DEVÁNSZKINÉ DR. MOLNÁR KATALIN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Egy héttel ezelőtt kaptam egy nagyon kedves meghívólevelet, Gyergyószentmiklós polgármestere hívott úgy, ahogy korábban, még polgármester koromban minden alkalommal Miklós napi gyönyörű rendezvényekre. Emlékezetembe idéződött az a pillanat, amikor megtudták, hogy a XVII. kerületnek szocialista polgármestere lesz, ráadásul még nő is - hát ez aztán igazán szörnyű! -, és mit fog ez a nő csinálni a testvérvárosi kapcsolatokkal.

(20.40)

Aztán elmentem az első közös rendezvényre, és rájöttek arra, hogy egy egészen normális magyar nőszemély vagyok, aki politikusként fogom segíteni, támogatni Gyergyószentmiklós boldogulását. Rájöttek arra, hogy talán még jobb is, hogy én vagyok, mert egy nő időnként anyáskodóbb, gondoskodóbb, odafigyel arra, hogy mi kell az iskolába, mi kell a szeretetotthonba, hogy valami hiányzik a polgármesteri hivatalból ahhoz, hogy működjenek. És szépen megszerveztük az általam unokatestvéreknek nevezett más magyarországi testvérvárosokkal, hogy mindig megkapják azt, amire szükségük van. Azt hiszem, az a megtiszteltetés, hogy most is megkaptam a meghívót, nagy dolog, és nagyon sajnálom, hogy a népszavazás miatt nem tudok kimenni. De 6-án természetesen megtudjuk, hogy mi lesz az eredmény.

Gyergyószentmiklós nekem egyébként nagyon sokat jelent. Én ugyan magyar vagyok, de szeretném elmondani, hogy török, székely, fehérorosz, szlovák, palóc és ki tudja még milyen vér csörgedezik az ereimben. Én magyar vagyok, és magyar testvéremnek tartom a gyergyószentmiklósi magyarokat. És csoda volt, amikor megéreztem azt, amit ők folyamatosan magukban éreznek, azt a gerincet, azt a délcegséget, ahogy a magyarságukat őrzik. Ez nekünk is példa. Ilyen szempontból igenis kapunk tőlük valamit, nagyon sokat: példát arra, hogy az ő magyarságuk megőrzése sokkal nehezebb volt, mint a mi magyarságunk megőrzése. És ők ott szeretnének maradni. (Deák András tapsol.) Ne tapsoljon, kedves képviselő úr! (Deák András: Ez igaz! - Lendvai Ildikó: Hadd tapsoljon!) Hadd tapsoljon, igazad van. Mert ahhoz kell nekik esélyt adnunk - és nem egy tál lencsét, hanem esélyt -, hogy tényleg ott maradhassanak, hogy legyen iskolájuk, legyen kórházuk, legyen mentőjük - mentőautót vittünk ki Egerrel közösen -, ha tűz van, legyen tűzoltóautójuk - tűzoltót adtunk a Fővárosi Önkormányzat segítségével -, mert tudtuk, hogy akkor tudunk igazán segíteni nekik, ha az ottani saját problémájukon segítünk.

És akkor tudunk igazán segíteni, ha ezzel a bizonyos szolidáris alapon működő alappal majd hozzá tudjuk őket segíteni ahhoz, hogy a Gyilkos-tó valódi paradicsommá és idegenforgalmi centrummá váljon. És akkor tudunk nekik segíteni, ha a Békás-szoros idegenforgalmi látványosság lesz, és oda majd mennek Európából és ki tudja, még honnan emberek megcsodálni azt a csodálatos környéket. És akkor tudunk segíteni, ha munkát teremtünk nekik, és nem hagyjuk, hogy kivágják az erdeiket, mert az erdeik a legnagyobb érték. És akkor tudunk nekik segíteni, ha ott munkát adunk nekik. Úgy gondolom, hogy a szülőföldprogram erről szól. Én nem víziókban éltem, hanem polgármesterként, közösen másokkal ezért tettem, dolgoztam. S úgy gondolom, nekünk is ez a dolgunk. És ha felelősen gondolkodunk, akkor nem lehet más a dolgunk.

Drága barátaim, hadd mondjam el, hogy akkora csalódást még soha nem éreztem, mint akkor, amikor egy önkormányzati összejövetelen, ahol határon túliak is megjelentek, az akkori kormányzat képviselője belevágta az ott megjelent külföldiek szemébe - külföldinek mondom őket, mert úgy kezelte őket -, hogy nem hajlandók tárgyalni a kedvezményes útlevélről sem. S utána hallottam az akkori külügyminiszter, Martonyi úr kijelentését, hogy nem időszerű a kettős állampolgárság. Tessék már nekem megmondani, hogy akkor miért nem volt időszerű. Mi változott? (Deák András: Sok minden.) Tudom, mi változott, az, hogy mi vagyunk kormányon.

Ez az alapvető kérdés, drága barátaim! (Deák András: És a Vajdaság ügye?) A Vajdaság ügye komoly ügy. De én arra is emlékszem, mert kellőképpen öreg vagyok, hogy amikor én voltam idegen Jugoszláviában, akkor hogy fogadtak ott minket. Örültek, persze, mert jöttek a szegény magyarok. Persze, adjunk nekik egy pohár vizet. Meg hadd vegyék meg a farmernadrágot, ami nekik nem jut. Én erre is emlékszem, mert öreg vagyok, de úgy is lehet mondani, hogy tapasztalt.

S arra is emlékszem, hogy mit mondott az én erdélyi nagynénikém. Azt mondta nekem, kislányom, soha nem jöttem volna el, ha nem üldöznek. Szegények voltunk, de a boldogság ott volt velünk. De engem elüldöztek, mondta a nagynéném. Átjött, és itt élte az életét velünk, akik szerettük őt, de mindig visszavágyott Sepsiszentgyörgyre. Egyébként Sepsikőröspatakon született. Tudom, hogy a szívét otthagyta. S meggyőződésem, hogy azok a magyarok, akik kint élnek, a Szózat szavait komolyan veszik: itt élned, s halnod kell. És nem arra vágynak, hogy átköltözhessenek. De azért valljuk be azt is, az nem ártana számukra, ha nem kellene ugyan átköltözniük, de ott lenne a zsebükben a magyar útlevél, mert hiszen magyar állampolgárok, és lehetőségük lenne arra, hogy például hozzám vagy másokhoz baráti, rokoni alapon bejelentkezzenek.

Tessék mondani, én megtagadnám bármelyik rokonomtól, hogy bejelentkezzék hozzám? Bármelyik gyergyószentmiklósi barátomtól? Nem. El tetszettek gondolkodni ennek a következményein? Valószínűleg elgondolkodtak önök is, s talán jobban tudják, hogy miért mondanak igent. Talán jobban tudják, mint mi. És talán jobban becsapják a külhoni magyarokat akkor, amikor azt mondják, hogy szavazzanak igennel, de közben olyan törvényt fogadjunk el, amely másodrendű állampolgárságot hoz létre. Hadd emlékeztessem Petrétei miniszter úr szavaira kedves barátaimat.

Összefoglalva: azt szerettem volna mondani, hogy esélyt a határainkon túl élő magyaroknak, esélyt arra, hogy a nyelvüket, a kultúrájukat, a hagyományukat, a szülőföldjüket megőrizzék, szeressék, és ott boldoguljanak.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu