DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm a szót. Elnök Úr! Miniszter Asszony! Elnök Urak! Tisztelt Ház! A 2000. évi tevékenységről szóló beszámoló a tisztem ma itt, de természetesen nem kerülhetem el, hogy ne tekintsek egy kicsit távolabbra is - remélem, sikerül majd bizonyítanom, hogy ez nem öncél és nem a személyemnek tulajdonított túl nagy jelentőség, hanem azért van erre szükség, mert az elmúlt év eseményei ezt indokolják.

A hat év a kisebbségi jogrendszer kialakításának, megszilárdításának a folyamataként is felfogható. Mindnyájan tudjuk, hogy Magyarországon nyolc évvel ezelőtt elkezdődött valami, ami abban az időben és ebben a térségben példa nélkül állt, amire akár büszkék is lehetünk, és akár azt is mondhatjuk, amit egyesek mondanak: hogy nyolc évvel ezelőtt amolyan mintaország voltunk kisebbségi relációban. Kétségtelen, az elmúlt nyolc évben jelentős lépéseket tettünk ennek az új, addig ismeretlen felfogásnak, működési módnak - amely áthatotta a köz szinte minden szféráját - a megerősítésében, kifejlesztésében.

Hogy ezt szóba hozom, annak az az egyszerű oka, hogy úgy érzem, ez alatt a nyolc év alatt, amióta a kisebbségi önkormányzati rendszer, a kisebbségi intézményrendszer működik, eljutottunk egy válaszúthoz, ha úgy tetszik, fordulóponthoz. Nemcsak annak a szándékával mondom ezt, amit időnként hallani lehet, hogy folyamatosan mérnünk kell magunkat a környező világ történésein - és nemcsak a nyugatiakon, hanem a keletieken is -, hanem azért is, mert a saját teljesítményünket is folyamatosan kell mérnünk, folyamatosan bele kell néznünk egy képzeletbeli tükörbe, meg kell néznünk: ráismerünk-e önmagunkra, jó szívvel nézünk-e ebbe a tükörbe, és örülünk-e annak a képnek, amit látunk.

(9.40)

Azt kell hogy mondjam, hogy az elmúlt nyolc évben nemcsak nálunk történtek események, hanem a világ is változott. Változott Nyugaton, hiszen kisebbségi relációban is jelent az európai integráció bizonyos lépéseket. Ezek talán nem túl intenzívek és nem túl látványosak, de ha jobban szemügyre vesszük, akkor ezt nem lehet nem észrevenni, és azt kell hogy mondjam, hogy a szűkebb környezetünkben is történtek igen jelentős változások.

Engem nagy örömmel tölt el, hogy ma a környező országokban a kisebbségi közösségek - így a magyarság - jelentős politikai tényező. Azt gondolom, egyetérthetünk abban, hogy ma Szlovákiában például komoly politikai döntés a kisebbségek részvétele nélkül elképzelhetetlen. Ez még akkor is így van, ha természetesen a viszony nem felhőtlen, hiszen ez a viszony mindig is nagyon érzékeny viszony volt - és valószínűleg az is lesz az elkövetkező időszakban -, de tény, hogy az egy nemzet, a homogén nemzet elvén működő nemzetállami ideológia helyett ma már ebben a térségben is széles körben elterjedt egy ettől eltérő szemlélet, amelynek az a lényege, hogy minden egyes közösség szerves része az adott országnak, és hogy nem lehet különbséget tenni származás szerint.

Miért mondom én azt, hogy fordulóponthoz érkezett a magyar kisebbségi jogrendszer? Két olyan dolog is volt az elmúlt évben, ami ezt a megállapítást indokolja: az egyik, hogy végre, többéves előkészítés után elkezdődött, és bizonyos eredményeket mondhat magáénak egy reform, amelyik nemcsak azt a célt szolgálja, hogy az előbb említett hasonlattal élve nyugodtan nézhessünk a tükörbe, hanem azt a célt is szolgálja, hogy beváltsuk azokat az ígéreteket, amelyeket a kisebbségi törvény szövegében, preambulumában, tételes szabályai között '93-ban megígértünk, de annak idején nem ismerve pontosan a körülményeket, inkább csak ígéretként fogalmaztuk meg. Ma azonban - az elmúlt nyolc évben - abban a helyzetben vagyunk, hogy ezeket az ígéreteket beválthatjuk.

Ezek az ígéretek részben arról szólnak, hogy a magyarországi nemzetiségi közösségeknek kulturális autonómiát kell adni. Megindultunk ezen az úton, de messze vagyunk attól, hogy ez megvalósuljon, éppen ezért a legnagyobb mértékben helyeslem és támogattam az elmúlt évben is azt a kezdeményezést, hogy történjen meg a kisebbségi joganyag átvizsgálása - természetesen az érintettek tevékeny közreműködésével -, és jussunk el egy új szöveghez, ami mindenki számára elfogadható, és egyben választ ad azokra a kihívásokra, amelyek az előbb említett ígéretek következtében, de a valóságos élet eseményei következtében is előálltak.

Nem lehet elmenni szó nélkül - és a tervezet nem is megy el szó nélkül - a kisebbségi közösségek legitimációját megteremtő képviseletek választása körüli anomáliák mellett sem. Tudjuk jól - én már sokadszor mondom, de mindeddig nem túl nagy eredménnyel, ezt sajnos meg kell hogy állapítsam, hiszen a '98-as választáson történtek ezt igazolják; természetesen az önkormányzati választásra gondolok -, hogy ebben a tekintetben van teendőnk, hogy javítanunk kell azon a választási metóduson, ahogy ma a kisebbségi, helyi és országos önkormányzatok választása történik, hiszen ez kétségkívül legitimációs problémákat vet föl.

Hozzá kell nyúlnunk a kisebbségi törvényhez olyan események miatt is, amelyek időközben a magyar jogrendben következtek be: az önkormányzatok relációjában például az összeférhetetlenség kérdésében, a közmeghallgatások ügyében, amit szintén vizsgáltunk az elmúlt évben. Kétségtelen tény, hogy a kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatba hozható az a folyamat, ami sajnálatos módon az elmúlt években került az érdeklődés középpontjába: az tudniillik, hogy egyesek úgy gondolják, hogy elhagyják ezt az országot, mert úgy érzik, hogy itt nem találják meg a boldogulásukat, aminek nemcsak általános politikai, kisebbségpolitikai, hanem a kisebbségi önkormányzati rendszerre ható következménye is van, hiszen előáll egy olyan helyzet, hogy az eltávozottak mint képviselők utódlásának kérdését meg kell oldani, és a jelenlegi szabályok ezt nem rendezik kielégítő módon.

A másik kérdéskör, ami különös jelentőséget kapott az elmúlt évben és ami csak látszólag önálló kérdéskör, a másikkal szorosan összefügg: ez az egyenlőség kérdése. Miért kell ezzel foglalkoznunk? Mindenki előtt ismert, hogy az alkotmány nemcsak az egyenlőséget mint alkotmányos elvet deklarálja, hanem az esélyegyenlőséget is, sőt kilátásba helyezi az ettől eltérő helyzet szankcionálását. De ha elvi, ideológiai, elméleti alapokat keresünk, akkor ritka szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen világnézettől, orientációtól függetlenül ez a kérdés különösen alkalmas arra, hogy nemzeti konszenzus jöjjön létre, hiszen a konzervatív politikai tábor eszmei bázisát adó keresztény világszemlélet ugyanúgy az Isten előtti egyenlőséget hangsúlyozza ezer éve, mint ahogy a liberális politikai nézetrendszer a francia forradalmat követően zászlajára tűzte ennek az egyenlőségnek a megvalósítását.

Azt mondhatjuk tehát, hogy ez a kérdés különösen alkalmas a konszenzus kialakítására. Mondhatjuk-e ugyanakkor azt, hogy ebben a tekintetben megtettünk mindent? Mondhatjuk-e azt, hogy a szegénység, a rossz lakáskörülmények, az oktatási hátrány, a munkanélküliség, a szegénység ördögi köréből sikerült kitörni? Mondhatjuk-e azt, hogy minden egyes honfitársunk esélyei egyenlők, hogy mindenki számára egyformán rendelkezésre állnak a javak? És mondhatjuk-e azt, ha ez nem így van - mint ahogy erre számos jel mutatkozik -, hogy megtettünk mindent annak érdekében, hogy fölvegyük a küzdelmet az esélyegyenlőtlenség ellen, hogy megszüntessük azokat a diszkriminációs jelenségeket, amelyek mérgezik a közhangulatot, és amelyek nemcsak morális, nemcsak jogi, hanem gazdasági szempontból is kimutatható hátrányt jelentenek mindnyájunk számára?

Az elmúlt évben a hivatal - talán azt mondanám - rendkívüli feladatra vállalkozott, amikor kidolgozott egy egyenlő bánásmódról szóló javaslatot, tudva azt, hogy ez nem tartozik az ombudsman szűkebb értelemben vett hatáskörébe, de nem is hoztunk semmilyen döntést ezzel kapcsolatban, hiszen mindössze felajánlottuk segítségünket azok számára - gondolok mindenekelőtt a törvényhozásra, illetőleg az annak előkészítésében részt vevő közigazgatásra -, akiknek feladata, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzanak; mégpedig jogszabályban rögzített feladatuk, hiszen a jogalkotási törvényünk ezt egyértelműen előírja. Nem hinném, hogy komolyan lehetne vitatni, hogy az ezzel kapcsolatos életviszonyok rendezése rendezést, szabályozást igényel.

Természetesen sohasem tettük le a garast egy meghatározott modell mellett. Mindig is azon a véleményen voltunk, hogy keresnünk kell a megfelelő jogi szabályozást, nem gondoljuk azt, hogy az általunk produkált szöveg valamiféle szentírás lenne, és még kevésbé gondoljuk azt, hogy az egyedüli helyes megoldás lenne. Örömömre szolgál, hogy az Igazságügyi Minisztérium úgy döntött, hogy egy kodifikációs bizottságot hoz létre, amelynek az a feladata, hogy megvizsgálja ezt a kérdést.

Azt hiszem, hogy mindkét vállalkozással, mindkét fő témával kapcsolatban, amit az elmúlt év relációjában meg szerettem volna említeni, komoly sikereket sikerült elérni az emberi jogi bizottság segítségével. Külön szeretném megköszönni az emberi jogi bizottságnak azt a nagyon megértő, konstruktív, segítő hozzáállást, amit az egész év folyamán tapasztaltam, és tapasztaltam abban az albizottságban, amelynek az volt a feladata, hogy hozzájáruljon egy kisebbségi törvényt módosító javaslat kidolgozásához.

(9.50)

Ez nagyon hosszú, nagyon kemény munka volt, és mind az albizottság, mind az egész bizottság tényleg tiszteletreméltó módon segített ennek a vállalkozásnak a tető alá hozásában, de hasonló a helyzet az úgynevezett egyenlő bánásmód javaslattal kapcsolatban, ahol a bizottságtól hasznos segítséget kaptunk, és nagyfokú megértést az említett vállalkozásunk sikerét illetően.

Végül szeretnék nagyon röviden köszönetet mondani, nemcsak az elmúlt évért, hanem a hat évért mindazoknak, akik megtiszteltek a bizalmukkal, amikor hozzánk fordultak, és amikor úgy érezték, hogy mi vagyunk az a hely, ahonnan segítséget várhatnak. Nemegyszer a levél úgy kezdődött, hogy ön az utolsó reményem. El kell mondanom, hogy sajnos időnként ebben az utolsó reményben is csalódást okoztunk, mert voltak olyan ügyek, amelyekben nem tudtunk segíteni, de bízom benne, hogy ez volt a kisebbik rész, és az elkeseredett emberek egy kicsit visszanyerték a bizalmukat abban, amiből kiábrándulni látszottak. Én azt hiszem, hogy ezzel rajtuk kívül mindnyájunk közös érdekét is szolgáltuk - hiszen mi lenne a demokrácia demokraták nélkül?

Szeretnék köszönetet mondani a partnereinknek is - a partnereinknek, akik a köz- és a magánszférából egyaránt jöttek, azoknak az állami hatóságoknak, minisztériumoknak, akik felismerték az együttműködésben rejlő előnyöket, akik nem a konfrontációra, nem a meg nem értésre törekedtek, hanem felismerték azt, hogy mi nem ellenük, hanem értük vagyunk.

Szeretnék köszönetet mondani természetesen a munkatársaimnak is, hiszen tábornokokról sokszor esik szó, a közkatonákról szinte soha. A történelemkönyvek mindig csak az első szereplőt említik meg, pedig talán nem is ő a legfontosabb, sőt bizonyos esetekben biztos, hogy nem ő a legfontosabb. Hadsereg nélkül nincs győzelem, és ez a hadsereg, ahogy ezt én látom legalábbis, kitűnően harcolt.

Szeretnék köszönetet mondani a kisebbségi közösségeknek, akiknek a bizalmát végig élveztem, és e nélkül a bizalom nélkül nehéz lett volna dolgozni, hiszen ha van intézmény, amely az érintettek bizalmából él, akkor ez az intézmény biztos, hogy ilyen. Mindvégig partnerek voltak, akkor is, ha időnként voltak vitáink, mint ahogy ma is vannak vitáink; furcsa lenne, ha ez nem így lenne, hiszen a vita, a konfliktus a demokratikus társadalmak velejárója - a kérdés mindig az, hogy ezeket hogyan oldjuk meg. Én azt hiszem, hogy az elmúlt hat évben ezeket a konfliktusokat jól, demokratikus módon sikerült megoldani. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu