DR. BOROS IMRE (független): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hogy mi a jólét, arról sokan eltérő fogalmakat alkotnak. A hajléktalan a jólét beköszöntét ünnepli, ha fűtött szobában alhat, az alkoholista részére pedig jólét, ha valaki meghívja egy korsó sörre.

Rendkívüli élethelyzetek mellett a szabványos élethelyzetekben is eltérő fogalmak alakulhatnak ki a jólétről. Ha két család rendelkezik 200-200 ezer forint havi jövedelemmel, de az egyik saját kertes házban lakik, a kertben megterem a zöldség, a gyümölcs, néhány háziállatot is tartanak, más fogalmuk alakul ki, mint azoknak, akik ugyanezen 200 ezer forintból albérletben laknak. Ugyanez a 200 ezer forint kisközségekben több jólétet biztosít, mint a nagyvárosban. A jólét tehát a rendelkezésre álló jövedelemtől és a vagyontól függ. A társadalom tagjainak jólétét jövedelmeik és vagyonuk növelése biztosítja.

A rendszerváltás utáni évek ellentmondásosan alakultak a vagyonok és a jövedelmek tekintetében. Ez a folyamat ma sem zárult még le. A termelővagyon nagyobbik része állami tulajdonban volt korábban, ezt azonban a rendszerváltás hajnalán mintegy 22 milliárd dollárnyi külföldi adósság terhelte. A termelővagyon értékesítése ugyan megfelelt a piacgazdaság kialakítása követelményrendszerének, de ma már joggal mondhatjuk, hogy nem emelte Magyarország polgárainak jólétét, vagy legalábbis azt, hogy általában nem emelte Magyarország polgárainak jólétét. A legjövedelmezőbb ágazatok ugyanis nem magyar, hanem jórészt külföldi tulajdonosok kezébe kerültek. Az állam termelővagyona jórészt megszűnt, adóssága viszont az évek alatt a duplájára nőtt, jelen kormányzati periódusban is az előzőhöz viszonyítva mintegy 30 százalékkal emelkedett.

Az adósságterhek fedezésére már nem áll rendelkezésre az állami vagyon haszna, így azt csak növekvő adóbevételekkel és egyéb költségvetési terhekkel lehet fedezni. Ezt látjuk nap mint nap. Szűkült viszont az adó- és járulékfizetők köre is. Ma jó másfél millió polgárral kevesebb áll alkalmazásban, mint a rendszerváltás előtt. A Magyarországon termelő tulajdont szerzett külföldiek egy jelentős része adókedvezményekre tett szert. Ezek hosszú ideig fennmaradtak, és még egy darabig uniós tagként ezeket a kedvezményeket az egyezményeknek megfelelően meg kell tartani.

Sajátos deformáción ment keresztül az állami költségvetés szerkezete. Bevételei egyre kevesebb adóalanytól folynak be, így akiket elér az adóhatóság, azoknak folyamatosan növeli az adó- és járulékterheit. A kiadási oldalon viszont százmilliárdokkal vonult ki az állam a tradicionális ágazatokból, az oktatásból, egészségügyből, rend- és honvédelemből. Ezekben az ágazatokban züllés, visszaesés volt általában tapasztalható. A kiadásnak egyre nagyobb hányadát kell az adósságszolgálatra fordítani. Az adósságszolgálati forintok általában ugyanúgy nem képezik a magyar állam polgárainak jövedelmét, mint ahogy értelemszerűen a külföldi tulajdonú, Magyarországon működő vállalatok profitja sem. Az állami költségvetés deformált szerkezetét mi sem jellemzi jobban, mint a tény, hogy egy bérforint vállalkozói kiadásból mindösszesen körülbelül harminc fillér kerül a munkavállalóhoz, a többi az államkasszában landol. Nem véletlenül fakadt ki az egyik nagyvállalkozó a minap, amikor kijelentette: a magyar munkavállalók lényegében az állam strómanjai, a munkaadónak nagy terhet okoznak, nekik kevés jut, az alkalmazás nyertese az állam.

A torz szerkezet elleplezését szolgálja, hogy a közbeszéd folyamatosan a bruttó társadalmi termékről szól, szinte erre korlátozódik. Ezt hasonlítgatja a világ országaihoz és az uniós tagokhoz. Rendre megállapítja, hogy a dolgok kitűnően alakulnak. Mélyen hallgat viszont arról, hogy a megtermelt bruttó társadalmi termékből milyen hazai jövedelmek keletkeznek. Pedig ha jólétről és annak növekedési szándékáról beszélünk, erről kell beszélni. Fel kellene hogy tűnjön, hogy miközben már a csatlakozás előtt is a tizenötök GDP-átlagának 51-52 százalékát állítjuk elő Magyarországon, a legtöbb bértétel hazánkban az uniós átlagnak csak 15-20 százaléka.

(11.40)

Nincs külön kimutatás arról sem, hogy milyenek az arányok a magyar állampolgárok által tulajdonolt termelőtőke-hozamok és a külföldiek által tulajdonolt termelőtőke-hozamok között. Aki jólétről beszél, annak a magyarországi lakosok bérét és a magyar vállalkozások jövedelmezőségét kell a célfüggvénybe állítani. Ezt teszik olyan országokban, ahol ugyancsak nagyarányú a külföldi tőke részvétele, a gazdaság nyitott és kicsi. Írországban vagy éppen Izraelben a pénzügyminisztérium havi rendszerességgel ismerteti a GDP-adatok mellett a nemzetijövedelem-adatokat is. Írország a '73-as csatlakozáskor a britek egy főre jutó nemzeti jövedelmének körülbelül 50 százalékát tudta felmutatni, ma viszont elkerülte azt, az írek felzárkóztak, mert az ír fontot nem értékelték le folyamatosan, így nem csökkent a munkavállalók uniós bére, és nem értékelődött le polgáraik vagyona, mert az ír és külföldi vállalkozó egyenlően kedvező adótételeket fizetett Írországban. Mert az írek polgáraikat nem az államkassza ügynökeiként használták, a munkaadóktól származó bérjövedelmek nagyobb hányada a munkavállalók és nem az állam zsebében landolt. Mert az írek, ha növekedtek a nominálbérek, nem növelték rögtön az szja-t, az áfát és a jövedéki adókat, így nem szedte ki másik kezük a munkavállalók zsebéből duplán a pénzt, amit az egyik néhány perccel azelőtt berakott. Mert az írek eurómilliárdokkal növelték a köz és vállalkozó polgáraik vagyonát uniós források felhasználásával. Az írek vagyonossá tették polgáraikat, jövedelmüket is európai szintre emelték, így az írek felzárkóztak, mi azonban ma még nem ezen az úton járunk.

Köszönöm a türelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu