DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves meghívott Vendégek! Egy előadói expozé, az expozé szó, gondolom, némi rokonságot mutat a fényképezésből ismert exponálással, tehát nem tarthat sokáig, és egyébként is a jó fotóst az különbözteti meg a rossz fotóstól, vagy ha úgy tetszik, a fotóst a fotóművésztől, hogy meg tudja-e ragadni, ki tudja-e merevíteni a valóságnak, a változó világnak a jellemző képeit, amelyeket aztán kézbe lehet venni és amelyekből mindenféle következtetéseket lehet levonni, hogy el tudja-e választani a lényegest a lényegtelentől.

Megkísérlek a beszámoló kapcsán, amely a 2005-ös tevékenységünkről szól, néhány képet felvillantani, exponálni, hogy ezek megmaradjanak egy kicsit; nyilván olyanokat igyekszem kiválasztani, amelyek legalábbis az én meggyőződésem szerint érdemesek erre, amelyek jellemzik 2005-öt azon a területen, amit számomra a jogszabály most már jó pár éve kötelezővé tesz. Négy ilyen témát vélek ilyennek, természetesen az ilyen kiválasztás mindig meglehetősen önkényes, hiszen ízlés dolga, hogy az ember mit tekint igazán fontosnak, és persze azt sem akarom mondani, hogy amiről nem szólok, az nem fontos, ellenkezőleg, mégis a műfaj természetéből következik, hogy kénytelen vagyok szelektálni.

2005 kisebbségi szempontból talán legfontosabb vagy egyik legfontosabb eseménye kétségkívül a régóta előkészített, hosszasan megrágott, végül a végkifejletig eljutott reform, ami a kisebbségi joganyagot illeti. Ez azt is jelentette, hogy változott a kisebbségi önkormányzati rendszerrel, egyáltalán a kisebbségek infrastruktúrájával kapcsolatos joganyag, de változott az ehhez járulékosan kapcsolódó, ám nem kevésbé fontos választási rendszer is; mindkettőnek nagyon nagy jelentősége volt, és mindkettőt hosszas előkészítés előzte meg, amelyben az ombudsmani hivatalnak is szerepe volt hosszú éveken keresztül.

Talán emlékeztetnék arra, hogy magunk is előálltunk jó pár évvel előbb egy önálló törvénytervezettel, amit természetesen nem úgy szántunk, hogy az eleve a parlament asztalán landoljon, hiszen ehhez az ombudsmannak nincs joga, nem törvény-előterjesztő, de szerettük volna orientálni az ezzel kapcsolatos gondolkodást. Ez részben sikerült, részben nem. Sikerült abban az értelemben, hogy a kisebbségi törvénynek különösen az önkormányzatokra vonatkozó számos rendelkezését sikerült javítani, sikerült javítani az önkormányzat, a települési önkormányzat és a kisebbségi önkormányzat meglehetősen bonyolult és érzékeny kapcsolatrendszerére vonatkozó szabályokat, sikerült egyértelművé tenni, hogy a két szervezetnek mi a viszonya egymáshoz, hogy melyek azok a pontok, ahol együtt kell működniük, és melyek azok a pontok, ahol érdemes együttműködniük.

Sikerült kiteljesíteni vagy legalábbis egy lépéssel közelebb kerülni a törvényben '93 óta megígért, azonban azóta is inkább csak részben teljesített ígéret irányába vagy annak megvalósítása irányába, hogy tudniillik a kisebbségeknek úgynevezett kulturális autonómiájuk van. Itt mindenekelőtt arra gondolok, hogy legalábbis az országos önkormányzatoknak a kezükbe került egy eszköz, amely ennek a kulturális autonómiának az elengedhetetlen tartalmi eleme, tudniillik a saját identitásukat védeni, kialakítani, megőrizni alkalmas intézményrendszer.

Kevésbé volt sikeres - nyugodtan mondhatjuk, hiszen időközben a 2006. évnek is a végén vagyunk, és a 2005-ben elfogadott jogszabály azóta, azt kell hogy mondjam, sajnos nem állta ki a gyakorlat próbáját, tehát nyugodtan mondhatunk ítéletet róla -, hogy hogyan sikerült megváltoztatni a választójogi szabályokat. Az előkészítés kapcsán nekünk egy meglehetősen markáns álláspontunk volt azzal kapcsolatban, hogy mit kell tenni. A gyakorlat sajnos azt igazolta, hogy úgy tűnik, a mi álláspontunk volt közelebb a kívánatoshoz, hiszen az, ami október 1-jén és azt követően, vagy ami azt megelőzően az úgynevezett kisebbségi névjegyzék összeállításakor történt, azt igazolta, hogy a jogszabály enyhén szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem sikerült előrelépni, sőt bizonyos értelemben inkább hátrafelé mozogtunk. Vonatkozik ez a választójog számos elemére.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy számomra egy kicsit meglepő volt, bár - nem rejtem véka alá - nagyon örültem neki, hogy a bizottsági üléseken a szakbizottságok kivétel nélkül, pártállásra, frakció-hovatartozásra tekintet nélkül egységesen ugyanezt az ítéletet mondták, ami azért volt meglepő, mert hiszen ha nem is ugyanez, de egy hasonló grémium néhány hónappal vagy egy évvel korábban maga alkotta meg ezt a törvényt, amiről hamar kiderült, hogy enyhén szólva nem igazán sikerült megtalálni a legjobb megoldást.

Én most nem akarok belemenni a részletekbe, hogy miért nem várható a névjegyzéktől az illetéktelen joggyakorlás megakadályozása akkor, hogyha semmiféle kontrollmechanizmus nincs. Kedvenc példám ezzel kapcsolatban az, hogy nyilván senkinek, semmilyen állami szervnek nem jut eszébe, hogy azt a tényt, hogy valaki jogosult-e, mondjuk, szociális segélyre, azt nem kell ellenőrizni. Az államnak nemcsak hogy joga ezt ellenőrizni, hanem kifejezetten kötelessége, hiszen közpénzek elköltéséről van szó, az célidegen módon nyilván nem felhasználható.

Érdekes módon, amikor arról van szó, hogy vajon kinek van kisebbségi választójoga - hangsúlyozom: egy alapjogról van szó -, akkor, úgy tűnik, teljesen értelmét, jelentőségét veszti az, hogy az államnak itt nem kevesebb kötelezettsége van, mint az, hogy megállapítsa, méghozzá megállapíthatóságra alkalmas kritériumok alapján megállapítsa, hogy vajon kire vonatkozik a választójog, ki az, aki választójogosult és ki nem. Vagy hogy egy másik példát mondjak: senkinek nem jutna eszébe, hogy ugyanezt ne tegye meg az állam, mondjuk, az országgyűlési választásokkal vagy a helyi önkormányzati választásokkal kapcsolatban, hiszen ott világos kritériumok határozzák meg, hogy kinek van választójoga. Még egyszer mondom: egy alapjogról, egy nagyon fontos, demokratikus alapjogról van szó.

Arról már nem is beszélve, hogy minden jogállami demokrácia választási rendszerének egyik alapköve, nélkülözhetetlen eleme a nyilvánosság, a nyilvánosság ellenőrzése. A kisebbségi névjegyzék titkossága, valamint az az eljárás, ahogy annak az összeállítása történik, az abban lévő teljes bizonytalanság valósággal gúnyt űz ebből az alapvető követelményből, hiszen utólag kontrollálhatatlan, hogy a névjegyzék összeállítása kapcsán az adminisztráció vagy más tényezők torzították-e a választójogosultak körét.

(10.00)

Számos panasz érkezett hozzám, amely ennek az anomáliának a tarthatatlanságáról tanúskodik. Egyébként csak zárójelben jegyzem meg, ez nem a 2005-ös beszámoló tárgya. Elkészült időközben az az ombudsmani vizsgálat, amely az egész választási folyamat történéseiről szól, de ez a jövő évi beszámolóm tárgya lesz. Ettől függetlenül ez már most megtekinthető, hiszen éppen a tegnapi nap folyamán tettünk pontot a vizsgálat végére. Néhány hónapon belül - nyilván amikor a 2006-os beszámolóról lesz szó az Országgyűlésben - erre érdemes lesz visszatérni.

A másik téma, amiről röviden szeretnék beszélni, tulajdonképpen egy komplex probléma. Az tudniillik, hogy mi az oka annak, hogy az önkormányzatok a kisebbségi relációban szinte lehetetlen helyzetbe kerülve, önmagukkal ellentmondásba kerülve nehezen birkóznak meg azokkal a problémákkal, amelyek ezen a területen jelentkeznek.

Két önkormányzati ügyben nyilvánul ez meg a legélesebben. Az egyik a lakhatás kérdése, a másik pedig az oktatás kérdése. A kettő között látszólag nincs szoros összefüggés, hiszen látszólag két teljesen különböző témáról van szó. De ha egy kicsit jobban a dolgok mögé nézünk, akkor nem nehéz belátni azt, hogy egy marginális csoporthoz tartozó gyermek oktatási sikeressége nagymértékben függ attól, hogy az iskolán kívüli helyzete hogyan alakul, többek között, hogy milyenek a lakáskörülmények, ahol él, hiszen az oktatás nem kezdődik és nem ér véget az iskola kapujában, hanem tovább folytatódik a délutáni leckeírás, az otthon kapott benyomások, ösztönzések vagy ennek az ellenkezője során. Tehát itt egy komplex problémáról van szó, amely sok mindennel összefügg, azzal is, amivel látszólag nem függ össze. Éppen ezért ezeket nem lehet külön kezelni.

Amikor például az iskolai szegregációról beszélünk, akkor súlyos hiba lenne, és a hozzánk érkező panaszok ezt fényesen bizonyítják, hogy ha azt hinnénk, hogy ez csak a pedagógus és a gyerek, esetleg a szülő problémája, és ebből kihagynánk azt a környezetet, ahol az iskola van. Az iskola nem egy légüres térben van, hanem ez egy nagyon is határozott, jól kitapintható, lokális közösség részeként működik, s hogy ebben a lokális közösségben mi történik, az igen nagy hatást gyakorol az iskolára. Ebből a szempontból egyébként az iskola a legfontosabb intézmény, hiszen számos olyan kis önkormányzat van Magyarországon, amelynek szinte egyetlen költségvetési tétele vagy mindenképpen a legnagyobb költségvetési tétele az iskolafenntartás.

Ami pedig a lakhatást illeti, ugye itt is több minőségében van jelen az önkormányzat, egyrészt mint tulajdonos, másrészt mint elhelyező hatóság, mint lakásügyi hatóság, harmadszor mint a gyermekvédelemmel kapcsolatos intézmény és negyedszer mint építési hatóság. A hozzánk érkező panaszokból jól kitapintható, hogy az önkormányzat igen gyakran zavarban van, hogy ezek közül a látszólag és a valóságban is egymásnak nemegyszer ellentmondó szerepekből melyiket részesítse előnyben. Hiszen ha az önkormányzat tulajdonosként elhanyagolja az épületét, és építési hatóságként ennek a bontását rendeli el, az természetesen nemcsak egy tulajdoni tárggyal kapcsolatos tulajdonosi hanyagság problémáját vetíti előre, hanem a benne lakók elhelyezését, az ő jogaikat, a velük való törődést, az ő jövőjüket is nagyon súlyosan érinti.

Nem is beszélve a családokban lévő kiskorúak helyzetéről, hiszen hál' istennek ma már, helyesen, nem tekinthetjük megoldásnak, jogszabályi tilalom is van rá, hogy egy gyermeket kiragadjunk a családjából, pusztán azért, mert a család szociális helyzete olyan, hogy ez veszélyezteti a gyermek egészséges fejlődését. Ilyenkor természetesen minden intézkedést meg kell tennünk azért, hogy ez a helyzet egyrészt ne álljon elő, másrészt ha előállt, akkor ezzel valamit kezdjünk, amely az előbb említett érdekeknek egyformán megfelel.

Végül engedjék meg, hogy a mondandómat egy, a jogászok számára elsősorban izgalmas témával, a jogalkotás problémájával zárjam, annak természetesen csak a ránk vonatkozó részével. Ebben a Házban nem árulok el sok újdonságot, ha megismétlem azt, amit az alkotmányügyi bizottságban is már elmondtam, hogy ombudsmani szempontból és különösen az általam felügyelt terület kapcsán rendkívül nagy jelentősége van annak, hogy a jogalkotási folyamat hogyan történik. Jól tudjuk, hogy a kisebbségi törvény maga is egyfajta participációt, egyfajta részvételi jogot biztosít a kisebbségi önkormányzatoknak, egyáltalán a kisebbségi közösségeknek abban a folyamatban, abban az eljárásban, ahogy a jogszabályaink születnek.

Ezzel kapcsolatban számos panasz érkezik évek óta hozzám. Nagyon örültem annak, amikor az Országgyűlés annak idején napirendjére tűzte a jogalkotási törvény reformját. Itt egy meglehetősen régi, elavult törvénnyel van dolgunk. Az általam látott tervezetek sokat ígérőek voltak. Azt reméltem, hogy az általam vizsgált területen is pozitív előrelépés történik, ha az Országgyűlés elfogadja a jogalkotásról szóló törvényt, hiszen ott olyan javaslatok szerepeltek, amelyek részben az érintett önkormányzatoknak, részben az ombudsmanoknak több részvételi lehetőséget biztosítanak a jogalkotási folyamatban.

Én meggyőződéses híve vagyok a nyitott jogalkotásnak. Tettünk is ebbe az irányba néhány pozitív lépést, de azt fájdalommal konstatáltam, hogy a jogalkotási törvény sajnos megrekedt az országgyűlési vitában, és nem sikerült eljutni a végkifejletig. Ennek a jelentősége a mi esetünkben rendkívül nagy.

Mondom ezt azért is, mert az alkotmányügyi bizottsági ülésen Csiha Judit képviselő asszony hozzászólásában külön is kitért arra a tényre, hogy az ombudsmanok által az Országgyűlésnek címzett, a jogrendszert illető különböző javaslatai vajon milyen arányban vezettek sikerre, hány esetben fordult elő az, hogy az Országgyűlés meghallgatta, értően kezelte ezeket a javaslatokat. Én ezt úgy értelmeztem, hogy a képviselő asszony - végül is ő ezt el is mondta - azt szerette volna, ha kapnánk egy képet arról, hogy tulajdonképpen mi a helyzet, hogy szembe tudjunk nézni a problémával, és önkritikusan megállapítsuk, ha önkritikusan megállapítandó van. Visszatérve a bevezetőben tett hasonlatra, hadd villantsak egy utolsót, ezúttal már a kezemben tartva a képet. Összegyűjtöttem a munkatársaimmal azokat a javaslatokat, amelyeket az elmúlt években tettünk, és amelyek nem érték el a parlament ingerküszöbét, vagy ha igen, akkor ennek nem lett igazán hatékony eredménye. Meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy az elnök úrnak átnyújtsam ezt a levelet, amit a parlament elnökének címeztem. (Megtörténik.) Ebben összefoglaltam azokat az adósságokat, amelyek az évek során összegyűltek.

Forrás: parlament.hu