VARGA LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Mindenekelőtt Tóth István képviselőtársamat szeretném megnyugtatni, hogy az itt ülő három képviselőnél többen leszünk majd a költségvetés elfogadásakor, és többen is vagyunk a frakcióban, akik felvállaljuk ezt a költségvetést. Attól tartok, hogy a túloldalon is nyolc főnél bizonyosan többen lesznek majd, akik elutasítják ugyanezt a költségvetést.

Én első alkalommal veszek részt a költségvetés vitájában, és azt vártam, hogy a tévékamerák távozása után igazán érdemivé válik majd a párbeszéd, hiszen megszoktam más fórumokon is, hogy a kamerák jelenlétekor üzenünk haza, politizálunk, mondjuk a saját tév- vagy rögeszméinket - aztán a televízió távozása után a lényegről kezdünk el beszélni.

Sajnos, nem ezt tapasztalom, mert igazából abból, hogy ez bóvli költségvetés-e, vagy kamu költségvetés, nem igazán jön rá az ember, hogy hol hibázta el, hogy hol kellene máshogy, többet, honnan elvenni, mely indokra fordítani. Ennek lenne itt az ideje. Sem a bizottsági fórumokon, sem most ilyenfajta ötlettel az ember nem találkozik.

Az engem egyenesen megnyugtat, hogy az a féltő aggodalom, amely végigkíséri most már hónapok óta közös munkánkat, hogy mit ígértünk, ehhez képest mit teljesítünk, ez lesz a legbiztosabb garancia, hogy az ígéretek valóra váltása megtörténik majd. De nem igazán erről akartam beszélni.

Említettem már az előző felszólalásomban is azt az általános pénzügyi helyzetet, amely a legkisebb településeket érintette meg. A költségvetési gondolkodás tételei közt már egy évtizede mintha kevés figyelem jutna a kistelepülések elöregedő lakosságára. Beszélünk fővárosi, nagyvárosi gondokról, vannak az orvoslásnak kialakult intézményi formái, pedig a falusi elöregedés is drámai, igazán komoly figyelmet érdemlő adatokat produkál. Megszoktuk évszázadok óta, hogy ez nem jut soha a politika, a gondoskodás asztalára, hiszen ha valahol, ezeken a településeken a természetes szolidaritás, az egymásra figyelés sokkal inkább működik, mint a városi öregek között, de mára már a helyzet úgy alakult át, hogy itt jóformán csak elesett, gyámolításra szoruló emberek vannak, ahol ez a természetes szolidaritás már képtelen működni.

Jöttek vállalkozók, akik üzleti alapon próbálták meg kimazsolázni a tehetősebbeket, hogy aztán egy-két év múltán a csőd felszámolása újra csak az önkormányzatok nyakába hulljon, illetőleg változatlanul élnek azok a szörnyszülöttek, amikor is 300-400 fős mamutintézményekbe zsúfoljuk, távol a szülőföldtől, azokat, akiknek sokszor a halál időpontját hozzuk a beutalással együtt előre. Új úton kellene elindulni, teljesen új úton, és az egész költségvetési gondolkodásunkat új alapokra helyezni, ahol mindenfajta gondolat megoldásánál a költségvetés abszolutizálását, a költségvetés csalhatatlanságát próbáljuk számon kérni és elvárni.

Ott, a határ mentén nálunk bontakozik most egy új mozgalom, amely az egész költségvetési gondolkodásban, és talán a falusi elöregedés problematikájának a kezelésében is megoldást hozhat. Rájöttünk arra, hogy az idős emberek jó része inkább a halálba menekül, mint hogy a falusi előítéletek szerint szeretetotthonnak vagy szegényháznak nevezett intézmény lakója legyen. Ugyanakkor természetszerűen veszi igénybe azokat a szolgáltatásokat, amelyeket idős emberként a mindennapokon, egy közösségi helyen újságolvasásra, melegedésre, a kortársakkal való találkozásra természetszerűleg elfogad.

Több településen elindult egy szerves önfejlődés. Amikor egy-egy beteg vagy magára maradt idős ember egyszer csak igénybe veszi azt a szolgáltatást is, hogy itt már aludni lehet, itt az étkezés, a gondoskodás más formáit is igénybe lehet venni, és anélkül, hogy ez neki drámai traumát okozna, egyszer csak átnő a gondoskodás a korábban megvetett, ellenzett szociális gondoskodás formáira. Ezek nem a több száz fős nagy intézmények. Egykori tsz-irodát vagy éppen elhagyott iskolát alakítanak át ezekre a célokra, itt-ott talán még a szociális normatívákat is sértő feltételrendszerrel, de mélyen emberi módon, oly természetességgel, azon a területen, ahol az élete is zajlott, kortársak között, közel a lakóhelyéhez, akár még a hegyre is kisétálgatva, amíg az egészség megengedi. Természetes, hogy ezeken a helyeken a magas szintű orvosi ellátás feltételei nem teremthetők meg. Van ennek az életszakasznak egy olyan periódusa, amikor már valóban ezeket a nagy intézményeket, az orvosi biztonságot jelentő helyszíneket kell majd igénybe venni. De egészen eddig a pontig ez a legemberszabásúbb, leghumánusabb megoldás.

És itt jön a gondolat, amely miatt a költségvetés kapcsán én ezt szóba hoztam. Van ott, a határ mellett egy európai uniós program, Access-program, amely 90 százalékos támogatást biztosít ilyenfajta megoldások létrehozására. Szlovén barátaink ott, a határ túloldalán már üzemeltetik ezt a rendszert. Ez a szükségleteknek megfelelően jelent otthoni kiszolgálást élelemmel, a házi, ház körüli munkákba való besegítéssel, egészen az intézményi ellátásig. Így hát nem mindenben abszolút, hogy most a szűkülő források az ellátásban is szűkülő lehetőségeket jelentenek. Nyilvánvalóan nyitott szemmel, a bővülő forrásokra tekintettel, megfelelő találékonysággal, és benn van a költségvetésben, örömmel mondom, a projektek előkészítésére, a kofinanszírozásra szolgáló pénzalapok minden területen, hogy ezek a források, ha nem is 90 százalék-10 százalék arányában, mert ez egy ritka, talán a dolog humánumát legmélyebben kifejező arány, de ha 50-50 százalékban is, az sok esetben a költségvetési források megduplázódását jelenti.

Meg kell tehát tanulnunk ilyen formában, ilyen úton gondolkodni, egy kicsit a pályázatkiírók meg az Unió elvárásai szerint alakítani a bennünket foglalkoztató gondok megoldását, és akkor nem szűkülő források, hanem sok területen addig nem látott lehetőségek jönnek el a 2003-as költségvetés valóra váltásakor.

Elnök Úr! Köszönöm a szót. (Taps.)

Forrás: parlament.hu