SIMON JÓZSEF (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Államtitkár Úr! A szövetkezeti üzletrészről és az új szövetkezetekről sok minden elhangzott ma már, gondoltam is arra, hogy a 15 perces hozzászólás keretében jószerével összefoglalásra kellene vállalkozni. Kormánypárti képviselőtársaim buzdítanak minket arra, hogy például az üzletrészekről szóló törvényhez nyújtsunk be módosító indítványokat. Úgy gondolom, kritikával fogom illetni ezt a törvénytervezetet, de nem fogok hozzá módosító indítványt benyújtani, mert szent meggyőződésem, hogy ez alapján a törvénytervezet alapján nem lehet korrektül orvosolni a problémát.

(16.00)

Én az adótörvényekhez nyújtottam be olyan módosító javaslatokat, amiket ha a kormánykoalíció oldaláról megtámogatnak, akkor akár a jövő év elejétől kezdve 50-100 százalék közötti forgalmi értéken cserélhetnek gazdát a külső üzletrészek. Ehhez csupán csak annyi kell, hogy ne propagandaígéreteket fogalmazzunk meg a probléma kezelésére, hanem tényleges, gyakorlatilag végrehajtható megoldásokat válasszunk, és ismerjük el azt, hogy ezt a problémát 1992-ben az állam és a törvényhozás akarata préselte bele a szövetkezeti mozgalomban, ezt onnan kisikálni, állami szerepvállalás, társadalmi felelősségvállalás és közreműködés nélkül sajnos nagy valószínűséggel nem lehet.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni a legfontosabb kérdést, hogy a szövetkezet az utolsó szövetkezet az utolsó szögig magántulajdonban van Magyarországon. A magántulajdont alkotmány védi, ezen túlmenően még a szövetkezetek is alkotmányos védelem alatt állnak, tehát a szövetkezetek vagyonában való turkálás egyúttal közvetve az állampolgárok vagyonában való turkálást is jelenti, és amikor ilyen módon nyilvánvalóan kimutatható közvetlen érdeksérelem éri a tulajdonosokat, ez alkotmányosan valószínűleg elfogadhatatlan játék.

A bejelentett ígéretek alapján ma sokan arra számítanak, hogy névértéken juthatnak hozzá a szövetkezeti üzletrészükhöz. Nyilvánvaló - és világossá kell tenni a parlamenti vita során -, hogy ez a szövetkezetek legfeljebb egytizedében lehetséges. A Bankszövetség kimutatásait veszem mértékadóan alapul, akik úgy gondolják, hogy a gazdaságoknak alig egyharmada van olyan helyzetben - jövedelmi és vagyoni helyzete alapján -, hogy ezt a problémát sikerrel megpróbálhatja kezelni, de kapcsolódó terhei és a környezet problémái miatt náluk sem biztos, hogy 100 százalékig sikerre lehet vinni az üzletrészek névértéken való kifizetését.

Nem akarom átugrani ezt a kérdést, mert fontos tudni arról, hogy miközben mindenki temeti a szövetkezeteket, látni kell, hogy a szövetkezetek veszteséges gazdálkodása nem általános jelenség, nem nagyobb arányú a szövetkezetek veszteséges gazdálkodása, mint a más vállalkozói körökben előforduló arány. Sőt, itt szeretném felhívni a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy a szövetkezetek még olyan gazdasági környezetben is értelmes munka- és vállalkozási lehetőséget tudnak a tagjaiknak biztosítani, ahol a gazdasági társaság már működésképtelen. Ennek semmi más egyéb oka nincs - ezt szeretném képviselőtársaim figyelmébe ajánlani -, mint az az általános szövetkezeti működési elv, hogy a szövetkezetek oszthatatlan szövetkezeti vagyonhányadot is használnak a működésük során.

Ez világszerte általános dolog, Magyarországon sajnos azért nem, mert ez a vagyonrész is felosztásra került a vagyonnevesítés során, de ennek egy maradéka problémaként, másrészt viszont lehetőségként a mai szövetkezeteknek is a rendelkezésére áll, mert ők viszont a külső üzletrész-tulajdonosok vagyonát használhatják anélkül, hogy a mai gazdasági helyzetben akár erkölcsileg is felelőssé tehetők volnának azért, hogy miért nem fizetnek utána osztalékot. Osztalékot fizetni még részvénytársaságnál is csak akkor lehet, ha a gazdálkodás nyereséges. Szeretném leszögezni, hogy a jelenlegi helyzetben az üzletrész-tulajdonosok döntő többsége - hangsúlyozom, nemcsak a külső üzletrész-tulajdonosokról beszélek, hanem a belsőkről is - nem juthat névértéken az üzletrészéhez.

Nézzük meg, hogy mi a helyzet a belső üzletrész-tulajdonosokkal! Tisztelt Képviselőtársaim! Az is képtelenség, ami 1992 után ezen a területen kialakult, hiszen tegyük fel, hogy a szövetkezet portásának 25 ezer forint üzletrésze van a szövetkezetben, miközben, mondjuk, a főagronómusnak 3 millió forint értékű üzletrésze van a gazdaságban, és az egy tag egy szavazata alapján kellene, hogy meghozzák a vezetéssel és az ellenőrzéssel kapcsolatos döntéseket. Mi ez, ha nem korlátozása a szövetkezeti elvnek, ami abból indul ki, hogy csak olyan mértékig vállalunk közös anyagi kötelezettséget a szövetkezeti együttműködésre, amilyen mértékig egyénileg is érdekeltek vagyunk abban, hogy a szövetkezet a mi hasznunkra működjön.

Nem a mezőgazdasági vagyon felhalmozóit szolgálja ez a törvénytervezet. Tévedés azt hinni, hogy azok, akik annak idején a kárpótlás meg a vagyonnevesítés során nem jutottak hozzá a vagyonukhoz, most hozzá fognak jutni. Az előzőekben világosan kifejtettem, hogy miért nem.

A harmadik dolog, amit szeretnék felhozni, egy ismerős jelenség. A mai szövetkezeteket olyan feladat elvégzésére kényszeríti ez a törvénytervezet, amit ők nem az alapszabályukban vállaltak, és nem is az átalakulásukkor az 1992. évi törvény írta elő nekik, hanem ez a törvény írná elő, hogy végezzék el azt a hóhérmunkát - nem tudok ennél finomabb kifejezést használni -, hogy a jelenlegi gazdasági környezetben értékeljék újra a vagyont, mutassák be a tagoknak és a külső üzletrész-tulajdonosoknak, hogy ez a valóságban mit ér, és próbálják megmagyarázni közgazdaságilag járatlan embereknek - mint amilyenek döntő részben a mai szövetkezetek tagjai -, hogy ezért nem a szövetkezet vezetői, mai aktív tagjai a felelősek, hanem az a gazdasági szituáció, amiben ma a mezőgazdasági gazdálkodás zajlik. Az, hogy ők most volt tagtársaik, üzletrész-tulajdonos társaik kisemmizői legyenek, nem becsületes eljárás.

Azt gondolom, hogy a Kisgazdapárt által 1992-ben kierőszakolt hibás döntést ezzel a döntéssel nem lehet a Kisgazdapárt támogatóinak a megelégedésére végrehajtani. Szeretném felhívni tisztelt kisgazda képviselőtársaim figyelmét, hogy ez a törvénytervezet ebben a formájában súlyos károkat fog okozni az önök szavazóbázisában, mert a reményeket csúfosan cáfolja meg a mai valóság.

Tájékozatlan emberek kifosztására nyílik lehetőség, ha ez a törvénytervezet megvalósul, egy másik logika mentén is. Azt gondolom, ezt a dolgot megakadályozni nem a magyar parasztság lehetősége és felelőssége, talán nem is csak magáé a magyar parlamenté, hanem minden írni-olvasni tudó magyar emberé, aki ez alapján a törvényjavaslat alapján megérti, hogy valójában mi készül itt. Tulajdonképpen az történne, hogy másodszor is kifosztanánk a magyar vidéket, tekintettel arra, hogy az a vagyontömeg, ami mégiscsak mobilizálható ennek a törvénytervezetnek a realizálása esetén, nem a magyar vidéken és a magyar agráriumban hasznosul, ahol hihetetlen tőkehiány van és tőkekivonás zajlott az elmúlt években, hanem ma városon élő barátaink, honfitársaink lesznek ennek elsősorban a haszonélvezői. Illetve még valakik mások, akikről szólni szeretnék, mert a rövid távú önzés lehetőségét természetesen nem lehet kiiktatni ebből a rendszerből, s az erre való spekulálás súlyos politikai bűn a mai helyzetben.

Ismerve a közlegelők példáját és ennek tapasztalatát, mondok egy példát. Egy legelő el tud viselni x tehenet a faluból, de valakinek az eszébe jut, hogy ő kétszer annyit hajt ki erre a legelőre, mint amennyit a megelőző években szokásos volt, neki kétszer annyi tej csordogál be a csarnokba, következésképp a haszna is megduplázódik. Aki őt követi ezen az úton, még annak is növekszik a haszna, de a harmadik, negyedik, ötödik család már érzékeli, hogy hiába hajt ki több tehenet a legelőre, az csak ugyanannyi füvet legel, és összességében több tehén is kevesebb tejet fog adni, és a legszegényebb ember, aki nagy nehezen összekaparja a pénzét, hogy ő megduplázza teheneinek a létszámát, már csak olyan legelőre tudja kihajtani a teheneit, ahol veszteséget söpör be. Kedves képviselőtársaim, ez annyira nyilvánvaló, hogy ilyen típusú kényszerbe belehajtani a magyar parasztembereket nem volna szerencsés.

Szeretnék még egy kérdésre kitérni. Ha ez a javaslat megvalósul - s erre szeretném felhívni kormánypárti képviselőtársaim figyelmét -, előbb kényszeríti kótyavetyére a szövetkezeti vagyont, a szövetkezet mai használatában lévő javakat, semmint azok az emberek, akik most úgy gondolják, hogy majd az így jutott források alapján agrárvagyont vásárolnak maguknak a gazdálkodásuk újraindításához, ehhez a pénzhez hozzájutnának. A dologban van egy jelentős fázisbeli eltérés. Először jönnek a harmadik személyek, a szövetkezet külső követelői, a bankok, akik - miután az igényeiket, követeléseiket kielégítették, esetleg úgy, hogy kénytelenek kalapács alá küldeni a szövetkezeti javakat - majd eladják valakiknek a vagyont, de nyilvánvalóan nem azoknak, akiknek a vételár maradékából lenne lehetősége a liciten részt venni.

(16.10)

Én úgy gondolom, az agrárvagyon ráadásul egy bizonyos szempontból nem speciális vagyon, ez is olyan vagyontárgy, amely működés közben többet ér, mint akkor, amikor kalapács alatt van. Szeretném a képviselőtársaim figyelmébe ajánlani, hogy egy tehenészet nem egyenlő az istálló falában lévő téglák értékével, és nem egyenlő a rét forgalmi értékével. Az a helyzet, tisztelt képviselőtársaim, hogy minden józan számítás szerint az a dömping kényszereladás, amely most a rövid határidők miatt a szövetkezetekre hárulna, akkor is levinné ennek a vagyonnak az értékét, ha ez használaton kívül is egy terhelhető vagyonhányad lenne. Következésképpen, az a 10-15 százalékos értékelés, amelyen most az üzletrészek forognak, innentől kezdve közgazdasági kényszerként, és sehogy másképpen nem érvényesülhet.

A negyedik, amiről még egy gondolatot szeretnék mondani, az, hogy vajon kik lehetnek az új tulajdonosai ennek az agrárvagyonnak. Jelenlegi agrárgazdálkodók, vagy családi gazdálkodásra váró gazdák? Én azt tanácsolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy egy kis oldalpillantást vessünk arra, hogyan néz ki most Magyarországon a tényleges jövedelemszerkezet. Tíz évvel a rendszerváltás után, ezt mindannyian tudjuk, nem csak a mezőgazdaságban jellemző az, hogy kevesebbet termel ez az ország, mint a Kádár-rendszer utolsó éveiben, de azt nem szívesen idézzük az emlékezetünk elé, hogy ezt a kevesebbet mennyivel igazságtalanabbul sikerül felosztani Magyarországon. A keresők felső egy százalékának a jövedelme és az alsó egy százalékának a jövedelme között 260-szoros a különbség. Nem ezt szokták hangsúlyozni, mert ilyen típusú nagyságrendbeli különbségek minden fejlett társadalomban előállnak. Az igazán szívszakító az, ami a felső 10 százalék és az alsó 10 százalék jövedelmeit összehasonlítva tárul a szemünk elé. A felső 10 százalék a legálisan szerezhető jövedelmek 32 százalékát viszi haza a családja számára, az alsó 10 százalék pedig a 4 százalékából él a Magyarországon kereshető jövedelmeknek.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mit gondolnak, vajon hol élnek azok a honfitársaink, akik ilyen alacsony jövedelmi és fizetési osztályban keresik a kenyerüket? A magyar vidéken és a magyar falun. Ők lennének a vásárlók? Én alig hiszem. A figyelmükbe idézem azt is, hogy a magyar gazdaságban minden erőfeszítés ellenére közel egyharmadot tesz ki még a szürke- és a feketegazdaság hányada, ami azt jelenti, hogy keletkeznek itt jelentős jövedelmek még, nem tudjuk pontosan, hogyan és még meddig, de egy tény, hogy ennek a szektornak is megvannak a zsíros haszonélvezői, és valószínűleg az ő jövedelmeik megközelítik a felső 10 százaléknak a jövedelmét. Csak az a különbség, hogy azok, akik ebben a szférában jutnak nagy jövedelemhez, nem lesznek finnyásak, hogy lenyúlják a mezőgazdasági csődhullám következtében felhalmozódó és kalapács alá kerülő vagyonelemeket.

Tisztelt Képviselőtársaim! Szívesen szólnék még a szövetkezeti törvény néhány eleméről. A nevét én elfogadnám, feltételesen, de nem így, hogy "Új szövetkezetekről szóló törvény", külön írva, hanem egyben, mert akkor meg lehetne tenni azt az egyszerűsítést, hogy lennének újszövetkezetek, ami alatt értjük a beszerző, feldolgozó, értékesítő, fogyasztó és hitelszövetkezeteket, ahogy itt fel van sorolva, és lennének a többiszövetkezetek, szintén egybeírva, amiről ez a törvény nem rendelkezik, az ipari szövetkezetektől a mezőgazdasági szövetkezeteken keresztül, a munkaszövetkezeteken át a gépszövetkezésig, ameddig csak sorolni akarnánk ezt a sort, amit a nagyon változatos európai gyakorlat számunkra példaként előadhat.

Én befejezésül csupán azt szeretném mondani, tisztelt képviselőtársaim, hogy a szövetkezés ügyével az uniós csatlakozás előtt ilyen mostohán bánni óriási felelőtlenség. Az Európai Unió gyakorlata: szervezettség, kötelezettségtudat és biztonság. És ezeknek a feltételeknek (Az elnök jelzi az idő leteltét.) szövetkezeti mozgalmak nélkül, szövetkezeti szövetségek nélkül, országos szövetkezeti hálózatok nélkül nem lehet megfelelni. És én nagyon sajnálom, hogy ezt a jelenlegi törvény előkészítői nem vették figyelembe.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu