DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Először azt gondoltam, látván és nem kitalálván, hogy ebből most in concreto kétharmados törvény nem lesz, mert az elmúlt héten én is hallgattam az InfoRádióban a megváltozott vezérálláspontot, de úgy gondolom, talán mégis érdemes erről beszélni, mert azt mutatják az eddigiek, hogy olyankor is, amikor úgynevezett meddő vitát folytatunk, amikor eljött a pillanat, hogy tudunk majd változtatni, akkor mégis vissza tudtunk nyúlni korábbi megoldásokhoz.
Számomra például nagyon nagy megtiszteltetés, hogy az özvegyi nyugdíj meg a kegyeleti pénz, ami Európában egyébként kilenc országban van, bekerült ebbe a javaslatba, mert azért mindannyian emlékszünk rá, hogy itt voltak közöttünk képviselőtársaink, akiket szemünk láttára vitt el a halál, és azt tapasztalhattuk, hogy bizony ők, a családjukat maguk mögött hagyva, átmennek a túlvilágra. Elég furcsa helyzetben voltunk lelkileg, a családjuk meg különösen.
(13.20)
Tehát ezt átvette ez a szabály, és amit most itt meg fogunk vitatni, különböző javaslatok, biztos vagyok benne, hogy egy alkalmas pillanatban újra előjönnek, és meg lehet majd ezt a törvény csinálni. Lehet, hogy most a népszavazás után, lehet, hogy az európai uniós szavazás után, lehet, hogy 2010 után, de valamikor előbb-utóbb a magyar parlamentben mégiscsak lesz egy normális törvény a képviselői jogállásáról, ami a mostani helyzethez alkalmas. Hozzáteszem, a mostani is normális abban az értelemben, hogy az 1990-ben meghozott szabályra a magyar parlament büszke lehet, tehát megfelel az európai normáknak az a törvény, ami '90-ben létrejött, csak az elmúlt 16 évben fölhalmozódott egy csomó tapasztalat, főként nőtt a társadalmi bizalmatlanság, emellé egy szinte hisztérikus sajtókampány a képviselőkkel kapcsolatban, ami állandóan újraszületik, minden negyedévben van egy-egy ilyen, és nemcsak a bulvársajtóban. Tehát van egy helyzet, amiben Magyarország nincs egyedül, de a helyzet most megért a változásra. Ezért mondtam azt a bizottsági előadmányomban, hogy itt végül is a közbizalom helyreállítása a legfőbb célja ennek a parlamentnek, de ha most egymásra dobáljuk a nem tudom mit, a labdát, akkor ez nem fog most menni.
Egy általam nagyon tisztelt politikus, Szájer József, aki jó színfoltja volt a magyar parlamentnek - igaz, hogy a kordonbontásnál avantgárd irányba is elmozdult, de ez sem volt tőle idegen -, a következőt mondta 1990-ben ennek a törvénynek az indokolásánál: "A szavazógomb lenyomásával most mi mindannyian egyben saját tiszteletdíjunkról is döntünk. Ahhoz, hogy az ország el tudja fogadni ezt az anyagi terhet, az Országgyűlésnek és minden tagjának azért kell küzdenie, hogy a magyar parlament és annak minden tagja kiérdemelje a közvélemény bizalmát." Hát, 16 év alatt ebben nem jutottunk előbbre. Voltak hullámvölgyek, de elég mélyen vagyunk. Tegnap cipőfűzőt vásároltam, és azt mondták a boltban, hogy mindegy, hogy milyen színűt kérek, csak pirosat és narancssárgát ne, mert mind a kettőt nagyon nem szeretik. Utat csinálunk egy rejtélyes, még kiszámíthatatlan harmadik erőnek, de a felelősségünk rajta.
Tehát valamilyen oka van annak, hogy Magyarországon a társadalomban talán az európai átlagnál is kicsit nagyobb a parlament elleni bizalmatlanság, de ezt nyugodtan nevezhetjük most már a képviselőkkel, a pártokkal és a politikusokkal szembeni heveny utálatnak. Ha valaki ma be mer térni egy kocsmába, vagy vonaton utazik - most már kell érte fizetni -, tehát nemcsak a Mercedesben kocorászik az országban, akkor tapasztalhatja, hogy ezek a hangok vannak. Egyébként nyugodtan meg lehet hallgatni, el lehet vitatkozni, tehát nem kell félni - itt valaki mondta -, én azt hiszem, az emberekkel lehet beszélgetni, még akkor is, amikor nagyon mérgesek.
De van egy nagyon nagy társadalmi bizalmatlanság Magyarországon. Egyébként egész Európában van, de nálunk egy kicsit néha hisztérikusabb, bár legutóbb Lengyelországban, Romániában vagy Csehországban is tapasztaltuk ezt, de Olaszországban is, Spanyolországban éppen most kezdődik, Belgiumban láttuk, hogy megrendült a 150 éves alkotmányos rendbe vetett bizalom is, tehát nem állunk ebben egyedül. Ezért tehát van egy általános jelenség, de erről most nem kívánok beszélni, ezt majd megírom a politológiai tanulmányomban, ha egyszer csak el fog készülni. Van egy általános jelenség egész Európában, hogy csökken a nemzeti parlamentek és a nemzeti kormányok mozgástere, és nemcsak a sokszor átkozott globalizmus miatt, hanem azért is csökken, mert ahogy az európai intézmények épülnek ki, és különböző nemzetközi intézmények vannak, a regionalizmus, a lokalitás is erősödik, ezért ténylegesen sokkal kevesebb a cselekvési tere a parlamentnek és a kormánynak, mint azt a társadalom tőle elvárja. Ezt persze be kellene vallani, mert a társadalmi elvárások viszont növekednek. Ezt viszont egy luxemburgi politikus mondta - hogy ne magunkat bántsuk -, ezt persze be lehetne vallani a társadalomnak, hogy nézzék, emberek, a parlament ennyire képes, meg egy kicsit többre, de mindenre nem. Akkor persze nem szavaznának ránk a következő választáson. Tehát, ha úgy tetszik, Európa-szerte egy kicsit csúsztatni, hamiskodni kell, amit nálunk most hazugságnak szoktak nevezni. Szerintem ez túl durva fogalom a politikai csúsztatásra.
Ez egy általános jelenség egész Európában. Ha kicsit jobban megnéznénk, ami történik Közép-Európában, hasonló vitákat, hasonló hisztériákat láthatnánk. Romániában az államelnök a képviselők ellen kampányol, és azzal szórakozik, hogy arra biztatja a rendőröket, hogy minél több képviselőt büntessenek meg és állítsanak meg az úton, mert az a hősi tett. Tehát nem vagyunk egyedül ebben, de mi persze magunkkal foglalkozzunk. Tehát van egy általános jelenség.
Hogy ez a parlamentarizmus válsága-e általában, vagy csak egy időleges helyzet vagy lelkiállapot, vagy elsősorban azért van, mert a média által vezényelt közhangulat mindig sokkal gyorsabb, kényszeresebb reagálásokat követel, mint egy békésebb, mondjuk ferencjóskás időszakban, ezt nem tudjuk pontosan, de ez a helyzet van, ezért a parlamentek, a pártok, a politikusok vergődnek, hogy ezt a közbizalmat visszaállítsák. Amikor persze az egyik megindul, akkor a másiknak csábító az a lehetőség, hogy ne összefogjon, hanem próbálja meg a felelősséget a másik félre ráhárítani. Rövid távon ebből lehet politikai sikereket tenni, de a lengyel választások azt mutatják, hogy a parlamentellenes populizmusból nem nő ki új politikai erő, legalábbis eddig még nem nőtt ki, hála istennek.
Nézzük, hogy mi lehet a gyökere ennek, hogy '90 óta a magyar társadalom bizalma a parlamenttel szemben és a képviselőkkel, pártjaikkal szemben ennyire lecsökkent! Sőt, emlékezzünk rá, hogy már '90-ben a taxisblokád alatt is láttuk, hogy már akkor volt egy gyűlölet. Sőt, amikor megszavazták a képviselők a fizetésüket az első alkalommal - 32 ezer forint vagy mennyi volt, akkor én még nem voltam itt -, akkor az volt a címlapon mindenütt, hogy az első dolguk volt a képviselőknek, hogy megszavazzák a saját fizetésüket. Tehát már akkor látszott, hogy nehéz út előtt áll a magyar parlamenti demokrácia, holott, ha nem alakul meg a parlament, ha nem rendezi a maga működési szabályait, akkor nem tud olyan ügyekkel sem foglalkozni, amelyek a társadalmat közvetlenebbül érintik, mint - mondjuk - a képviselői jogállás. Tehát a működőképességhez az is hozzátartozik, hogy meglegyen az anyagi függetlenség, a lelki függetlenség, a sérthetetlenség, a mentelmi jog és minden más egyéb. '90 óta ez egyfolytában így van, és csak szezonálisan vannak hullámok ebben az egészben. Hol a bulvársajtó kezdi, hol a politikusok kezdik, hol mérsékeltebb szellemi körök kezdik a parlament bírálatát, és szegény parlament próbál ilyen törvényeket hozni, hogy helyreállítsa a közbizalmat.
A gyökereit nehezen tudnánk ennek pontosan megtalálni, egy biztos, a magyar parlamentarizmusnak nagyon büszke hagyománya van, tehát a magyar parlamentarizmus a reformkortól kezdve, sőt visszamenve a XIII-XIV. századig - a virágkora az 1848-as parlament vagy a 1867 utáni parlament -, egy olyan történelmi teljesítmény, ami Európában nagyon kevés van.
Nemrég tanulmányoztam a '48-as parlamentet, ott napidíjat kaptak a képviselők, 5 forint/nap volt a küldetés, úgy hívták, hogy napidíj. De fölmerült a probléma, hogy a pedagógus vagy más honorácior, aki képviselő akar lenni, abból nem tud megélni. A szabályozás a reformer nemesre volt belőve, a reformer nemesnek, akinek van otthon egy kis birtoka - bár aztán később sikerült ezt elkártyázni -, van arra lehetősége, hogy néhány hetet a közélettel töltsön. Volt egy törvényjavaslat '49 tavaszán, amit aztán a Haynau-féle ellencsapások megakadályoztak, hogy a képviselők ne csak napidíjat, hanem tiszteletdíjat is kapjanak, meg szállásdíjat is. Szállásdíj már volt Pozsonyban is a diétán. Tehát ezek az ügyek akkor is már fölmerültek.
A magyar parlamentarizmusnak ez a büszke hagyománya aláhanyatlott. Egyrészt már nagyon ellentmondásos, szomorú volt a két háború közötti időszak, különösen a '30-as évek közepétől, amikor már nagyon durva fasiszta, prefasiszta szövegek is elhangzottak a parlamentben is, tehát akkor már egyáltalán nem volt olyan színes a magyar parlament, nem volt mire büszke lenne. A '45-47 közötti két év pedig olyan rövid idő volt, hogy kiesett a történelmi emlékezetből, ráadásul ott már a kommunista-sztálinista hatások nagyon korán kezdtek érvényesülni, tehát aki jól sikerült hozzászólást mondott a parlamentben, azt esetleg másnap már vitték is. Tehát a parlamentarizmus magyar hagyománya '90-re elveszett (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), és a magyar társadalom egy olyan helyzetben élte meg a rendszerváltást, amikor azok a nemzedékek, akik a rendszerváltozáshoz elértek, arra emlékeztek, hogy a Kádár-korszakban évente kétszer összejött a parlament, kaptak egy kis napidíjat - elnök úr, tíz másodperc múlva befejeztem -, bejártak rendesen, hátra tett kézzel ültek, mert itt volt Kádár bácsi, nem illett rosszalkodni, és a parlament szorgos-dolgos volt, az volt a fontos, hogy beérjen 8 órára, 9 órára, és itt üljön két-három napig, aztán vége lett.
Ezért a magyar parlamentarizmusnak hagyománya '90-től nem volt, ezért volna nekünk fontos feladatunk, hogy a magyar parlamentarizmus büszke hagyományát a rendszerváltás után végre fölépítésük, ne pedig folyamatosan romboljuk.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
Forrás: parlament.hu
Kommentek
Bejelentkezés