DR. NAGY GÁBOR TAMÁS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt
Képviselőtársaim! A Magyar Köztársaság alkotmánya megfogalmazza azt az alapot,
amelyre a státustörvény épült. A paragrafus egész pontosan így hangzik: „A
Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és
előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatok ápolását.ö Sokáig éreztük úgy,
hogy ez a mondat igazából nem szervesül a magyar jogrendbe, annak dacára, hogy
számos erőfeszítést próbált tenni a magyar külpolitika; még az
alapszerződésektől ‑ amelyekről az előbb hallhattuk az akkori
miniszterelnök visszaemlékezéseit ‑ sem éreztük azt, hogy
valamit is segít a határon túl élő magyar közösségek sorsán, illetve elősegíti
az anyaországgal való kapcsolatok ápolását. Vannak ugyan nemzetközi
egyezmények, kétoldalú szerződések, ugyanakkor tudjuk nagyon jól, hogy nincs
szankció ezen szerződések és egyezmények betartására, ezért az abban foglaltak
tulajdonképpen a nemzeti joghatóságok jóindulatára vannak bízva. Ha picit még
drasztikusabban szeretném megfogalmazni, azt is mondhatnám, hogy az abban foglaltak
mint egy óhajtás, mint egy jámbor óhaj fogalmazódnak meg.

Ezt a helyzetet felismerve és valóban tenni akarván valamit
a határon túli magyarokért, a polgári kormány úgy döntött, hogy azoknak az
államoknak a mintájára, amelyek a határon túl élő nemzettestvéreik segítésére
törvényeket fogalmaztak meg, mi is valamilyen módon szeretnénk elősegíteni az ő
gyarapodásukat, az anyaországgal való kapcsolattartásukat, kimondani azt, hogy
ők az egységes magyar nemzet részei, és azt valamilyen, ha úgy tetszik
szimbolikus, de a szimbolikus mezőnél sokkal gyakorlatiasabb, tartalommal is
megtöltött jogi dokumentumba foglalni. Ez volt a státustörvény eredeti célja,
és ‑ a szabad demokratákat leszámítva ‑ ebben
értettünk egyet ebben a Házban bő két évvel ezelőtt.

A probléma az, hogy ha valaki belpolitikai kampánytémává
tette a határon túli magyarok ügyét, vagy ha úgy tetszik, a státustörvény
kérdését, akkor mi úgy látjuk, hogy az akkori ellenzék, a mai kormányzó pártok
tették kampánytémává, és ezáltal ‑ ahogy az már korábban elhangzott ‑ mára
saját kampányretorikájuk foglyaivá lettek, egyfajta olyan cselekvési kényszerbe
kerültek, amelyből nagyon nehéz látni, hogy milyen előnye is származhat a
határon túli magyaroknak.

A státustörvény kiüresítése azonban nem most kezdődik, ez a
kiüresítés már a kormányváltást követően megkezdődött. Ugyanis sokszor és sokan
elmondták már a vitában is, hogy végrehajtható törvényt kellene majd
megalkotni, és elfelejtik, hogy ez a törvény már megszületett, és végrehajtható
lenne, ha végrehajtanák. Az e törvény alapján járó támogatásokat nyugodtan
elutalhatnák például azoknak a családoknak, akik erre rászorultak, vagy akik
ezt szeretnék igénybe venni, és mégsem történik ez meg. A probléma tehát
mégiscsak valamilyen szemléletbeli különbség lehet, valami, aminek a retorikai
mezőben való megfogalmazása, birkózása történik most meg a Házban. Próbálunk
valamit megérteni a másik logikájából, gondolatmenetéből, és minduntalan
vádakká fogalmazódnak meg az érvek. Holott sokkal jobb lenne, ha nem vádakat
hallanánk mindig önöktől, vagy önök nem vádaknak hallanák azokat, amiket mi
mondunk, hanem sokkal jobb lenne, ha ez valódi párbeszéddé alakulna, mégpedig
annak reményével ‑ ahogy azt Horn Gyulától is hallottuk ‑,
hogy legyen valamilyen közös kimenetele, végeredménye a közös gondolkozásnak.

Szeretnék ehhez néhány adalékot hozzátenni, amiben úgy
látjuk, hogy nem helyes a kormánypártok álláspontja. Nem helyes arra
hivatkozni, hogy az Európai Unió a diszkrimináció, a megkülönböztetések
tilalmával ellenzi, hogy a státustörvény vagy a határon túl élő magyarok
kedvezményeiről szóló törvény valamiféle megengedhetetlen diszkriminációt
fogalmazzon meg. Mindenki tudja ‑ legalábbis akik foglalkoztak
vele, tudják ‑, hogy az Európai Unió nem fogalmazott meg jogi
dokumentumot, amelyben ezt rögzítették volna. A csatlakozási tárgyalások során
ilyen fenntartást vagy ilyen igényt a magyar kormány vagy a magyar tárgyaló
delegáció részére nem fogalmaztak meg; erre Dávid Ibolya is utalt a felszólalásában.
S tudjuk jól, hogy az európai jogrend ismeri is a pozitív diszkriminációt, a
pozitív diszkrimináció pedig pont azért jön létre, hogy egy egyébként hátrányos
helyzetű, valamilyen módon az érdekeit, az életegyenlőség-esélyeit
érvényesíteni nem képes kisebbségnek segítséget nyújtson, hogy tényleges
jogegyenlőséggel élhesse saját egyéni vagy közösségi életét.

(4.40)

Többen emlékeztettek rá, hogy Günter Verheugen fogalmazott
meg kritikai hangokat, de szeretnénk még egyszer nyomatékosan hangsúlyozni,
hogy bármely fontos is egy európai uniós tisztviselő álláspontja, ez nem a tagállamok
hivatalos álláspontja, ezért nem is tekinthető olyan nemzetközi elvárásnak,
pláne nem realitásnak ‑ ahogy ez itt a szocialisták
szóhasználatában rendszeresen visszatért ‑, amely a magyar kormány
cselekvését meg kellene hogy határozza. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy sokkal
inkább egy belső megfelelési kényszerről, mint egy külső, nemzetközi vagy
diplomáciai megfelelési kényszerről lenne szó.

A külügyminiszter úr említette, hogy ez a törvényjavaslat
nem kelt majd feszültséget szomszédainkkal, és nem kelt majd feszültséget az
Európai Unióval. Szeretném még egyszer aláhúzni: eddig sem keltett az Európai
Unióval semmiféle feszültséget; szomszédainkkal pedig tárgyalások során
folyamatosan ismertettük meg először a koncepcióját ennek a törvénynek, majd a
törvény tervezett szövegét, és a nagyköveti konzultációkra semmiféle visszajelzés
nem érkezett mindaddig, amíg ezt a törvényt el nem fogadták. Egész érdekes,
hogy a velencei bizottság is fontosnak tartotta annak hangsúlyozását, hogy a
kisebbségvédelem 20-21. századi fordulóján előtérbe kerülnek azok az új és
eredeti formák, amelyeket az anyaállamok alkalmaznak, és ezek kedvező trendet
képviselnek, ha hozzá tudnak járulni a kisebbségvédelem céljainak eléréséhez.
Nem egyedi szemléletről volt itt szó. Az anyaállamok saját nemzeti
kisebbségeiknek különleges jogokat biztosító törekvései egészen az utóbbi
időkig nem keltettek fel figyelmet, és minimális vagy semmilyen érdeklődést nem
váltottak ki. Nem így volt ez, amikor megszületett a magyar státustörvény.
Abban a pillanatban hihetetlen nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki.

Ez lenne az, amit mi nemzetközi realitásoknak fogunk ezentúl
érezni? Ha bárki, akinek velünk ellentétes véleménye van, és ezt adott esetben
megjeleníti, akkor az a realitás, hogy mi rögtön fel kell adjuk nemzeti érdekeinket,
nemzeti kulturális identitásunkat, és rögtön meg kell felelnünk valaki másnak,
dacára annak, hogy ennél másabb, de hasonló szellemiségű törvényeket
Romániában, Szlovákiában, Görögországban, Ukrajnában, Oroszországban,
Lengyelországban már sokkal korábban elfogadtak, és akkor ez senkinek nem szúrt
szemet, senkinek nem fájt. Ehhez képest érthetetlennek tűnik az a, még egyszer
mondom, nagyon nagy fokú megfelelési kényszer, amely mára már úgy tűnik, hogy
nem is annyira nemzetközi vagy európai hatalmi centrumoknak ‑ ahogy
Eörsi Mátyás fogalmazott ‑ vagy szomszéd államoknak az igényeit
próbálja kielégíteni, hanem, ha úgy tetszik, egy belső nemzetstratégiai
önfeladást jelent. Ez a legszomorúbb ebben az egész vitában, és talán ez a
szemléletbeli különbség is közöttünk, hogy mi nem arról beszélünk, hogy
jogtechnikailag hogyan lehetne minél jobban megfogalmazni és megmenteni vagy
segítséget nyújtani azoknak a nemzetrészeknek, amelyek óhatatlanul pusztulnak.
Az elmúlt évtizedek adatait azért nem lehet csak úgy semmibe venni! A
demográfiai adatok, a gazdasági mutatók, a beiskolázási adatok mind arról
tanúskodnak, hogy ezek a szomszédos országok nem biztosítják a legelemibb
kisebbségi jogokat sem, erőszakos asszimilációs politikát folytattak évtizedeken
keresztül. Elég, ha csak a legutóbbi szlovákiai közigazgatási reformra utalok,
amelyben megint olyan nagy egyetértés volt a szlovák pártok részéről, és amely
el tudta érni azt, hogy ma színmagyar lakta területeknek nincsen többségi
képviselete egyetlen szlovák régióban vagy megyében sem.

És ezeket a sorozatos, a magyar kisebbség ellen irányuló
politikai, közigazgatási vagy adott esetben jogi akciókat a magyar állam, a
Magyar Köztársaság, az anyaország mintegy zokszó nélkül vegye tudomásul ‑ mi
nem szaladgálunk nemzetközi fórumokhoz, mi nem jelentgetünk fel más országokat
európai főbíráknál. És akkor innentől kezdve kire számítsanak az ott élő
magyarok? Ezt a veszélyt érzik most, hogy a státustörvény kiüresítésével
tulajdonképpen csak a formája jelenik meg annak a szemléletváltásnak, amit a
polgári kormány és a mostani szocialista-liberális kormány nézőpontja között
éreznek. Eddig úgy érezték, hogy végre tartoznak megint valahová, végre az
anyaország vállalja őket ‑ s mára odáig jutottunk, hogy az
anyaország könnyedén lemond róluk a realitásokra, a nemzetközi elvárásokra vagy
az európai hatalmi centrumokra való hivatkozások okán.

Térjünk még egy pillanatig rá arra, hogy mi is ezeknek az
európai hivatkozásoknak talán a legfontosabb eleme, nevezetesen ez a bizonyos
diszkriminációs tilalom. A törvény eredeti célja az volt, hogy a kisebbségi
léthelyzetben élő magyarok kedvezményhez jutása, segítése a magyar állam
részéről úgy történjen meg, hogy a magyar kultúrát, a magyar nyelven folyó
oktatást támogatjuk. Ezt a célt egyébként az Európa Tanács velencei
bizottságának nagytekintélyű jogászai legitimnek ítélték meg, s azért, mert ily
módon csökkenthető az a hátrány, amelyet a nemzeti kisebbséghez tartozó
személyek a többségi nemzetek tagjaival szemben elszenvednek, és ily módon
állítható helyre a valódi egyenlőség a kisebbségekhez és a többségekhez tartozó
személyek között. Ugyanis az Európai Unió közösségi jogának a hátrányos
megkülönböztetést tiltó rendelkezései sem tiltják azt, hogy e bizonyos pozitív
diszkrimináció vagy positiv action ‑ ahogy a szóhasználat
szól ‑ keretében egyes tagállamok olyan különleges intézkedéseket
is tegyenek, amelyek megelőzik vagy kompenzálják az etnikai származáshoz fűződő
hátrányokat.

Felismerve azt a tényt, hogy még jó darabig nem számíthatunk
arra, hogy a szomszéd országokban például anyanyelvi felsőoktatást
finanszírozzon az állami költségvetés akár Romániában, akár Szlovákiában,
lépéseket kellett tenni azért, hogy legalább a magyar állam áldozatvállalásából
magánegyetemek formájában a felsőoktatása, egyáltalán az értelmiségképzése
ezeknek a közösségeknek megvalósulhasson. Ezek voltak annak a komplex intézkedéscsomagnak
a részei, amelyeket mi a határon átívelő nemzeti újraegyesítés programjának
szántunk, és ma is annak tartunk. Ennek egyes elemeit kiemelve vagy egyes elvi
alapjait megkérdőjelezve az egész eddigi erőfeszítésünk omolhat össze.

Nem kevesebbről szól tehát ez a törvény, mint arról, hogy
valójában magunkénak érezzük-e még a határon túli magyarokat. Valójában
erőforrásnak, nemzeti kincsnek, a nemzeti hagyományok hordozóinak tekintjük
őket ‑ vagy tehertételnek?

(4.50)

Úgy tűnik számunkra, hogy a szocialista-szabad demokrata
kormány egy kipipálandó feladatként most elénk hozta ezt a törvényjavaslatot,
ha úgy tetszik, a lehető legrövidebb idő alatt áterőszakolja a parlamentben.
Most már így öt óra felé járva, kint már hajnalodik is talán, tehát reggelbe
nyúló vitában mondhatjuk el az álláspontunkat, gyakorlatilag üres padsorok
előtt ‑ mert már csak államtitkár úr maradt itt a
szocialista-szabad demokrata kormány részéről ‑,
pedig még volna mit mondanunk (Szabó Vilmos: Nyugodtan.), és kicsit egyoldalúra
sikeredik ez.

Néha megkapjuk a fejbedöngöléseket, a vádakat, hogy mi
mindent milyen rosszul csináltunk, és nem tételezik föl rólunk, hogy milyen
szándékokkal, milyen erőfeszítésekkel próbáltunk segíteni, és próbálunk még
valamit megmenteni azokból a kedvezményekből és azokból az elvekből, amelyeket
a státustörvény jelentett.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu