DR. BARTHA LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Asszony! Tisztelt Ház! Itt a törvény általános vitájában több képviselő elmondta már a véleményét, engedjék meg, hogy ezeket külön-külön ne idézzem még egyszer, alapvetően Gógl Árpád miniszter úr összefoglalta a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség véleményét.

Amit azonban én komolyan szeretnék megkérdezni a benyújtóktól, hogy amikor elkészítették ezt a törvényt, ismerve a költségvetési törvénynek a számait, akkor komolyan gondolták-e azt, hogy ezt a törvényt el lehet fogadni és meg is lehet valósítani. Ugyanis olyan lényegi ellentmondások vannak a két törvény, jelen pillanatban még csak tervezet között, ami, azt gondolom, ezt a kérdést nagyon alaposan megfontolandóvá teszi.

Egy ilyen, illetve két kérdéssel szeretnék foglalkozni, eggyel csak kifejezetten érintőlegesen, ez a sokat hangoztatott nemzeti kockázatközösség létrehozása, amit e törvénnyel is megpróbálnak deklarálni, illetve 303 milliárd forintot a másik törvényben, a költségvetési törvényben e rendszer mellé egyébként telepíteni. Én nem tudom értelmezni a nemzeti kockázatközösségben a biztosítási elvet e formában, ugyanis azt önök is tudják, hiszen leírták az előterjesztésben, hogy így is marad lényeges hiány az egészségpénztár, illetve az egészségre fordítandó források és a felhasznált források között. Tehát van egy durván - ki hogy számol - 60 milliárd forintnyi különbözet.

Akkor, ha egyébként úgy gondolta a kormány, és úgy gondolták a kormányzati frakciók, hogy valóban létre kívánnak hozni egy mindenki mögé állított járulékfizetést, és úgy gondolják, hogy egyébként csak azok veszik majd igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat, akik egyébként erre jogosultak is, mire a 60 milliárd forintos hiány? A papír elbír mindent. Akkor miért nem írtak oda 363 milliárd forintot?

Semmi más nem történik egyébként, mint hogy az egyik zsebből a másikba pakolták a hiányt, most pedig megosztották, van az egyik zsebben 303, a másikban pedig 60 milliárd forintos hiány. Ha úgy gondolják, hogy nem így van, erre majd nyilván reflektálnak, de a számok azért mégiscsak ezt mutatják. Tehát ebben a formában egy kicsit humbug jellegűnek tűnik e nagy nemzeti kockázatközösség elve.

(13.00)

A másik, inkább hosszabb lélegzetű része lenne a felszólalásomnak a ma már többek által emlegetett irányított betegellátási rendszer. Gyakorlatilag ’99 óta próbáljuk meg, ki így, ki úgy, ki amúgy valamilyen módon minősíteni ebben az országban. Elértünk abba a stádiumba, hogy ebben a kormányzati ciklusban már mindannyian kértük közösen a kormányt, éppen az Állami Számvevőszék, illetve az ombudsmanok jelentésére hivatkozva, hogy valamit tegyen, tehát valamilyen módon ezt a kérdést zárja le.

Látunk egyfajta törekvést a lezárásra, valamilyen típusú irányban, és látjuk azt, mi ellenzéki oldalról egyébként eléggé érdeklődve figyeljük, hogy a kormánypártok között lényegi ellentmondás van, hogy mely irányba is történjen ennek a rendszernek a lezárása. A kormánynak van egy javaslata, és ez láthatóan a szocialista frakció nem minden egyes egészségpolitikusa véleményével egyezik; ami önmagában egyébként nem baj, csak ezt a vitát nem most kellene megvívni, ezt a kérdés-felelek időszakot, mert mindjárt december vége, január eleje van, és ezeknek a rendszereknek vagy tudniuk kellene, hogy nem léteznek tovább, vagy tudniuk kellene, hogy dolgozhatnának. Ezt a bizonytalanságot, azt gondolom, az a 2 millió 300 ezer magyar állampolgár sem érdemli meg, akinek az ellátásáért egyébként felelősek a rendszerek, semmiféleképpen nem.

Azzal kapcsolatban, és nem tudom elszakítani egymástól, mint említettem, a két törvényt, a költségvetési és e törvényt, hiszen együtt, párhuzamosan fut a kettő - látunk ott is érdekességeket. Hallottuk, nem is tudom, hány héttel ezelőtt, hogy van egy nagy rákmegelőzési program ma Magyarországon, amihez egyébként nem csatolunk forrásokat. Ezelőtt 2 héttel pénteken bejelentésre került, “Közös kincsünk a gyermekö címmel egy kiadvány, ami nemzeti csecsemő- és gyermek-egészségügyi programként fut szintén. Ha a költségvetésbe belenézünk, éppen 3-4 milliárd forint hiányzik az idei évhez képest e területről, tehát nem tudom, mivel lesz majd egyébként finanszírozva ez a nagyszabású program.

És a harmadik az irányított betegellátási rendszer, aminek most aktuális a kérdése. Azt látjuk, hogy a kormányzat törvényi szinten próbálja meg rendezni - szerintem egyébként helyesen - azt a tényt, hogy van ilyen rendszer, és közben a költségvetési törvényben pedig megpróbálja ezt ellehetetleníteni azzal, hogy olyan forrásokat von el a rendszertől, amik szerintem mindenféleképpen indokoltak, hogy ott legyenek. Ha megengedik, erről mondanék is néhány szót, hiszen a törvénytervezetben, amiről most vitázunk, leírják pontosan, hogy mik azok a feladatok, amiknek egyébként meg kell, hogy feleljen ez a rendszer. Ez 7 vagy 8 ilyen feladat, amire egyébként más egészségügyi ellátóknak nem kell ilyen formában törvényi garanciát nyújtaniuk, hogy ezeket el kell, hogy lássák. Márpedig ezt valahol igazságtalannak érzem én személy szerint, hogy ha valakire törvényileg kötelezettségeket rovunk, annak a forrás oldalát egyébként nem biztosítjuk.

Azt meg lehet vizsgálni, és meg is kell vizsgálni, hogy ennek a mértéke mekkora legyen, és valamilyen formában ezt ellenőrizni is kell, de azt gondolom, azt a mai napig nem találta még ki a kormány, a minisztérium, hogy ezt hogy is lehetne megvalósítani, mondjuk egységes elvek alapján, hogy lehetne kontrollálni. Mert amikor azt mondják, hogy a népegészségügyi mutatók és a különböző egészségfejlesztési programok hatékonyságát próbáljuk meg ellenőrizni, mindenki tudja nagyon jól, hogy ezt majd csak valamikor egy generáció múlva lehet igazából hatékonyan értékelni. Tehát két-három év ezeknek az adatoknak az értékelésére nyilvánvalóan nem elég.

Én személy szerint egyetlenegy dolgot tudok most, jelen pillanatban elképzelni, amivel mondjuk hatékonyan és a valósághoz hűen lehet ilyen adatokat beszereznünk, ezek a betegelégedettségi vizsgálatok, olyan, szakértők, cégek vagy a kormányzat által elvégzett formában, ami mondjuk hitelesíti ezeket az adatokat. Ha ezek egyébként pozitívan szólnak mellette, akkor érdemes elgondolkodni a parlamenti patkó mindkét oldalán ülőknek, hogy kell-e ezt folytatni, és milyen formában kell lefolytatni.

De azt nem tartom gusztusosnak semmiféleképpen sem, hogy vannak olyan képviselők a szocialista táborban, patkóban, akik ezelőtt 2 héttel még a rendszer megszüntetése mellé tettek be indítványt, amit egyébként a bizottság nem fogadott el, majd pedig 2 hét múlva a rendszer 10 millió állampolgárára való kiterjesztését segítik. Tehát nyilvánvalóan mind a két dolog arra megy ki, hogy a rendszer megbukjon, mert egyszer nyilvánosan felvállalom azt, hogy nem akarjuk ezt a rendszert, a másik oldalon pedig azt mondom rá, hogy tegyük 10 millió állampolgár számára elérhetővé - rendben van, tegyük, csak akkor tegyünk hozzá költségvetési forrásokat.

Ezt hogy is képzeli el egyébként a kormányzat? Mert a mai két törvény szögesen mond egymásnak ellent, és így, szerintem, nem lehet egy ilyen törvényt megvitatni; nem lehet komolyan venni azokat a szándékokat, amelyek akár a megszüntetés mellett, akár a megszüntetés ellen szólnak kormányzati oldalról.

És még egy mondatot a rendszer mellett. Akkor, amikor az egész rendszer ötlete született, hogy a betegutakat valamilyen formában próbáljuk meg láthatóvá tenni, az is szerepelt itt, hogy Magyarország akkori informatikai ellátottsága, főleg az egészségügy területén, minimálisnak volt mondható. Az intézményeken belül működtek - jól-rosszul - hálózatok, ezek inkább rosszul voltak felfűzve az egészségpénztár rendszerére. Általában ez a felfűzés úgy történt meg, hogy lemezen szállították egymáshoz az adatokat, tehát nem volt on-line összeköttetés. Egyszerűen nem lehetett nyomon követni, hogy egy beteg a betegsége kialakulásától annak a gyógyulásáig valóban milyen utat is jár be a magyar egészségügyben.

Erre kért föl az akkori kormányzat olyan szereplőket, akik ezt egyébként megpróbálták valamilyen formában nyomon követni. Elértünk egy bizonyos fajta felkészültségi szintet ma Magyarországon, és többek között a jól működőt - mert nyilván vannak itt is jól és rosszabbul működő rendszerek - úgy tudták elérni, hogy nem kevés szellemi és anyagi forrást áldoztak arra, hogy például informatikai rendszereket dolgozzanak ki.

Ha azt gondoljuk, hogy meg akarjuk őket tartani, akkor ezekre a rendszerekre is támaszkodni kell, és nem szabad tőlük elvitatni, azt gondolom, azt a tényt, hogy akár például a prevenciós, akár például a szervezői díjból ezeket meg tudták oldani.

Befejezésül én arra kérem a kormány képviselőjét és a kormányzati szereplőket, illetve a kormányzati oldalon ülő képviselőket, hogy próbálják meg ezt a vitát végre végérvényesen lefolytatni egymás között; próbálják meg eldönteni ezt az utat, mert mi innen, az ellenzék padsoraiból csak az érveinket és az ellenérveinket tudjuk elmondani. Az élet bebizonyította, hogy az akaratunk vajmi kevés ahhoz, hogy mely irányba tudjuk tolni az élet szekerét az egészségügy területén is. De azt semmiféleképpen nem tartjuk (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) gusztusosnak, hogy így játszanak 2 millió 300 ezer biztosított egészségi állapotával. Köszönöm szépen.

Forrás: parlament.hu