HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hadd térjek ki röviden ebben a vitapontban erre a Bazsa képviselőtársam által már említett centralizációs folyamatra, amely a Vincze és Révész Máriusz képviselőtársam által előkerített komplex javaslatban keresztülfut.

Ezek a javaslatok általában egyébként nem önálló képviselői indítványok szoktak lenni - szomorúan jelzem -, hanem kormányzati előterjesztések. Jobban szeretem ilyenkor, ha maga a kormány az előterjesztésében hozza ezeket elő, és nem próbál olyan helyzetet teremteni, hogy két képviselővel hozatja ezeket be, hiszen így ezzel a megoldással nincs módja a szakmának ezeket a kérdéseket tisztességesen végigvitatni, hiszen a parlamenti vita során kerül elő - és nem a törvénytervezet egy előző szakaszában, egyeztetések során - egy ilyen komplex indítvány.

Elnézést kérek két képviselőtársamtól, nem a hozzáértésüket kérdőjelezem ezzel meg, hanem ezek a komplex csomagok általában így szoktak születni. Ha ez nem így van, akkor még egyszer elnézést.

Azt hiszem, hogy önöknek is végig kellene gondolni, ténylegesen hova vezet ez a fajta centralizációs folyamat. Mi értelme van szinte minden kérdésben nyirbálni ezeknek a szakmai testületeknek a jogosítványait, a lehetőségeit? Valamikor '98 őszén, egy éjszakába nyúló vitában, a felsőoktatási törvény első módosítása kapcsán - mármint ebben a ciklusban - egy fiatal képviselőtársam a kormánypártok oldaláról felállt úgy este 11 körül, és elkezdett hosszasan arról beszélni, hogy miért jó az, hogyha az egyetemek, főiskolák gazdasági vezetőinek kinevezését jóváhagyja a miniszter, és miért nem jó az, ha az egyetemi tanácsok, főiskolai tanácsok hagyják ezt jóvá.

Döbbenten néztem, és egy pillanatig nem tudtam, hogy hol ülök. A beszélgetés vagy a parlamenti vita során kiderült az illetőről, hogy ő maga is hallgatója - akkor hallgatója volt - valamelyik egyetemnek vagy főiskolának, és saját magának mint hallgatónak a jogosítványát kérdőjelezte meg, hogy talán egy miniszter mégiscsak jobban ért ahhoz, hogy mit kell csinálni, mint mondjuk, egy olyan egyetemi, főiskolai tanács, ahol hallgatók is képviseltetik magukat.

Itt is ezt érzem: mintha a szakmai jogosítványok, kompetenciák megkérdőjelezésével találkoznánk sorozatban. Azt gondolom, hogy ha egy kicsit is hosszabb távra tekintenek, akkor ennek a dolognak nagyon komoly veszélyei vannak. A fontos dolgok helyben történnek. Azt hiszem, hogy talán ezt sokan elismerik úgy általában a parlamentben.

Talán sokan vagyunk - a fiatalabbak nyilván nem ilyenek -, akik emlékeznek még arra az időszakra, amikor azt gondolták állami apparátusok, pártapparátusok, hogy jobban, okosabban tudnak dönteni, mint azok a szakmai szervezetek, azok a legitim testületek, amelyek ott voltak a kéréskör körül, akiknek a bőrére ment ennek az egész problémának a megoldása vagy megoldatlansága.

Arra kérem önöket, hogy fontolják meg - tényleg jó szándékkal kérem ezt -, van-e értelme annak, hogy állandóan feszegessük az egyetemi-főiskolai autonómiát. Van-e értelme annak, hogy tisztességes, tiszteletben álló testületek jogosítványait kérdőjelezzük meg, ürítsük ki esetleg rövid távon akár még érthető, ha el nem is fogadható érdekek alapján.

Végre mindannyiunknak tudomásul kellene venni, bárhol is ülünk itt, a parlamentben, hogy ebben az országban olyan felnőtt állampolgárok élnek - szerintem egyébként már kiskorú felnőtt állampolgárok is, nem beszélve a nagykorúakról, és itt a nagykorúakról van szó hallgatói önkormányzatok esetén, FTT esetén, MAB esetén -, akik képesek belátni saját érdekeiket, akik képesek arra, hogy egy tisztességesen szabályozott és körülírt normatív rendszerben normálisan működjenek.

Érdemes lenne megfontolni, hogy hova vezetnek ezek a megkérdőjelezések. Miért jó, kinek jó az, ha az FTT-be bekerülő emberek úgy gondolkodnak erről a kérdésről, ahogy Bazsa professzor úr az előbb elmondta? Miért jó az, ha a miniszter nevezi ki egy testület elnökét, miközben a testületnek magának kell vállalnia a felelősséget a döntéseiért, és ott, abban a testületben olyan választott képviselők ülnek, akik azok felé kell hogy elszámoljanak a munkájukkal, akik őket választották? Van-e értelme ennek a fajta centralizációnak?

Nem kellene elfelejteni azt, hogy az állam bármennyire bölcs is - egyébként az államok nem szoktak bölcsek lenni, mint tudjuk, bármilyenek is azok -, nem jó gazda. Sokkal jobb gazda azoknak a gazdáknak a szövetsége, akik közvetlenül érdekeltek a kérdések megoldásában, akik közvetlenül benne vannak olyan testületekben, ahova őket küldték azok, akiknek a bőrére megy a játék.

(19.20)

Egyszerűen nem látom értelmét, még egyszer mondom, sem rövid távon, sem az egész magyar felsőoktatás jövője szempontjából ezeknek a centralizációs lépéseknek, meggyőződésem szerint nem vezetnek sehová. Azt persze elérhetjük ezzel, hogy a felsőoktatás szakértői körei, szakemberei elforduljanak - nem szembeforduljanak, mert azt nem fogják megtenni, hiszen függenek pénzügyileg továbbra is az állami költségvetéstől, de elforduljanak - a szakmai kérdésektől. El lehet érni ezekkel a centralizációs lépésekkel azt, hogy komoly szakemberek ne vegyenek részt ezekben a munkálatokban - és közben nem lehet elérni a másik oldalon ezzel semmit. És ezt, azt gondolom, érdemes lenne még egyszer átgondolni, még egyszer végigfuttatni, és érdemes lenne egy picit megállva tudomásul venni azt, hogy a világ minden részén, ahol működik a felsőoktatás, ahol a felsőoktatás nem egy állami akarat közvetlen része, hanem egy önálló, autonóm intézményi hálózat, ott ezek az intézmények a felsőoktatás kebelében és a felsőoktatási döntéseknek megfelelően működnek. Nem kellene újraépíteni ezeket a centralizált rendszereket, mert ezek csak és kizárólag rossz útra vezethetnek, én erről nagyon régóta meg vagyok győződve. Arra kérem önöket, fontolják meg, hogy van-e ennek értelme, és hova vezet ez.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ soraiban.)

Forrás: parlament.hu