DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A vita eleje és vége érdekes módon valahogy összeért, bár lehet, hogy ez csak az én interpretációm, és nekem ez a benyomásom, ugyanis tulajdonképpen valószínűleg nem akarva, de a végeredményt tekintve ez majdnem mindegy, a vita két témája a participációról szólt.
A választójog kérdése körüli polémiával elsősorban Salamon képviselő úr foglalkozott részletesebben, jelezve azokat az esetleges különbségeket, amelyek a különböző vélemények között nyilvánvalóban valóban fennállnak. Bár itt zárójelben megjegyzem, hogy természetesen a választójog konkrét megoldásai között lehetnek jelentős különbségek. De vannak bizonyos elvek, választójogi alapelvek, amelyek, azt hiszem, nem igazán képezhetik vita tárgyát, amennyiben egy demokratikus választási rendszert gondolunk, márpedig nyilván erről van szó.
A vita elején pedig a népi ülnökök vagy a bírósági ülnökök kérdése körül volt egy kis - úgy tűnt nekem legalábbis - polémia, ami megint csak a participációról szól. Miért olyan fontos ez a kisebbségi relációban? Azt hiszem, túl azon, hogy természetesen mindenfajta részvételnek a reprezentáció a lényege, tehát az, hogy demokratikus viszonyok között akár a döntéshozatalban, a törvényhozásban - értve ez alatt az országost és a helyit is -, akár pedig a közigazgatásban, illetőleg az igazságszolgáltatásban a legfontosabb dolog, aminek egy demokratikus intézményrendszert jellemeznie kell, az a bizalom.
Egyáltalán nem véletlen, hogy egy demokratikus hatalom csak és kizárólag az emberek bizalmából nyerje a forrását. Ha ez a bizalom megszűnik, akkor a reprezentáció, az intézmény ugyan megvan, de a mögötte lévő lényeges elem, a bizalom eltűnik, és akkor attól kezdve maga az intézményrendszer is diszfunkcionálissá válik.
Miért mondom ezt el? Azért, mert az nem elég, hogy egy jogszabály rögzíti, hogy hogyan kell egy intézménynek működnie; például azt, hogy az igazságszolgáltatásnak az erre vonatkozó szabályok szerint kell működnie, vagy hogy az Országgyűlésnek a nép akaratából, a népért és a nép megbízásából kell döntéseket hoznia. Hanem az is fontos, legalább ennyire fontos, hogy a népnek az legyen a benyomása, hogy ez valóban így történik, tehát egyfajta bizalom legyen. És ez nyilvánvalóan érdekes dimenziót kap akkor, amikor etnikailag vegyes népről van szó, ha úgy tetszik, multietnikai lakosságról van szó.
Ami a bírósági ülnökök ügyét illeti, arra most nem akarok kitérni, hogy a kisebbségi törvény rögzíti a kisebbségi önkormányzatoknak azon jogát, hogy részt vehetnek a bírósági ülnökök kiválasztásában. Ez a 25. § m) és a 30/C. § l) bekezdése egész pontosan. Az tehát nem lehet vita tárgya, hogy ez a jog létezik-e vagy sem, hiszen a törvény egyértelműen rögzíti, nagyon helyesen, azt gondolom.
Van a dolognak egy másik része, hogy vajon megengedhető-e egy liberális demokráciában, egy modern, európai demokráciában, hogy etnikai tényezők akár a választás kapcsán, akár a közigazgatásban vagy akár az igazságszolgáltatásban valamiféle szerepet játszanak. Vannak olyanok, akik tagadják ennek a lehetséges voltát, mondván, hogy ez túlságosan etnicizálja, ezáltal torzítja a liberális demokráciát.
Azt gondolom, hogy olyanok is vannak azonban, akik ennek az ellenkezőjét vallják, és az ellenkező álláspontra helyezkednek. Túl azon, hogy ezzel nyilván nem árulok el újat, hogy én is ezek közé tartozom, de nyilván bármilyen nagy hatalmú is az ombudsman intézménye, ez a tekintély talán mégis kevés ahhoz, hogy meggyőzzem önöket, ezért hadd idézzek egy dokumentumból, amelyet 1999 szeptemberében fogadtak el egy dél-svédországi kisvárosban, Lundban; az azóta híressé vált lundi ajánlások címet viselő dokumentumról van szó. Talán ebben a Házban különösen azok, akik kisebbségi ügyekkel foglalkoztak, emlékeznek Max van der Stoelra, aki az EBESZ kisebbségi főbiztosaként többek között többszöri magyarországi látogatásával is ismertté tette a nevét, de nemcsak ezzel, hanem az ő nevéhez fűződik egy olyan sorozat, amelynek az egyik állomása a lundi, de ezt megelőzően Hágában, Oslóban hasonló rendezvényeket tartott. Ezeknek a rendezvényeknek az volt a céljuk, hogy az EBESZ tagállamainak kisebbségi szempontból releváns területeivel kapcsolatban elveket, ajánlásokat fogalmazzanak meg. Az összejött grémium igazán impozáns. Most nem akarom felolvasni a résztvevők nevét. Ezek tulajdonképpen a szakma krémje, az egész világról összegyűlt szakértők fogalmazták meg ezeket az ajánlásokat. Ezek közül csupán egyetlenegy passzust szeretnék idézni annak igazolására, hogy igenis lehetséges a participációnak egy ilyen értelmű felfogása.
A lundi ajánlások A) pont 6. alpontjának egyik bekezdése a következő szöveget tartalmazza: "Hivatalos vagy informális megállapodások arról, hogy bizonyos kormányzati pozíciókat, legfelsőbb bírósági, alkotmánybírósági vagy alacsonyabb szintű bírósági helyeket, továbbá tisztségeket kinevezett tanácsadó testületekben vagy egyéb magas szintű pozíciókban a kisebbség képviselői töltsenek be."
Azt hiszem, hogy ez talán kellő rangú dokumentum ahhoz, hogy ennek az álláspontnak legalább a lehetséges voltát igazolja, ha nem is talán az egyetlen lehetséges voltát. Nem hinném, hogy kétségbe lehetne vonni, hogy egy ilyen megoldás lehetséges. De még egyszer mondom: nem is az az érdekes, hogy mi van a különböző, tekintélyes grémiumok által összeállított dokumentumban, hanem a bizalom.
Ha a Magyarországon élő, a lakosság 5-6-7 százalékát kitevő, valóban sok szempontból diszkriminált, marginális helyzetben lévő csoportnak az a benyomása, hogy az állam valamely szerve vagy szervei rajta kívül, a feje fölött, sőt ellenére hoznak döntéseket, folytatnak politikát, akkor ez még akkor is politikai vita tárgya kell hogy legyen, ha egyébként ez nem igaz.
(16.10)
Mert a bizalom helyreállítása van annyira fontos egy demokráciában, hogy ennek érdekében akkor is tegyünk lépéseket, ha a vád - idézőjelben mondva - nem igaz, akkor arról kell meggyőzni az érintetteket, hogy alaptalan az, amit mondanak. Ezért tartom én nagyon fontosnak, hogy az állam összes intézményénél a reprezentativitás, a participáció meglegyen, beleértve az igazságszolgáltatást, igen, beleértve az igazságszolgáltatást.
Bizonyára azzal sem árulok el önöknek különösebben nagy titkot, hiszen biztos, hogy vannak hasonló élményeik, ha más nem, akkor filmélmények vagy televíziós élmények, hogy micsoda fantasztikus gonddal és műgonddal történik az amerikai esküdtszék tagjainak kiválasztása, többek között etnikai kritériumok alapján; hogy mennyire fontos az, hogy ha történetesen egy afroamerikai elítélt ügye van a bíróság előtt, milyen összetételű az esküdtszék. Nem hinném, hogy ez valami olyasmi lenne, ami ellentétes lenne, mondjuk, az igazságszolgáltatás céljával.
Ennyit talán a velem kapcsolatos kérdésekről, illetve még egyetlenegy megjegyzést tennék. Elhangzott, szintén a vita elején, hogy a 2005-ös jelentésben - idézni szeretném a mondatot, amely elhangzott - "bíráljuk az Alkotmánybíróságot". Van ennek a dolognak egy elvi része és egy gyakorlati része, kezdjük az elvivel. Liberális demokráciában nem létezik bírálhatatlan intézmény, a liberális demokrácia alkotó, ébren tartó, életben tartó elve, gyakorlata a szabad bírálat, nincs egyetlen szent testület sem, amelyiket hozsannázva, előtte leborulva kellene kezelni, történetesen az Alkotmánybíróságot sem. Az Alkotmánybíróság is emberekből áll, elkövethetnek hibát, de ha nem követnek el hibát, igenis a többi intézménynek akkor is joga van ahhoz, hogy a saját hatáskörébe tartozó kérdésekben kinyilvánítsa a véleményét, akkor is, ha ez ütközik egy másik intézmény véleményével.
Hadd utaljak arra, hogy most éppen egy nagy vita folyik, ezennel már a sokadik fordulóban, a Legfelsőbb Bíróság és az Alkotmánybíróság között abban a kérdésben, hogy vajon a Legfelsőbb Bíróság bizonyos döntései felülvizsgálhatók-e az Alkotmánybíróság által vagy sem. Én ezt nemcsak hogy nem tartom károsnak, hanem kifejezetten hasznosnak tartom, hiszen vannak olyan ügyek, amelyekben többféle lehetséges álláspont van, és azok nem a jó, rossz, a fehér vagy a fekete viszonyában vannak egymással. Nagyon bonyolult jogi kérdésekben, azt hiszem, ez nagyon is gyakori. Hadd idézzek egy, az igazságszolgáltatással kapcsolatos, ismert német közmondást, pedig Németországban a bíróságoknak meg egyáltalán az igazságszolgáltatásnak elég nagy tekintélye van, ez a közmondás mégis ebből az országból származik, és úgy szól, hogy: a nyílt tenger és a bíróság előtt mindenki Isten kezében van. (Derültség.)
Nem hinném tehát azt, hogy ha az ombudsmani jelentés leír egy ügyet - és ezzel áttérek a konkrét, nem elvi részére a dolognak -, akkor az Alkotmánybírósággal kapcsolatos ombudsmani beadvány és az annak eredményeképpen megszületett alkotmánybírósági ítélet leírásánál csak és kizárólag dicsérő szavakat szabad használni, és ne fejthetnénk ki a véleményünket akár az éppen megszületett ítélettel kapcsolatban is. Hiszen - magamat is beleértve - bizony a legkényesebb, legmagasabb presztízsű intézmények véleménye is, maga is változik, az Alkotmánybíróság sem azonos korábbi önmagával, vannak olyan döntések - a példákat lehetne sorolni -, amelyek az idők folyamán kisebb-nagyobb mértékben módosultak, egyben szinte felülbírálva a korábbi véleményt.
Van még egy dolog - elnézést kérek, ha egy kicsit hosszabb vagyok -, amit feltétlenül meg szerettem volna említeni. Én valóban a legöregebb ombudsman vagyok, ezt csak azért hozom szóba - nem minthogyha a kor valamiféle dicsőség lenne, csak azért hozom szóba -, mert ez alatt a most már lassan 12 év alatt, amióta ezt csinálom, soha, egyetlenegyszer nem kerültem vitába a nyilvánosság előtt ombudsman kollégáimmal, erre mindig borzasztóan ügyeltem, mert ezt fontosnak tartottam. Házon belül persze vannak időnként vitáink, de azokat általában nem szoktuk a nyilvánosság előtt kitárni. Most mégis engedjék meg, kár, hogy közben Takács Albert kollégám elment, hogy vitába szálljak vele, persze fenntartva a kölcsönös tévedés lehetőségét. Ő azt mondta, hogy a jogszabály-előkészítés nem ombudsmani feladat, valamint volt egy másik vitapont is, az tudniillik, hogy mennyire involválódjon az ombudsman a politikába.
Talán érdemes lenne azzal kezdeni, hogy mi is az a politika, mert az angolnak erre két szava van: a "politics" és a "policy", és a kettő között nagyon jelentős különbség van; de a magyarban is használatos az úgynevezett "pártpolitika" és a "politika", ami ettől - hogy is mondjam - független, vagy ismeretes a "szakmapolitika" mint kifejezés. Azt gondolom, hogy az ombudsmannak valószínűleg nagyon szerencsétlen dolog involválódnia pártpolitikai vitákba, amennyiben az kifejezetten a pártok közötti polémia formájában nyilvánul meg. De egy ombudsmannak politikailag, a szó más értelmében, szakmai értelmében semlegesnek maradnia, azt én elég nehezen tudom elképzelni, hiszen a matéria, amivel dolgozunk, az szükségképpen bizonyos értelemben politikai jellegű, még akkor is, hogyha ez jogszabályba öntődve, jogi köntösben jelenik meg. Itt a határvonal tehát bizony elég képlékeny, eléggé átjárható, és tulajdonképpen többé-kevésbé ízlés dolga, hogy az ember mennyire involválódik bele.
Egy dolgot azonban föltétlenül be kell tartani, és erre borzasztóan kell ügyelni: hogy ne keletkezzen az a benyomás, semmilyen értelemben - és itt most megint visszajutottam ilyen mániákusan a bizalom intézményéhez -, hogy az ombudsman pártos, tehát hogy előítéletes, hogy nem nyitott a különböző gondolatokra, hogy eleve elhatározott és megingathatatlan véleménye mellett akkor is kitart, hogyha nyilvánvalóan látszik, hogy esetleg tévúton jár.
És még valami: ha a jogszabály-véleményezést nem tartjuk ombudsmani feladatnak, akkor valószínűleg módosítani kellene a jelenleg hatályos ombudsmantörvényt is, nemcsak azért, mert Péterfalvi kollégámnak van ilyen joga, igaz, az nem az ombudsmantörvényből, hanem az adatvédelmi törvényből következik, ugyanis a jelenlegi ombudsmantörvény az ombudsman kötelességévé és nem csak jogává teszi azt, hogy jogszabályokat bíráljon, tehát hogy meglévő jogszabályokat, akár az Országgyűlés által alkotott jogszabályokat bírálat tárgyává tegye, és jogalkotási javaslattal álljon elő. Nem pontosan értem, hogy ha ezt megteheti posterior, akkor miért nem teheti meg preventíve. Tehát ha a jogszabálytervezetek véleményezése idegen az ombudsmani intézménytől, akkor vajon a hatályos jogszabályok bírálata miért természetes része az ombudsman tevékenységének?
És végül tényleg egy zárómondat: nem egyfajta ombudsman van, tehát úgy beszélni az ombudsmanról mint az ombudsman, ez értelmetlen, hiszen az ombudsmani funkciók között, ha végignézünk Európa különböző intézményein, elég jelentős különbségek vannak. Hogy az itt már többször aposztrofált, illetőleg megemlített Majtényi, egykori adatvédelmi biztosra hivatkozzam, ő írta meg a magyar jogirodalomban az első ombudsman tárgyú monográfiát, és abban négy generációt, négy ombudsmangenerációt vagy ha úgy tetszik, -típust különböztetett meg csak Európában. Időközben egyébként az ombudsman intézménye az egész világon elterjedt, és jelenleg mintegy 140 ilyen intézmény van a világon, és ezek között jelentős különbségek vannak. Tehát amikor az ombudsman intézményével összeegyeztethető vagy kevésbé összeegyeztethető tulajdonságokról beszélünk, akkor erre is érdemes tekintettel lenni.
Elnézést kérek, ha egy kicsit hosszabb voltam a kelleténél. (Taps.)
(16.20)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés