DONÁTH LÁSZLÓ, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság alelnöke, a bizottság előadója: Köszönöm, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! A mi bizottságunk hasonlóképpen megtárgyalta ezt a szociális tárgyú törvények módosításáról szóló javaslatot. Érdemi vita nem volt, azonban néhány kérdés fölmerült, és ha megengedik, akkor ezekre felhívom a figyelmüket.

Az önkormányzatok teherbíró képességével kapcsolatban a bizottság elnöke fogalmazta meg aggályait, de miután kielégítő választ kapott arra, hogy mi módon gondoskodik a Kincstár a megnövekedett költségek biztosításáról, elfogadta a választ. Hasonlóképpen fölmerült a differenciált normatíva kérdése, hogy a különféle fenntartású, illetve különféle súlyosságú embereket ellátó intézmények kapcsán mikor kerül ez bevezetésre, és ugyanúgy, ahogy több bizottságban, szintén előkerült a módosítás bevezetésének ütemezése. Nagyjában-egészében azért nem alakult ki vita, hiszen nyilvánvaló, hogy a törvénymódosítás az érintettek javát igyekszik szolgálni, és normális ember nem tesz keresztbe még gondolatilag sem annak, ami a másik javát szolgálja.

Másfelől kicsit szomorú vagyok, hogy Göncz Kinga ilyen büszkén említette az 53. §-ban ezt a mondatot, hogy gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak. Göncz Kinga hozzám hasonlóan nagyon jól tudja, hogy törvényt valamely közösség arra és arról hoz, ami ott van.

(10.30)

A tízparancsolat óta, Hammurápi törvényei óta a mi nyomorúságos törvényalkotásunkig mindig azt kell szabályozni, ami problematikus. Nem vagyok büszke arra, hogy a mai magyar társadalom üti-vágja a gyermekeit családon belül, családon kívül. De még kevésbé érzem ezt kiemelendőnek mint pozitívumot, ha azt a bizonyos New York-i konvenciót elővesszük, és megnézzük, hogy mi van abban. Ha egybevetjük a '97-es törvénnyel, talán vannak itt még olyanok, akik '97-ben velem együtt ezen munkálkodtak: én már akkor is szégyelltem magam amiatt, hogy a konvenció '89. november 20-án keletkezett New Yorkban, a magyar törvényhozásnak hét évre volt szüksége ahhoz, hogy abból hazai törvényt alkosson.

Másrészt elég visszaemlékezni az 1901-es VII. törvényre és XXVIII. törvényre; senki sem élt akkor, nem azért mondom, hogy így emlékezzenek, de aki ezen a területen honos, tudhatja, hogy ezek az első magyarországi törvények, amelyek gyermekvédelemmel, árvákkal kapcsolatosak. Talán azt sem árt tudni, hiszen jövőre József Attila születésének centenáriuma lesz, hogy ezen törvények alapján került ő, nevezzük így, állami gondozásba és nevelőszülőkhöz. Éppen ezért hadd hívjam fel az önök figyelmét arra, hogy a '97-es törvény sem oldotta meg a nevelőszülők, állami gondozott gyermekek minden problémáját, mi több, újakat kreált. Tehát valójában miközben persze, hogy gyereket nem ütünk, a kezét vágják le annak, aki a gyermekre vagy nőre kezet emel, azonközben érdemes lenne újragondolni a '97-es törvénynek éppen ezen részeit, amelyek a gyermekek javával és a gyámügyi ellátással kapcsolatosak.

Még csak annyit, hogy a mi bizottságunk 10 igennel támogatta, és 8-an tartózkodtak. A kisebbségi véleményt értelemszerűen az előzőek nyomán nem kívánta más ismertetni.

Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu