DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Itt az ön távollétében már sok minden elhangzott, egy kicsit nehéz visszatérni a beterjesztett önálló indítvány tárgyához. Mégis onnan folytatom, ahol Dán képviselő úr befejezte.

Pontosan egy héttel ezelőtt a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium egyik osztálya, illetve tanárai hívtak meg egy rendhagyó osztályfőnöki órára, mivel ezen osztály diákjai közül többen március 15-e kapcsán szóvá tették az osztályfőnöküknek, hogy nem tudják, mit miért kell ezen a napon ünnepelni. Ennek érdekében az osztályfőnök egy történelemtanárt kért fel arra, hogy mutassa be az 1848-as forradalom és szabadságharc előzményeit, illetve kért meg engem arra, hogy miért él tovább ez a hagyomány a mában, illetve mit jelent a mai közélet számára a forradalom és a szabadságharc jelenvalósága vagy megjeleníthetősége.

Jó két órás beszélgetésre, gondolatcserére került sor, ahol azonban egy pillanat alatt kiderült, hogy a jelen levő diákok közül talán csak kettő vagy három volt, aki egyáltalán tudta, mi az, hogy ünnep. És muszáj arra gondolnom, hogy itt sincsen mindenki ezzel tisztában, különös tekintettel arra, hogy itt fölmerült a különféle emléknapok problémája. Én is Bauer Tamással és sokan másokkal egyetértésben is, nem utolsósorban a teremben jelen nem levő, de ezt a jegyzőkönyv tanulsága szerint mégis kijelentő fideszes képviselő úrral, Hargitai Jánossal vallom: nincs értelme annak, hogy minden emberi történésre - akár a személyes élet történése, akár a közösségi lét történése legyen - az ember emléknapot szenteljen, hiszen ezzel devalválja az igazán nagy alkalmakat.

Az ünnepnek kezdettől fogva - már amennyire a kezdet a Szentírás általi tudósítás - egyetlenegy jelentősége van, a legeslegfontosabbról megemlékeztetni a közösséget, az egyes embert és az ő közösségét. Én úgy gondolom, hogy ennek előrebocsátásával érdemes elmélyedni abban, hogy vajon mindazzal, ami az elmúlt 50 évben történt ebben az országban és az itt élő emberekkel, rész szerint velünk, szüleinkkel, nagyszüleinkkel, rész szerint a mi utódainkkal, amennyiben mindennek emlékét génjeikben, tudattalanjukban, álmaikban, vágyaikban vagy éppen bosszúvágyaikban megjelenítik, mit is kezdjünk.

Az egyetlen lehetőséget ennek a kérdésnek a tisztességes, emberhez méltó és közösségi szintű rendezésére az időben látom. Nem lehet a történelmi idő kihagyásával, negligálásával történelmi léptékű eseményt munkálni. Ha valóban az a szándék vezeti az előterjesztőt vagy beterjesztőt, hogy a személyes és a közösségi, történelmi gondolkodás számára jelentőset hozzon létre, akkor ehhez időt kell adni. Van, amihez nem kellett volna időt adni. Van, amit akkor, 1989-ben '90-ben, legkésőbb '91-ben el kellett volna végezni, és ami akkor nem lett elvégezve, többé nem rekapitulálható, nem hozható vissza. És van, amihez legalább száz év kell, vagy még hosszabb idő. Ezért, ha már fölmerül ez a gond, akkor azt mondom, hogy bizony ebben az országban számtalanan élnek, akiknek ezért, azért gyásza van, s igaza van Bánk Attilának, aki szintén nincs jelen a teremben, hogy ez előhozható akár a jelenlevők által a közvetlen környezetükből, akár pedig - létezik szolidaritás - előhozható sokkal tágabb körből, a társadalmi létből.

Azt gondolom, ha egyáltalán szükséges - ahhoz hasonlóképpen, ahogy például Németországban a nemzeti gyásznappal megoldották - megoldani egy ilyenfajta emlékezést és emlékeztetést a közoktatásban, vagy általában a társadalom életében, akkor erre találjunk egy olyan napot, amely fölött nem lehet vita. Így vetettem én fel a bizottsági ülésen Mohács emlékezetét, mint amely mind az azóta eltelt időben élők számára, mind a maiaknak együttesen a nemzeti gyász nagy eseménye, vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen. Ugyanakkor vissza szeretném idézni a jelenlevők emlékezetébe: fél évvel ezelőtt, amikor egy fideszes képviselő a halottak napját terjesztette elő hasonló módon, akkor is azzal érveltem, hogy ez egy parciális, egy rész érdekét megjelenítő, vagy egy részhez tartozó közösségi emlékeztető nap, jellé váló nap. Akkor is azt javasoltam, hogy ez kiváltható lenne nagypéntekkel, amely ünnep egyetemlegesen akár a nem hívők, vagy a valláson, egyházon kívüliek számára is a gyász, a szenvedés, mégpedig az igazságtalan szenvedés, a méltatlan meghurcolás napja lehet. Ez akkor semmilyen fajta visszhangra nem talált.

Továbbmenve: az előterjesztett javaslatnál előkerül Apor Vilmos püspök neve, aki a saját egyháza közösségében megkapta tán a legmagasabb rangot mindazért, amit elszenvedett vagy megtett; boldoggá avatták. Én úgy gondolom, hogy ehhez képest beiktatni az ő mártíriumának napját a közoktatásba: egy kicsit alulszáll. Ott van ő, ahol lennie kell, és ott van azoknak az emlékezetében, akiknek igazán fontos. Én azt hiszem, hogy ebből a szempontból ha nem lehet és nem lenne méltó különbséget tenni a mártírok között - ki ezért, ki azért áldoztatott fel vagy meg -, jobb lenne egy nem névhez kötődő és különösen nem ehhez a névhez kötődő napot találni. Apor Vilmos tette önmagában jel értékű.

Végül hadd említsem meg, hogy természetesen ebből a vitából, úgy tűnik az előzmények után, mégiscsak egyfajta pártpolitikai duellum keveredett ki, valóban helytelenül. Én Mécs Imrének megköszönöm a mellettem, vagy az édesapám emlékezete mellett elmondott szavait, amelyek emberileg nagyon fontosak, de teljesen világossá teszik, hogy itt nem Apor Vilmos halálának megemlékezéséről van szó, nem ártatlanul megölt, meghurcolt emberek, tönkretett létűek emlékezetének az oktatásba beviteléről van szó, hanem egy párt sajátos döntéséről, ideológiai jellegű érdekéről, amellyel én éppen azért nem tudok azonosulni, együtt az MSZP frakcióval, mivel azok a könnyek, azok a szenvedések megbocsáthatatlanok, együtt azokkal, amelyek az emberiség történetében ártatlanok életéhez és halálához kötődnek.

Köszönöm. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu