CSIGE JÓZSEF (MSZP): Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Asszony! Néhány nap még, és éppen 30 esztendeje, hogy elment, meghalt Veres Péter, az egyszer volt ember, az író, a politikus, a közéleti ember, mindannyiunk Péter bácsija, a nemzet ma is élő lelkiismerete. Balmazújváros adta őt az országnak, a nemzetnek, a mindig alul lévők, alul maradók reménysége volt ő életében, s maradt halála után is.

Rá emlékezve nem csak őt tiszteljük meg, de népünk egészét is, a népet, melyet mostanában még kimondani sem szokás, a népet, amelyet ő nem felülről, lekezelve nézett, hanem belülről, alulról, négy elemis parasztként, nagy műveltségű gondolkodóként, íróként és politikusként - mikor miként lehetett.

Lángelmét temetünk. - mondta Illyés Gyula Veres Péter temetésén.

(3.10)

Olyan embert, folytatom most, aki a mélységből emelkedett a magasságba oly módon, hogy a lába a földön, a talajon maradt, azokért szólt, írt, raboskodott, vállalt hálátlan feladatot, akikkel paraszti, földmunkási nyomorúságba préselten élt, akiknek a mindenkori ma is megoldhatatlan feladatot jelentett, nemhogy a holnap, a jövendő belátható lett volna.

Mindent elolvasott. Mindent megérteni és megértetni akart, hogy segíthessen sorstársain, a parasztságon, a mezőgazdasági munkásságon. Életének nagyobbik felében valódi földmunkásként, igazi parasztként dolgozott, küzdött, nagy családot nevelt az úri Magyarországon, ahol neki börtön, csendőrverés, csak szenvedés jutott. Ritkán érezhette: küzdelme nem hiábavaló, mert azért küzdött, hogy mindenkinek legyen munkája és kenyere. Harmincévesen már megértette, hogy sikerrel küzdeni csak sorstársaival együtt tud, hogy a parasztnak föld kell, hogy élhessen, meg összefogás, mert egyenként elsodorja őket az élet, a történelem.

Veres Péter valaki volt. Nagyot alkotott még akkor is, ha sokan nem értették, vagy mára szeretnék elfelejteni, olykor még a szülőföldjén, nálunk, Balmazújvároson is, ahol újra küzdeni kellett azért, hogy a város középiskolája az ő nevét viselhesse.

Úgy látszik, ma is igazak Sántha Ferenc szavai: "Felkapaszkodott senkik, lecsúszott polgárok, bűvészkedő félművészek, szenvelgő sznobok, magyarnak és európainak egyként kevés kultúrparaziták gúnya, olcsó és hitvány gáncsa nem ért fel hozzá. Mert szövetségese volt a mélyen átélt műveltség, a szolgálat fegyelme a nemzet sorsáért, s az idő érlelte bölcsesség messzire látható tisztasága." Ilyenkor jut eszembe: hol van ma Veres Péter? Mert itt kellene! Milyen jó lenne, ha nem lenne igaza Tornai Józsefnek ma is: "Minden másképp van, Péter bácsi, ezt sikoltom halott füledbe, hazatérek éjjel a szobámba, ezt üvöltöm neked át a földön, minden másképp van, Péter bácsi, szívünkben és a kongó aranytemplomokban."

Harminc éve, hogy elment Veres Péter. Mintha először tenném, döbbenten olvasom tőle, mondja: "Tudom, és szükségét érzem, hogy más tudja, hogy tudom: embernek nyilván több vagyok, mint írónak." Sok ilyen ember, sok ilyen politikus kellene ma is, aki embernek több, mint bármi másnak.

Jobb, különb világot akart. Pedig sokat tűnődött a világ haladásán. Írja: "Én kételkedem abban, hogy a gazdasági szükségszerűség feltétlen jobb világ felé hajt." S azt is '27-ben írta, hogy: "Szilárd meggyőződésem, hogy jobb világ csak jobb emberekkel lehetséges. Különben egyik tehetségtelen után jön a másik." Mintha ma írta volna.

Napjaink is tele gonddal, tele bajjal telnek, egy megoldott feladat után jön száz másik, s csak tudással, felelősséggel, elkötelezettséggel találjuk meg a választ, s dönthetjük el, hogy mit is kell tenni. Mert a felelősség igen nagy.

Veres Péter '37-ben önmagának mondta, de talán nekünk is üzente: "Nem okos és bölcs ember vagy, hanem aljas áruló, ha elfelejtetted, hogy ki vagy és mi a kötelességed." Hát ne felejtsük el! (Taps.)

Forrás: parlament.hu