VARGA LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Már a mai vitanap címe is, de még inkább a kezdeményezők felszólalásai minden kétséget kizáróan egyértelművé tették, hogy ezen a napon kevéssé az értékteremtő nyugdíjasok teljesítményéről, a dolgos évtizedekről, annak megbecsüléséről lesz szó, sokkal inkább az értékvesztő kormány ostorozása, leleplezése vezeti majd a kezdeményezők gondolatait.

Annak az előítéletnek a megjelenítése, amit aztán plasztikusan a saját hozzászólását követően eltávozott Pokorni Zoltán fejtett ki, nevezetesen, hogy minden, ami jó történt az elmúlt két évben az idősek helyzetének változásában, az az előző kormány kikerülhetetlen tendenciáinak befejezése, ahol pedig hiányosságok, bennünket is feszítő gondok sorjáznak, semmi mást nem kell tenni, visszanyúlni a tiszta forráshoz, és eligazító gondolatokat, tökéletes megoldásokat találunk a gyógyszerárak, a lakásépítés, a nyugdíjak értékőrzésének területén.

Ezen akár el is szomorodhatnánk, én mégis örülök az alkalomnak. Vártam ezt a pillanatot, szívesen jöttem, hiszen nekem, nekünk is alkalom ez a vitanap leltár készítésére, egyfajta önvizsgálatra, és annak nyilvános kimondására, ami végre összecseng az önök gondolatával is, hogy mi is elégedetlenek vagyunk mindazzal, amit ez a társadalom ma az előttünk járt nemzedéknek nyújtani tud. Elégedetlenek, és mint minden normális párt, normálisan gondolkodó ember, azt gondolom, sohasem lehet elégedett azzal, amit nyújtani tud az előtte járt, az ő életét alapozó nemzedéknek, mint ahogy talán mélyen emberi és mindannyiunkat átható érzés az is, hogy senki sem érzi azt, hogy minden elvárhatót megadott szeretetben, kedvességben, törődésben a szüleinek. A lelkiismeretes ember örök útitársa a vívódás, a törekvés a többre és a lelkifurdalás az elmaradt szóért, figyelmességért, törődésért azoknak, akiknek a legtöbbet köszönhetjük.

De jogos az elégedetlenség, vagy ha jobban tetszik a szó, az önvizsgálat amiatt is, hogy az értékteremtő nyugdíjasok megbecsülése nem pusztán költségvetési kérdés - az is persze -, de több más fontos összetevőből is táplálkozik. A számháború, a villódzó tekintetek és kétpercesek a legkevésbé elfogadhatók, éppen az időskorúaknak; ők pontosan megtanulták legalább kétszer az életútjukon, hogy hova vezet az igazság egyoldalú kisajátítása, a másik mindenben történő lekezelése, megvetése, és ha valaki, ők sokkal inkább a helyén kezelik, értékelik azokat a békebeli gesztusokat, amellyel Varga László képviselőtársunk emlékéhez oly híven az előző percekben Harrach úr és államtitkár úr kedves pillanataiban mi is részesei lehettünk. Ez az ő világuk, ezt várják tőlünk, hangulatban, hangvételben, előretekintésben.

Ugyanígy sokban függ az idős ember közérzete az őt körülvevő család élethelyzetétől, még inkább a család lététől vagy hiányától. Sajnos világtendencia, hogy átalakult a családszerkezet: a többgenerációs együttélés helyett folyamatosan nő az életüket egyedül leélők aránya a népességen belül.

(12.50)

Így a gyerekek, unokák között töltött öregkor, mint a legjobb, legemberibb állapot, sajnos sokaknak hiányzik. Ezt az élethelyzetet ma még kevéssé ismeri el a nyugdíjrendszerünk is, hiszen itt fajlagosan minden egy nyugdíjra, egy fizetőre, egy szereplőre vetül.

Nem pusztán az aktuális kormányzat felelőssége az sem, hogy mi a helye, rangja a társadalmi hierarchiában az idős embernek. Megtűrt, szánalommal teli távolságtartás kíséri utolsó éveiket? A nyugdíjaslétet örökké hangsúlyozó megkülönböztetés, nemegyszer még a teljesítményüket is megkérdőjelező kétkedés? Vagy éppen ellenkezőleg, számít rá egykor volt munkahelye, fontos a szava a család döntéseiben, sőt még a közélet, a civil szféra testületeiben is érdeklődést kiváltó a tapasztaltak szava? Nos, ebben jócskán akadnak tennivalóink.

Ami a családban történik, az évszázadok önfejlődése vagy inkább - szomorúan mondom - folyamatos romlása, amihez kevéssé vannak eszközeink. A társadalom gazdasági, közéleti folyamatai viszont a befolyásolás tudatos eszközeivel jobban megérinthetők, sőt akár befolyásolhatók, változtathatók is. Egy kialakult, persze ellentmondásoktól sem mentes gyakorlatot a rendszerváltás kettévágott, megszüntetett. Éles váltáson ment át a gazdaság, a politika, a közélet egésze, ahol kézenfekvőnek, hadd ne mondjam, divatos elvárásnak számított átlépni az előttünk járt generációk tapasztalatain, mintegy így meghaladva őket. Ennek tragikus és nyilvánvaló jele volt az 50 évesek, különösen az 55 felettiek tömeges “feleslegesséö válása. Akkor is megszakadt valami korábbi, akár még jónak is nevezhető gyakorlat, amikor a jogutód új tulajdonosok is könnyedén hagyták el a nyugdíjas-találkozók avíttnak, előző rendszerhez köthetőnek tartott, sokszor mégis bensőséges, hiányt pótló, a valahová tartozás érzését biztosító rendezvényeit.

Aztán itt vannak a saját szervezeteik, a nyugdíjasklubok - földrajzi vagy szakmai alapon szerveződve -, és ezek sem gondoktól mentesek. A pályázatok világában, a sohasem elég forrásokért folyó versenyfutásban nem a legjobb az idősek starthelyzete, nehézkesebbek a lehetőségek megtalálásában, sokszor nem őket látja szívesen a kiíró sem az esélyesek közt, máskor pedig a büszkeség mondja ki, mi pedig nem kéregetünk. Ezért talán megfontolható lenne egy csak nekik szolgáló civil alap, ahol nem a zöldek vagy az egészségkárosultak vagy a hobbiszervezetek képviselőivel kellene versenyezni a forrásokért. Ezzel adhatnánk ösztönzést, szervezeti kereteket, a működés minimális feltételeit azoknak, akik legtöbbször észrevétlen közreműködői sok hasznos, nélkülözhetetlen dolognak, hiszen ők azok, akik a ház körül közterületeket gondoznak, virágot ültetnek, egymásra figyelnek, egymást segítik, a gyerekekkel törődnek, néha puszta jelenlétük, szemvillanásuk rendezőerő, jeleznek, észrevesznek fontos dolgokat, de mindeközben vágynak arra is, hogy együtt, összefogva láttassák is örök tenni akarásukat.

Képviselőtársaim! Végezetül csak egyetlen szó erejéig, és ha majd a vita időtartama megengedi, egy kétpercesben összefoglalnám azt, hogy az idős ember közérzetéhez múlhatatlanul hozzátartozik az is, milyen állapotban vannak humánumukat, gondolkodásukat, légkörüket tekintve az időseket ellátó intézményrendszerek. Vajon ezek az előző rendszerből velünk maradt száz-kétszáz-háromszáz fős mamutintézmények, vagy az otthonhoz közeli, az ellátásban mindig a legszükségesebbet, az éppen fontosat biztosító gondozóházak, amelyek valóban az ezt igénybe vevők számára nem egy riasztó - népnyelvből véve - szegényház, szeretetotthon, hanem egy valóban gondoskodó, az új évezredhez méltó feltételeket biztosító gondozóházként teljesítik e funkcióikat. Ennek hatékony formáját megtalálni, ezzel kapcsolatos társadalmi vitát lefolytatni, azt remélem, az elkövetkezendő hetek, hónapok egy igazán lélekemelő, szép feladata lehet.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból. - Szórványos taps az MDF soraiból.)

Forrás: parlament.hu