DR. NAGY GÁBOR TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Azt hiszem, ha elkezdenénk visszafelé mutogatni az időben, akkor nagyon messzire vezetnének a szálak. Többek között például a Horn-kormány időszakáig is elvezethetnek a szálak, amikor viszont az akkor kormányzó MSZP-SZDSZ-koalíció kétharmaddal egy olyan törvényt fogadott el, amely a rendeleti jogköröket teljes mértékben a Fővárosi Önkormányzatra testálta úgy, hogy az addig vélemény nyilvánításával, egy kollektív vétóval a forrásmegosztást megakadályozni képes kerületeket teljes mértékben az egyeztetés folyamatán kívül hagyta.

Ez a lépés akkor Demszky Gábor főpolgármester azon elgondolásai közé illeszkedett, amelyet legnagyobb sajnálatára és a mi legnagyobb örömünkre máig nem tudott végrehajtani, hogy Budapesten megszűnjenek a kerületi önállóságok, és elöljáróságokat hozzon létre. Hála istennek, ma látva egyébként a Fővárosi Önkormányzat működési problémáit, ez a lépés nem valósult meg. Valóban hiszek abban, hogy egyeztetéssel lehet közelebb jutni a megoldáshoz. Úgy, ahogy Pettkó képviselőtársam elmondta, való igaz, végre le kéne ülnünk, és megkérdezni egymás véleményét. Az, amit most a szocialista képviselők tettek, mindennek nevezhető, csak ennek nem, mert még mindig vannak ebben a fővárosban is a jelenlegi ellenzék által vezetett kerületek, és őket sem lehetne egy ilyen egyeztetésből kihagyni.

Úgyhogy, ha már ez ott nem történt meg, és a fővárosban ez nem történt meg, akkor ma is csak azt a reményemet hangoztathatom és hangsúlyozhatom, hogy talán itt a parlamenti egyeztetések során valóban egy négypárti konszenzuskeresésre kerül majd sor. Ahogy elmondtam már korábban, vannak ennek a mostani törvényjavaslatnak, törvénymódosítási javaslatnak támogatható és logikus lépései. De az egész összességében mégis egy hiábavaló erőfeszítésnek tűnik abban, hogy a fővárosi forrásmegosztást rendbe tegye.

Ugyanis nem lehet jó az a rendszer és az a számítási módszer, amely százmilliókkal dobálózik ide-oda, függően attól, hogy mit veszünk alapul az előző évek számításában. Nem lehet jó az a módszer, amely hasonló lakosságszámú és infrastrukturális adottságú kerületek között, például a turizmus célpontjaként emlegetett Belváros, az V. kerület és a Vár, az I. kerület között a két kerület fejlesztési szükségletét 3,5-szörös különbséggel határozza meg a Belváros javára, mindössze azért, mert a Belváros az előző évek vagyonértékesítése miatt most sokszorosan többet tud költeni fejlesztésre, mint az I. kerület. A turizmusból keletkező bevételek, az idegenforgalmi adóból keletkező bevételek, mint tudjuk, szintén nem forrásarányosan vagy a felhasználás igénye szerint, hanem valamifajta egyenlősítő logikával kerülnek szétosztásra a kerületek között.

Nem lehet reális egy olyan számítási módszer, amely a fővárosi átlagokat, a fővárosi kerületeket átlagolja, és azokat mintegy mindenki számára kötelezővé téve, normatív kritériumként határozza meg, ugyanakkor a fővárosra a kerületek átlagát nem érvényesíti; amikor nincs átlagszámítás arra vonatkozóan, hogy mennyi a BKV reális működési igénye, mert nem lehet mivel átlagolni a BKV-t, BKV csak egyetlenegy van. Vagy mondhatnám a fővárosi színházakat, kórházakat. Sajnos, alapjaiban van gond a fővárosi forrásmegosztásban. Ezt a mellényt újra kell gombolni, ezt nem lehet kis korrekciókkal javítgatni.

Ha az a cél, hogy kiszámítható és a normatív gazdálkodásnak megfelelő garanciális elemekkel működhessen a rendszer, akkor elkerülhetetlen, hogy a rendszert alkotó 23 kerület és a főváros egymás adatait meg ne ismerjék. Ebben segít az a javaslat, amire az előbb bátorkodtam felhívni tisztelt figyelmüket, hogy az Állami Számvevőszéknek bizony komoly szerepet kell szánni a forrásmegosztási folyamatban az adatok auditálásával. Enélkül soha nem lesz bizalom, soha nem lesz közhiteles a forrásmegosztás rendszere.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)

Forrás: parlament.hu