tudniillik pünkösd és a hozzá kapcsolódó mindenszentek.

Vagy említhetem az evangélikus egyházat is, amely a liturgikus év utolsó három vasárnapját tematizálta a végső idő és végső kérdések, az eszkatológia szempontjai szerint. Van olyan evangélikus népi tradíció, mely szerint óév este, szilveszterkor, amikor mindenki mulat, akkor kell az óévben eltemetettekről megemlékezni. De az emlékezés és az emlékeztetés motívuma több állam szekuláris ünnepteremtésében is felfedezhető. Németország vagy az Egyesült Államok mellett említésre méltó Izrael is. Héberül így hívják: jom hazakaron, az emlékezés, az emlékeztetés napja. Természetesen az emlékezés önmagában nem vallásos cselekedet. És mégis mindig mindenhol mindenkinél szupranaturális, sőt transzcendens. Mindez azt jelenti, hogy lehet a közösségteremtés, az együvétartozás érdekében az emlékezés célja és cselekménye köré ünnepet szervezni. De ez az ünnep nem lehet megosztó, kirekesztő, az egybekarolandók személyes identitását megkérdőjelező.

A törvénymódosítás előterjesztői indokolásukban azt állítják, Sasvári képviselő úr az imént meg is ismételte, hogy a nyugat-európai országok az övékhez hasonló okokból nyilvánították mindenszenteket munkaszüneti nappá. Az általuk felsorolt országok még félig-meddig sem fedik le a nyugat-európai országokat. Listájukból kimaradt Hollandia, Svájc, Nagy-Britannia, de még a katolikus Írország is. De beírják Finnországot, ahol tudvalevőleg a XVI. század közepétől az evangélikus egyház államegyházként működik. Kár, hogy nem néztek ennek sem utána.

Finnországban valóban munkaszüneti nap a mindenszentek, csak nem november 1-jén, hanem november 6-án, mert nem a római egyház hagyományához akartak hozzáidomulni; a többi skandináv államban, ahol szintén az evangélikus egyház dominál, sem a halottak napja, sem a mindenszentek nem munkaszüneti nap. Németországban pedig a katolikus tartományok - Bayern, Hessen, Saarland - a mindenszenteket üli meg, míg a reformált tartományok - és ez a kiegészítés, jól esett volna nékem, ha elhangzik - október 31-ét, kvázi alternatív ünnepet biztosít a német rend és tartományi rendek azok számára, akik ez idő tájt ünnepelni akarnak.

(11.50)

Jól mondta Sasvári képviselő úr, a reformáció emléknapja, ha tetszik, a magyarországi protestánsok számára is legalább annyira szent nap, mint mindenszentek, vigíliája mindenszentek napjának.

Ötödször: nem csupán érdekesség, hogy az Egyesült Államokban - idézem - "Ha a munkafeltételek ezt lehetővé teszik, az alkalmazottnak engedélyezik, hogy éves szabadsága vagy az úgynevezett kompenzációs idő terhére szabadnapot kapjon, hogy részt vehessen a vallási szertartásokon, vagy ha az alkalmazott egyikkel sem rendelkezik, akkor fizetés nélküli szabadságot kap." Nagy ország, sokfajta ember és sokfajta vallás él együtt. Ki-ki maga tudja, mikor, mit és hogyan akar ünnepelni, az állam feladata csak az lehet, hogy mindenki számára lehetővé tegye a szuverén, lelkiismereti döntést, a nemzetgazdaság kára és mások lelkiismereti meggyőződésének sérelme nélkül.

Végül hatodszor: az indokolás végén még érvéként felmerül a nemzetközi gyakorlathoz való közeledés is. Ezért fontosnak tartom az egyházi ünnepek nemzetközi gyakorlatában különösebben nem elmélyültnek látszó Sasvári és Láyer képviselők figyelmét felhívni arra a keresztény ünnepre, amely valóban szinte minden nyugat-, észak-, dél- és közép-európai ország munkaszüneti napjai közé számláltatik, ez pedig a nagypéntek. Az emlékezés, a halál, a bűnbánat a közösség motívuma mind eleven eleme a mélység ünnepének. Ez a nap tényleg összeköti az embereket és nemcsak a kereszténység különböző felekezeteihez tartozókat.

A munkaszüneti napok számát szaporító és ennyiben dicsérendő képviselői kezdeményezés akkor lehet áldásossá, ha a munkavállalók érdekét bizony a magáénak ismeri el.

Az utolsó perc legyen már csak Lutheré, hogy világossá váljék, milyen alapon szólok, aki Schmalkaldi cikkek című és az evangélikus egyházak számára itt is, Magyarországon a mai napig kötelező hitvallási irattá lett műve második tételében írja a következőket: "A szentek segítségül hívása szintén antikrisztusi visszaélés, beleütközik az első hittételbe, akadályozza Krisztus megismerését. Sem parancsolat, sem tanács nincsen róla, a Szentírásban nincsen reá példa, és Krisztussal ezerszer jobban járunk, még ha a szentek segítségül hívása drága kincs volna is. De nem az.

Ahogyan az angyalok a mennyben imádkoznak értünk - maga Krisztus is ezt cselekszi -, éppúgy imádkoznak értünk a szentek is a földön, vagy talán a mennyben is. De ebből nem következik, hogy az angyalokat és a szenteket segítségül hívjuk, imádjuk, nekik böjtöt és ünnepeket ajánljunk fel, misézzünk, áldozzunk, templomokat, oltárokat és istentiszteleteket szenteljünk és több más módon szolgáljuk őket, pártfogóinknak tartsuk és mindenféle segítséget nekik tulajdonítsunk és mindegyikre külön tisztet ruházzunk, ahogyan a pápisták ezt teszik és tanítják. Mert ez bálványimádás! Egyedül Istent illeti meg az ilyen tisztelet. Hiszen te, mint keresztény és szent könyöröghetsz érettem itt a földön, nemcsak egy bizonyos, hanem minden szükségemben. De ezért még nem foglak téged imádni, segítségül hívni, ünnepelni, érted böjtölni és áldozni, tiszteletedre misézni, hitemet beléd helyezni, hogy így üdvözüljek. Más módon is tudlak tisztelni, szeretni és neked a Krisztusban hálát adni.

Majd ha az angyaloknak és meghalt szenteknek ez a bálványimádó tisztelete megszűnik, akkor nem lesz káros az a másik tisztelet sem, sőt hamarosan feledésbe merül. Mert ha sem testi, sem lelki haszon vagy segítség nem remélhető tőlük, akkor majd nyugton hagyják a szenteket a sírban is, meg a mennyben is, mert csak úgy vagy pusztán szeretetből senki sem fogja őket emlegetni, becsülni vagy tisztelni."

Végezetül: lehetséges, hogy ebben a Házban én vagyok az egyetlen protestáns, bár tudomásom szerint rajtam kívül még négy református lelkész ül - ugyan más frakciók soraiban -, örömmel hallottam volna őket is e kérdésről. Köszönöm a figyelmüket.

Forrás: parlament.hu