BÁRSONY ANDRÁS külügyminisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Azt gondolom, egy olyan vita végén kell összegzést mondani, amely vitában tükröződött az, hogy a magyar parlament valamennyi pártja megerősíti és megerősítette elkötelezettségét az európai uniós csatlakozás irányában. Meggyőződésünk, és ezt a vita alátámasztotta, hogy egyet kell érteni azzal, hogy az európai uniós tagság célja nem a csatlakozás önmagában, hanem a nemzet megerősödése és az európai egységesülési folyamat elősegítése és kiterjesztése.

Azt is leszűrhetjük ebből a vitából, hogy csak erős és öntudatos Magyarország az, amely eredményesen tud csatlakozni az Európai Unióhoz. Az összes megjegyzés, legyen az bár kritikai vagy támogató megjegyzés, erről tanúskodott, még akkor is, ha néhány elemét ezeknek a megjegyzéseknek nyilvánvalóan lehet vitatni.

Sok hozzászólásban fogalmazódott meg, hogy tagságunk minősége függ a felkészültségtől. Ezzel csak egyet lehet érteni. Nincs értelme tizenkét év közös munkája után megpróbálni azt felszeletelni, hogy ha bizonyos pontokon felkészületlenek vagyunk, akkor kinek, melyik kormánynak köszönhető ez. Inkább arra kellene koncentrálni, hogy az esetleges felkészületlenségünkből adódó hiányosságokat most, ebben a csatlakozásig hátra lévő másfél évben hogyan tudjuk kiküszöbölni.

Az persze kétségtelen, hogy az intézményrendszerben, elsősorban a mezőgazdasági intézmények, főleg a SAPARD-intézményrendszer kialakításában van egy elmaradásunk; tetszik, nem tetszik, ez erőltetett ütemű felkészülést igényel ebben az időszakban. Kicsit több pénzbe is kerül, mint ha ez az intézményrendszer időben felállt volna; valószínűleg a mostani költségvetési javaslatot sem terhelnék olyan költségek, amelyek annak következtében lépnek föl, mert ezt az intézményrendszert késve kell felállítani.

Valóban sajátságos aspektusa volt ennek a vitának az, hogy helyenként a költségvetési vitára emlékeztetett. Éppen ezért azt kell hogy mondjam, hogy a felkészülési menetrend végrehajtása nemcsak a tagság minősége szempontjából, hanem a magyar kormány, a mindenkori magyar kormányok hitelessége szempontjából is meghatározó jelentőségű.

Ami a védzáradékkal kapcsolatos, az imént már kicsit taglalt vitát illeti: a védzáradék először is jelen van az Európai Unióban ma is, két formája már az előző bővítési körökben is megjelent. Ennek a harmadiknak, amelynek tulajdonképpen a bel- és igazságügyi fejezettel kapcsolatos célja van, van egy alapvető új eleme. Kétségtelen, hogy az előző bővítési körökben a schengeni egyezmény, amely mindennek az alapja, még nem ugyanazt a szerepet játszotta az Európai Unió életében, mint amit fog másfél év múlva. Az is vitathatatlan, hogy a védzáradéktól csak annak kell tartania, aki úgy érzi, hogy nem képes teljesíteni az egyébként önmaga által vállalt feladatokat.

És végezetül a védzáradéknak van persze egy garancia jellege nemcsak a mai tizenöt tagállamra, hanem a most csatlakozó tíz tagállamra nézve is, mert a védzáradéknak pontosan az a legfontosabb eleme, hogy azok az országok is kezdeményezhetnek, amelyek egyébként maguk teljesítenek, de mást nem teljesítő országokkal szemben szeretnék ezt érvényesíteni.

Eléggé vitatható az az álláspont, amely megpróbálja a magyar kormányt, a magyar tárgyaló delegációt egy olyan szituációba belekényszeríteni, amely a csatlakozási tárgyaláson a magyar pozíciót gyengítheti. Ha tehát mi itt most egy olyan vitát kezdenénk generálni ennek a vitanapnak a következményeként, amely a tárgyalási pozíciónknak egyfajta asztalra kitett kártyaként való megjelenítését szorgalmazza, akkor ezzel tulajdonképpen a saját pozícióinkat gyengítjük.

(14.30)

A csatlakozási tárgyalások ellenőrzésének folyamata tekintetében a kormány és az Országgyűlés együtt megteremtette azt a keretet a nagybizottság formájában, amelyen keresztül a pártok, a frakciók és rajtuk keresztül az egész társadalom széles körű támogatást élvezhet, ugyanakkor széles körű tájékoztatást is tudunk adni.

Természetesen a koppenhágai csúcsértekezlet nemcsak arról fog szólni, hogy valamilyen ünnepélyes egymásra borulás következzék be, hanem arról is, hogyan lehet még az utolsó pillanatban is megpróbálni az érdekeinket a legkeményebben érvényesíteni. Ehhez azonban valóban az kell, hogy ezek az álláspontok kidolgozottak legyenek, védhetőek legyenek, és igazából ne legyenek érvrendszerrel opponálhatóak az Európai Bizottság tárgyalócsoportja részéről.

Ami néhány kritikai megjegyzést illet a vitában elhangzottakkal kapcsolatban: elhangzott, hogy a miniszterelnök üres kézzel tért haza Párizsból. Azt szeretném mondani, hogy Magyarország számára az egyik legkritikusabb pillanat a mostani tárgyalási sorozatban a versenyfejezet lehetséges lezárása. Soha senki olyan világosan nem fogalmazta meg a magyar álláspontot támogató nézeteit, mint éppen Chirac elnök a tárgyalások során, amikor azt mondta, hogy semmi olyan megoldással nem ért egyet a versenyfejezet lezárása tekintetében, amely visszaható jogi hatállyal próbálna bármifajta korábban alkalmazott kedvezményt megvonni. Úgy gondolom, ha semmi másért, önmagában ezért az álláspontért a miniszterelnöki látogatás már megérte a célját. Természetesen ennél sokkal többről volt szó. A francia fél a magyar álláspontot a mezőgazdasági támogatások kérdésében, a kvóták kérdésében nemcsak egyszerűen nagy figyelemmel hallgatta, hanem a miniszterelnök miniszterelnöki tárgyalópartnere azt az ígéretet tette, hogy ezt az álláspontot akkor is tolmácsolni fogja, amikor a tizenötök egymás között tárgyalják meg ezeket a kérdéseket.

Ami azt illeti, hogy igazából volt-e ilyen kemény álláspont az új kormány, a mi kormányunk megalakulását megelőzően, amikor már lehetett látni, hogy melyek lesznek azok a tárgyalási szakaszok, amelyekben valóban nehéz helyzetbe kerülhet Magyarország, erre csak azt tudom mondani, hogy két konzervatív miniszterelnök az év elején, véletlenül talán éppen az előző választási kampány idején, látogatást tett Magyarországon: Berlusconi miniszterelnökről és Aznar miniszterelnökről van szó. Ezeken a tárgyalásokon egy ilyen kemény magyar álláspontnak, amihez az akkori kormány a két, testvérpártjai által irányított kormány segítségét kérte volna, sem az ő diplomáciájukban, sem a mienkben semmilyen nyomát nem lehet látni. Utólag kár volna a történelmet és a kormányközi érintkezések témáit megváltoztatni.

Ami a béreket és egyáltalán az egész jövedelempolitikát illeti, tisztelt Országgyűlés, egy dolgot tisztán kell látni, és azt gondolom, hogy a magyar lakosság tájékoztatása e tekintetben valóban nem százszázalékos. A közösségi politikák valóban Brüsszelből indulnak ki, de van néhány olyan politika, amely továbbra is nemzeti hatáskörben marad, és ebbe tartozik bele - sajnos vagy hál' istennek, kinek-kinek ízlése szerint - a jövedelempolitika. Amikor tehát az az egyébként parttalan vita elindult, hogy ilyen bérekkel nem lehet az Európai Unióhoz csatlakozni, akkor azt kell mondani, hogy ha ez igaz, akkor annak a kormánynak vagy annak a pártnak vagy annak a parlamenti frakciónak, amelyiknek ez a határozott álláspontja, előbb fel kellett volna tennie a kérdést saját magának, hogy ha mi ilyen rossz bérhelyzetben vagyunk itt és most, kormányváltás után pár hónappal, akkor mit végzett ebben az ügyben. Mert ez a kérdés nem tehető fel Brüsszelnek, sem ma, sem pedig akkor, amikor Magyarország tagja lesz az Európai Uniónak - ez ugyanis nemzeti politika.

Elég érdekes volt hallani e tekintetben Őry Csaba képviselő úrnak azt a véleményét, amelyben elmondta, hogy '96-2000 között 6-8 százalék közötti bruttó bérnövekedéseket sikerült elérni, és ezzel szemben milyen nagy probléma az, hogy most 630 ezer ember, ahogy ő fogalmazta meg a számadatot, most 28-70 százalék közötti béremelést kapott, amely ugyan átlagban 50 százalék, statisztikailag, de mégsem elég, mégsem kielégítő és mégsem pontosan felel meg a céljainknak. Nehéz ezekkel a számokkal vitatkozni, mert aki nem tud 6 százalék és 35-40-55-60 százalék között különbséget tenni, azt gondolom, az elég nehezen értelmezhető vitatéma. Ha pedig Magyarországon egy adott költségvetési évben az aktív foglalkoztatottaknak több mint 20 százaléka ilyen jövedelemnövekedést élvez, akkor úgy gondolom, az nem mérhető időnkénti 5-10 százalékos jövedelemnövelő intézkedésekkel. Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy ebben a tekintetben a hátrányunk ledolgozódott.

Keményen kell tárgyalni, mondta Szájer József ebben a vitában, és én úgy gondolom, hogy a képviselő úrnak ebben teljesen igaza volt. Azt azonban meg kell kérdezni, hogy mit eredményezett volna, ha keményebben sikerült volna tárgyalni például a termőföld és a munkavállalás kérdésében. Ezek voltak például azok a fejezetek, amelyek a legnagyobb vitát váltották ki az akkor ideiglenesen lezárt fejezetek közül. Csak emlékeztetőül: hogy a termőföld esetleges külföldi tulajdonosok által való megvásárlása tekintetében milyen pozíciót vívott ki magának az előző kormány, mondjuk, egy másik csatlakozni kívánó ország pozíciójával öszevetésben, vagy milyen pozíciót sikerült a magyar munkavállalók számára biztosítani, vagy egyáltalán sikerült-e a tárgyalások ezen fejezetének lezárásakor azt biztosítani, hogy mondjuk, az Európai Unió négy alapelvének egyikéből miért kelljen engedni erre a bizonyos kettő, öt plusz két évre; és majd egyenként megpróbálni megállapodni valamennyi uniós tagállammal, hogy ők azért adjanak felmentést az alól, hogy ne jöhessen létre az az egyébként valóban nem túl szerencsés helyzet, hogy miközben a tőke szabadon áramolhat az Európai Unióban, aközben a mi munkavállalóink számára ez nem biztosítható. De ezeket a fejezeteket nem a Medgyessy-kormány ideje alatt zártuk le - hol volt akkor ez a kemény tárgyalási pozíció, ha ez egyáltalán tárgyalási pozíció kérdése?

Én azt gondolom, azért parttalan ez a vita, tisztelt képviselő hölgyek és urak, mert először is: mind a két kormánynak alapvetően megvolt a bizalma a tárgyaló delegációban, és megvan ma is, és tételezzük fel, hogy a tárgyaló delegáció azt érte el, amit elérhetett. De akkor most utólag ne próbáljuk sem az előző egy-két év teljesítményét olyannak beállítani, mint amit meg kell kérdőjelezni, csak azért, hogy a mai teljesítményét meg lehessen kérdőjelezni ugyanennek a tárgyaló delegációnak!

Hogy van-e jó és rossz csatlakozás? Hölgyeim és uraim, azt gondolom, hogy csak egy dolog van: csatlakozás vagy nem csatlakozás. Lehet persze jobb feltételeket kibrusztolni, természetesen meg is próbálja mindenki, az előző kormány is, meg úgy gondolom, a mostani kormány is megpróbálta. De ahhoz képest, hogy csatlakozunk, nem alternatíva az, hogy valaki úgy gondolja, hogy a tárgyalások negatív szakaszában be lehet csapni az ajtót, és azt lehet mondani utána, hogy akkor most megsértődtünk, és mégsem csatlakozunk - mert csak ez az alternatívája a dolognak. Ha pedig csak ez az alternatívája a dolognak, akkor azt kell mondani, hogy egy több megértéssel kell viseltetni azok iránt, akik ezt a pozíciót, amelyet mi közösen kialakítunk, az utolsó pillanatig megpróbálják érvényesíteni.

Végül egyetlenegy megjegyzés: a Széchenyi-tervet többen megpróbálták szembeállítani a nemzeti fejlesztési tervvel. Baráth Etele említett egy számot, amely azt mutatta, hogy a nemzeti fejlesztési terv egyéves összege háromszorosan meghaladja a Széchenyi-terv előző időszaki teljes keretösszegét.

(14.40)

De nemcsak erről van szó, tisztelt hölgyek és urak, hanem arról van szó mindenekelőtt, hogy a nemzeti fejlesztési terv nemcsak azokat az összegeket tartalmazza, amelyeket Széchenyi-terv formájában egyébként az előző kormány megpróbált szétosztogatni a lakosság különböző rétegei között (Az elnök jelzi az idő leteltét.), hanem ez csak egy része annak, amihez az uniós forrásokat mellé lehet rendelni. Ez nem szerepel a magyar költségvetésben, de a források legnagyobb része ez.

Tisztelt Országgyűlés! Azt gondolom, hogy erre a témára, uniós csatlakozásunkra a koppenhágai csúcsértekezlet után, az elkövetkezendő tavaszi ülésszakban, immáron a csatlakozási jegyzőkönyvek ismeretében érdemes visszatérni a magyar parlamentnek.

Köszönöm valamennyiük aktív részvételét. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu