DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Az idő előrehaladottsága miatt igyekszem nagyon-nagyon röviden összefoglalni a mondanivalómat, de sajnos kénytelen vagyok kitérni néhány dologra, mert a hozzászólások engem erre rákényszerítenek.

Nagyon örültem volna, ha csak annyit kellett volna mondanom, hogy köszönöm a támogatást, köszönöm az elismerő szavakat - ezzel is kezdem. Köszönöm mindazoknak, akik kifejtették az egyetértésüket, támogatásukat, értékelték az általunk végzett szerény munkát. Ha jól érzékeltem, akkor a jelentésemben foglaltakkal és az elmúlt hat évben végzett tevékenységgel egyetértett a Fidesz, a Magyar Szocialista Párt, az SZDSZ, a Kisgazdapárt. Szerintem a MIÉP is, csak ők nem tudnak róla; illetve az volt a benyomásom, hogy volt némi ellentmondás abban, amit mondtak, és amilyen következtetésre jutottak. Nagyon örülök egyébként annak, hogy a MIÉP-nek az intézményhez való viszonya mintha pozitív irányban változott volna. Amit Hegedűs képviselő úr mondott, abból erre következtetek, ugyanis ő végig azt sorolta fel, hogy miben ért egyet a jelentésben foglaltakkal. Nagyon örülök, hogy sikerült eltalálnom az ő ízlését. Ami pedig a bíráló megjegyzéseket illeti, egyébként mindaddig ez volt a véleményem, ameddig Fenyvessy képviselő úr meg nem szólalt. Az ő felvetéseire egyébként mindjárt fogok röviden válaszolni.

Megmondom őszintén, nagyon sajnálom, hogy egyedül az MDF-frakció tetszését nem sikerült elnyerni az idén. Őszintén szólva nem is nagyon értem ezt, hiszen az idei évi jelentésem abban a jelentéssorozatban foglaltatik, amit öt éven keresztül mindig letettem az asztalra. Nem látok szignifikáns különbséget az idei éves jelentés, a tavalyi, a tavalyelőtti és az azt megelőző között. A frakció véleményében viszont van egy nagyon szignifikáns különbség; azóta is azon gondolkozom, hogy vajon mi az oka ennek. Amit ugyanis Lezsák képviselő úr elmondott, az számomra nem tűnt elegendő indoknak. Természetesen ettől függetlenül ő a véleményét maga alakítja ki.

Mielőtt azonban az egyes kérdésekre röviden rátérnék, egyetlen megjegyzést engedjenek meg. Pokol képviselő úr sajnos nincs itt, és nem is az én beszámolómmal kapcsolatban hangzott el a kritikája, de mégis kénytelen vagyok egyetlen mondat erejéig visszatérni ehhez. Ugyanis ő azt mondta, hogy én kiterjesztettem a vizsgálati kompetenciámat - ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondott - a magánszférára. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mit ért ez alatt. Én nagyon szeretném kérni, hogy az utókor kedvéért mondjon egyetlenegy esetet a hat év alatt, amikor én magánszférát vizsgáltam - egyetlenegy esetet mondjon! Ő nyilván arra gondol, hogy a kocsmai és egyéb vendéglátó-ipari kiszolgáló ügyekben eljártam, csakhogy soha nem a tulajdonos ellen, hanem a fogyasztóvédelmi felügyeletnél kértem, hogy a fogyasztóvédelmi felügyelőség tegyen intézkedéseket. Nem tudom, ez miért lenne a magánszférába való beavatkozás?!

Egyébként zárójelben megjegyzem, hogy igenis vannak külföldön olyan ombudsmani intézmények - és nemcsak az adatvédelem területén, hanem éppen az etnikai diszkrimináció területén -, amelyek igenis fel vannak hatalmazva arra, hogy a magánszférában is tevékenykedjenek, mindenekelőtt a munka világában, ahogy ezt manapság nevezni szokás divatos kifejezéssel. Vagy hogy a svéd vagy a brit példát hozzam, ahol igenis fel vannak hatalmazva a kormányombudsmanok arra - nem is a parlamenti ombudsmanok -, hogy a magánszférában számon kérjék a munkáltatót, vajon miért alkalmaz diszkriminatív eljárást a gyakorlatában.

Tehát egyrészt a megállapítása kezelhetetlen a számomra, hiszen ő nem mondott konkrétumot és én nem tudok ilyesmiről; másodszor: az elméleti megállapítása pedig téves, hiszen vannak ilyen példák külföldön. Tehát az az igény, miszerint ezt a jó példát netán át kellene vennünk, igenis megalapozott, hiszen legjobb emlékezetem szerint senki nem vitatta ebben a teremben, hogy a munkahelyi diszkrimináció létező dolog, és hogy ez nagyon súlyos akadálya annak a mindenki által kívánt felzárkózásnak, amit elvárunk az érintett körtől. Most már akkor hadd térjek ki röviden az egyes konkrét megállapításokra!

Fenyvessy képviselő úr azt mondja, hogy az elnöki visszahívhatóság egy nagyon demokratikus dolog. Igen, ez így volt a Kádár-korszakban, ott a visszahívhatóság valóban széles körben elterjedt intézmény volt. Ezt az alkotmánymódosításkor és a jogrend átalakításakor ez a demokratikus jogrend iktatta ki általában a jogrendszerünkből, és ma is kiiktatja minden egyes választott funkcióval kapcsolatban, kivéve a kisebbségi önkormányzati elnököt. Egyébként ha ez antidemokratikus, akkor antidemokratikus a megyei önkormányzat is, hiszen a megyei önkormányzat elnökét és alelnökét ugyanúgy nem lehet visszahívni, pedig a megye választja őket. Valamint antidemokratikus az alpolgármesterek esetében is, hiszen őket ugyanúgy nem lehet visszahívni, mint ahogy a polgármestert nem lehet visszahívni.

Tehát szó sincs arról, hogy mi az ellen tiltakozunk, amit a képviselő úr hibának vél, hanem egyszerűen azt mondjuk, hogy ez nincs beleillesztve a jogrendszerbe, és ez megítélésünk szerint nem túl szerencsés megoldás. Egyébként a törvény az én értelmezésem szerint nem is ezt mondja, de van egy legfelsőbb bírósági döntés, amelyik ilyen irányba nyitotta ki a visszahívás lehetőségét. Ad absurdum az a helyzet is előállhat, képviselő úr - és nem tudom, ez mennyire demokratikus -, hogy egy kisebbségi önkormányzat naponta visszahívja az elnökét - naponta. Tehát ha ez az intézmény demokratikus, akkor ez azt jelenti, hogy a demokrácia ad absurdum önmaga működését teszi lehetetlenné. Ezért mondjuk azt, hogy ez nem szerencsés dolog, és ezen jó lenne változtatni.

Ami a nyelvhasználat kérdését illeti: a konkrét ügyről csak annyit, nem arról van szó, hogy magyarul nem lehet beszélni. A határozat úgy szólt, hogy csak magyarul lehet beszélni, tehát hogy németül nem. Képzelje el, képviselő úr, ha mondjuk, Csíkszeredán elrendelnék, hogy csak és kizárólag románul lehet beszélni a magyar többségű önkormányzatban - csak és kizárólag. Ezt kifogásoltuk, hogy az önkormányzat nem hozhat ilyen határozatot, amivel megtiltja az elnökének az anyanyelvhasználathoz való jogát.

(17.20)

Egyébként amit ön mond, az nemcsak a törvénnyel ellentétes, hanem a saját képviselőtársa véleményével is, hiszen ő éppen arról beszélt, mennyire fontos a nyelv és a nyelvi jogok. Tehát azt gondolom, a problémáikat egymással is érdemes tisztázni.

Állítólag én a hivatalt a jogvédők szolgálatába állítanám. Nem tudom, mire gondol, képviselő úr, mert természetesen a jogvédők, akik azonos területen mozognak mint én, nekem a partnereim, tárgyalópartnereim, és mindazokban az ügyekben, amelyekben törvény adta lehetőségem van, támogatom a tevékenységüket. Én azt gondolom, hogy ez nem vethető a szememre.

Ami pedig az önkényes beköltözőket illeti: én egyszerűen csak megvizsgáltam - egyébként felkérésre - egy jogszabály hatékonyságának kérdését. Felkértem a megyei közigazgatási hivatalokat, hogy vizsgálják meg, éppen azért, mert kíváncsiak voltunk arra, hogy a jogszabályi változás milyen következményekkel járt. Éppen a feszültségek csökkentése érdekében szerettünk volna információt gyűjteni, ezt adtam közre a jelentésben. Ennyi az egész. Az viszont kétségtelen, hogy ennek van bizonyos etnikai dimenziója, a képviselő úr is elismerte egy fél mondatban, hogy ez így van.

Ami pedig az etnobizniszt illeti, képviselő úr a szívemből beszélt, és ha elolvasta volna a korábbi jelentésemet, akkor tudná, hogy én voltam ez első ebben az országban, aki fölemelte a szavát ez ellen, aki konkrétan, az ön által hiányolt törvényjavaslattal kértem azt, hogy történjen intézkedés. Csak el kell olvasni! Az általam javasolt szövegben ez szó szerint benne van. Én voltam az, aki azt mondtam, és a mai napig azt mondom, hogy legitimációs problémákat vet föl az, ha nem vetünk gátat az ilyen szabad mozgásnak. Úgyhogy nyitott kapukat dönget. Sőt, hadd legyek ennyire beképzelt és mondjam azt, hogy ön előtt vetettem föl ezt a problémát. Ezt rajtam számon kérni - legalábbis furcsa.

Ami a sokat emlegetett zámolyi ügyet illeti: tisztelt Országgyűlés, én nem foglalkoztam a zámolyi üggyel a jelentésemben. Ez egy '97-es dolog, én ezt ombudsmani szempontból réges-régen lezártam. '97-ben kaptam egy megkeresést, kaptam egy panaszt, amelyikben az ottani eseményekről volt szó. Én azt tisztességesen kivizsgáltam, egy jelentést eljuttattam a megfelelő hatóságokhoz; ők egyébként ezzel kivétel nélkül, az általam kezdeményezett eljárások mindegyikével egyetértettek. Az ügyészség kezdeményezte a polgármester ellen a megfelelő eljárást, el is ítélték egyébként, szabálysértési bírságot kellett fizetnie. Tehát amit ombudsmani szempontból ebben az ügyben tenni lehetett, azt én megtettem, és ettől kezdve számomra a zámolyi ügy nem létezik, mert nincs ilyen beadvány a hivatalomban három éve.

A jelenség, amire rámutattam, az viszont létezik. Ugyanis tévedés ne essék - és egyébként, képviselő úr, ha egy mondattal továbbolvassa azt a bizonyos 6. oldali megállapítást, akkor tudja, abban ez is szerepel -, nemcsak a zámolyi kivándorlásról van szó, hanem az évek óta folyó, Kanadába történő kivándorlásról, és arról a sajnálatos tényről, hogy a Kanadába irányuló menedékesek számát tekintve Magyarország - Pakisztán és Srí Lanka után - a harmadik helyen szerepel. Azt gondolom, hogy ez a képviselő urat is el kell gondolkodtassa. Egyébként akire gondoltam, az a nemzetközi közvélemény. A mondatomban az van, hogy önmagában az a tény, hogy ez a jelenség létezik, elgondolkodtató. Őszintén szólva, nem egészen értem, hogy ezzel a megállapítással mi a baj. Nem elgondolkodtató? Nem létezik ez a jelenség? Nem igaz az, hogy a Kanadába kivándorlók 20 százaléka megkapja a menedékjogot? A nemzetközi közvélemény megítélését ez nem befolyásolja? Nem értem...

Azt mondja a képviselő úr, hogy gyakorlati gondok helyett elvi fejtegetések vannak. Hát igen! Most hivatkozzam arra, hogy Pokorni miniszter úr - akkor még az volt, most is az, csak közben elnök is lett - azt mondta egy televíziós interjúban, hogy az összes ombudsman közül - ez saját tollakkal való ékeskedésnek tűnik, tudom, de nem tudom kihagyni - nekem volt a legnehezebb dolgom? Azért nekem volt a legnehezebb dolgom, mert a kisebbségi ügy rendkívül érzékeny ügy, rendkívül bonyolult ügy, tele van buktatókkal, és a hat év alatt mást sem csináltam, mint megpróbáltam erre tekintettel kialakítani azt a kényes egyensúlyt, ami ebben a kérdésben siker és balsiker között milliméteres pontossággal kell hogy döntsön. Lehet, hogy ez nem volt eléggé látható, de úgy látszik, hogy azért egy miniszter is észrevette, hogy ez így volt, talán kettő is. De tény, hogy nagyon nehéz feladat kiegyensúlyozni, megpróbálni segíteni, és nem rontani.

Ami pedig az ön által hiányolt gyakorlati példákat illeti: bármikor szívesen állok rendelkezésére. Természetesen egy jelentésnek vannak terjedelmi korlátai. Nem hozhatjuk fel mind a négyszáz-nem-tudom-hány példát, hiszen akkor egyrészt messze túllőnénk a célon, másrészt műfaji problémák is lennének vele. Egyébként ön összehasonlítást tesz az általam tett jelentés és két másik jelentés relációjában: az egyik az általános biztosi, a másik pedig a kormányjelentés.

Őszintén szólva, kicsit csodálkozom önön mint irodalmáron, hogy összekeveri a műfajokat. A vers és a próza két teljesen különböző dolog. Ugyanis természetesen egy kormányjelentés egészen másról szól, mint egy ombudsmani jelentés. A kettő között az az alapvető különbség, hogy az ombudsmani jelentés hozott anyagból dolgozik. Tehát én nem választom ki a témáimat, nem építem föl önkényesen a jelentésemet, abban az van, ami történt. Ha ez negatív, akkor negatív; ha ez pozitív, akkor pozitív. Hozzám panaszosok jönnek, és a panaszosok megírják vagy elmondják telefonon vagy személyesen a panaszaikat, és az így kapott anyagból áll össze egy éves jelentés.

Én azt szoktam mondani, hogy én olyan vagyok, mint a körzeti orvos: ha beteghez hívnak, akkor kénytelen vagyok kimenni, és időnként súlyos beteghez hívnak, és nem tehetek mást, mint hogy a rendelkezésemre álló gyógymódot megpróbálom alkalmazni.

Azt pedig nem tudom, miből gondolja, hogy én nem értek egyet a kormányjelentéssel. A kormányjelentést magam is véleményeztem annak idején; a miniszter asszony meg tudja mondani, hogy abban a véleményben mi van. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy ön feltételez valamit, amire nincs oka, hiszen az én jelentésemben a kormányjelentést vitató, pláne azzal egyet nem értő vagy formájában kezelő megállapítások nincsenek. Nem is foglalkozom a kormányjelentéssel, mert nem tartozik a hatáskörömbe, egész egyszerűen nem tisztem az, hogy értékeljem. Azt gondolom egyébként, hogy ha megtenném, akkor jogosan érhetne az a kritika, hogy én olyasmivel foglalkozom, amihez nincs közöm. A kormány nem a panaszos, tehát nem értem, hogy miért kellene nekem az éves jelentésemben a kormányjelentéssel foglalkozni. De azt még egyszer mondom, hogy semmi olyan nem szerepel benne, ami az egyet nem értésemet... - a műfaj között van különbség. Vagy ha úgy tetszik, ez az érem egyik oldala, ez meg a másik. Nem kevésbé igaz adott esetben mindkettő.

Hogy nem említek egy gyilkosságot? Ezzel a fajta félreértéssel valóban viszonylag sokszor találkozom. Időnként felhívnak vagy megállítanak beszélgetésre, és azt kérik számon tőlem, hogy miért csak a romákat védem és miért csak a nemzetiségieket, és miért nem védek meg olyanokat, akiket a romák részéről vagy más részről támadás ér. Én minden egyes alkalommal türelmesen elmagyarázom, hogy nekem nem ez a feladatom. Én szülőként tragikusnak, sajnálatosnak, borzalmasnak, szörnyűnek tartom, hogy valaki elvesztette a gyerekét. Erre vannak megfelelő bíróságok, ügyészségek, rendőrségek ebben az országban, és ha tisztességesen végzik a dolgukat, akkor meg kell hogy állapítsák a felelősséget.

(17.30)

Nekem ezzel az üggyel nincs dolgom, mert nem az én hatáskörömbe tartozik. Megint csak azt tudom mondani, hogy túllépném a hatáskörömet, ha megállapításokat tennék a gyilkossági üggyel kapcsolatban, hacsak nem azért kellene vele foglalkoznom, mert állítólag a gyilkos származása nem többségi. De akkor megint csak nem értem, hogy mi dolgom lenne nekem ezzel.

Az általános biztossal való összevetés megint műfaji problémákat okoz; az általános biztos kétségkívül egészen más matériával dolgozik, mint én; a különbségek ebből állnak elő. Egyébként hogy nála több példa van, abból az egyszerű tényből is fakad, gondolom, hogy nála 6200 ügyfél van, nálam meg 430.

Végül a miniszter asszony néhány megállapítására szeretnék röviden reagálni. Két különböző dologról van szó. Ez a bizonyos direktíva egy EU-direktíva. Az Európai Tanács által elfogadott EU-direktíva - nem az Európa Tanács... Az Európa Tanácshoz kapcsolódik az ECRI-jelentés, amire a képviselő asszony utalt.

Én soha nem foglaltam állást, a mai beszámolóhoz fűzött szóbeli kiegészítésben is hangsúlyoztam, hogy soha nem foglaltam állást abban a kérdésben, hogy egy általános antidiszkriminációs törvényt kell-e alkotni vagy ágazati törvényeket. Sohasem kifogásoltam azt sem, hogy ennek a kérdésnek a megvizsgálását a minisztérium úgy teszi, ahogy teszi.

Azért készítettem el ezt a javaslatot, hogy segítsem a jogalkotást. Végig hangsúlyoztam, hogy ezt előkészítő anyagnak szánom, vitaindítónak, kiindulópontnak, szíves felhasználására a tisztelt Háznak és a minisztériumnak rendelkezésre bocsátom. Soha nem mondtam azt, hogy ez az egyedül lehetséges megoldás. Az ECRI valóban ezt ajánlja, és az EU-direktívából is kiolvasható valami ilyesmi. Nem direkt formában, de azért valami ilyesmi kiolvasható.

Kénytelen vagyok visszatérni Hegedűs képviselő úr néhány megállapítására is, hiszen ő foglalkozott ezzel a bizonyos antidiszkriminációs üggyel, és azt mondta, hogy egyébként - ha jól értettem - három dologgal nem ért egyet: a bizonyítási teherrel, a közvetett diszkriminációval és a próbavásárlással.

Már sokszor elmondtam, hogy a bizonyítási teher és a közvetett diszkrimináció a direktívából fakad, egy az egyben, szinte szó szerint annak a magyar fordítása, nem én találtam ki. Sokféleképpen lehet persze értékelni, de tény az, hogy ha az Európai Unióhoz akarunk tartozni, akkor ezt el kell fogadnunk. Lehet másképp is dönteni, de ha ez a szándékunk, akkor erre érdemes figyelemmel lenni.

Ami pedig a próbavásárlást illeti, ezt is sokszor elmondtam: ez a magyar jogrendben ismert megoldás. A fogyasztóvédelmi törvény régóta alkalmazza, azt hiszem, hogy évtizedek óta ismert megoldás. Nem pontosan értem, hogy ezzel mi a baj.

A gyűlöletbeszéddel kapcsolatban elmondottakra, a probléma érzékeltetésére hadd mondjak el - utoljára is elnézést kérek, ha egy kicsit túllépem a rendelkezésemre álló időt - egyetlenegy dolgot. Mindnyájan tudjuk, hogy a gyulai, illetőleg a békéscsabai szlovák létesítmények falára felírtak dolgokat; például azt: Akasszátok fel a fasiszta szlovákokat! A tetteseket időközben elfogta a rendőrség.

A jelenlegi jogrendünk két megoldást kínál ennek a problémának a rendezésére. Az egyik a közösség elleni izgatás, a másik a rongálás. A rendőrség most rongálás miatt folytat eljárást ebben az ügyben, mert a közösség elleni izgatás - tudjuk, az Alkotmánybíróság is foglalkozott ezzel a problémával - nagyon súlyos, az itt megállapíthatónál valószínűleg - ez feltételezés, hiszen nem az én dolgom, hogy ezt eldöntsem - súlyosabb tényállást jelent. Tehát ez idő szerint az úgynevezett gyűlöletbeszéd miatti szankció hiányzik a magyar jogrendből. Erre szerettem volna mindössze felhívni a figyelmet.

Ami pedig a tiszaújvárosi guberálók ügyét illeti, csak azt tudom mondani, hogy itt mi egyetlenegy dolgot kifogásoltunk, az pedig az, hogy nem lehet olyan ügyben helyi rendeletet hozni, amely ellentétes magasabb jogszabállyal, ez pedig jelen esetben a Ptk. Csupán ezt az egy dolgot kifogásoltuk. Nem azt, hogy az önkormányzat rendet akar tenni, magunk is úgy gondoljuk, hogy ehhez joga van, sőt, ezt indokoltnak is tartjuk, de nem ezen a módon. Egész egyszerűen alkalmatlan, pontosabban jogellenes volt az eszköz, amit használtak.

Egyébként Polt Péter legfőbb ügyész kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál - nemcsak ezért, hanem számos más okból is - ennek a rendeletnek az alkotmányellenessé nyilvánítását, bennünket messze meghaladó terjedelemben.

Ami pedig az elkülönítés szükségességét illeti, ezzel magam is egyetértek akkor, ha ez alkotmányos keretek között és alkotmányos értékek mentén történik. Sohasem emeltem kifogást például a Gandhi Gimnázium ellen - pedig tudjuk jól, hogy a Gandhi Gimnázium egy kifejezetten romák számára fenntartott intézmény - és más nemzetiségi intézmények esetében sem, ahol alkotmányosan elismert pedagógiai cél ezt indokolja, ez megtörténjen.

Kizárólag az ellen emeltük fel a szavunkat, amikor ez az elkülönítés az érintettek akarata ellenére és rájuk nézve hátrányosan, tehát alkotmányellenesen történik. Abban önnek teljesen igaza van, sőt azt gondolom, hogy a kisebbségi közösségnek joga van, hogy bizonyos olyan szabad szférákkal rendelkezzen, ami az övé. Én tehát ebben nem látok semmiféle ellentétet közöttünk.

Még egyszer szeretném megköszönni a pozitív észrevételeket, és még egyszer sajnálom, hogy a dolgok így alakultak. Remélem, hogy ez nem egy helyrehozhatatlan ellentét. A kritikákat is természetesen köszönöm.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

Forrás: parlament.hu