NAGY ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Elöljáróban engedjék meg nekem, hogy türelmüket kérjem, hogy egy kicsit távolabbról kezdem hozzászólásomat, majd egyébként igyekszem ezt azzal bepótolni, hogy a későbbiek során már csak a munkavégzés sajátos szabályaira fogok koncentrálni.

Jelenlegi hazai színházi életünkben tapasztalható, egyébként korántsem egységes hivatásetikai alapelvek nélkül ez a törvény sem működhet jól, nem töltheti be egyébként a törvényben megfogalmazott céljait. Elő kellett volna venni, megfogalmazni azokat az írott és íratlan színházi szabályokat, amelyekre leginkább a mai 50-60 éves művészek emlékeznek, s tartják magukat hozzájuk, és amelyekhez a fiatalabb korosztály úgy és olyan mélységben alkalmazkodik, illetve ismeri és fogadja el azokat, hogy mely színházban, mely alkotóközösségben pallérozódott.

Az említett szabályok továbbélő rendelkezései szabályozzák a színházi működést már hosszú ideje, és gyakorlatilag ezek mellett a szabályok mellett is nagyszerű produkciók jönnek létre, és igazolják azt, hogy végül is ennek a színházi törvénynek az esetleges napirendről való levétele nem okozna súlyos hátrányokat a művészeknek.

Kiterjednek ezek a szabályok a színházon belüli viselkedési normákra, az időbeosztásra, a jelmezekkel, díszletekkel, kellékekkel való bánásmódra, az előadás és próbák alatti művészeti munkára, a próbarendre, a képzésre, a vizsgáztatásra, a színészek színházi, rádiós és filmbeli foglalkoztatási követelményeire, és még sorolhatnám azokat, amelyekre egyébként a művészeti ág művelése során szükség van.

Ezek a hosszú évek során kialakult, közös akarattal elfogadott, kötelezően elismert szabályok manapság hiányoznak, így szükséges lenne minden színész számára ismert és elfogadott, betartott szabályrendszer létrehozása. Természetesen nem a törvény hibája, hogy ilyen nincs, de úgy gondolom, hogy ehhez lehetne igazítani, pontosabban: ennek figyelembevételével lehetne új színházi törvényt alkotni.

A törvénytervezet ötödik fejezetében találhatók az előadó-művészeti munkavégzés sajátos szabályai, és általában erről a fejezetről az mondható el, hogy nem teljesíti azt a minimálisan elvárható célt, hogy a előadóművészeket, a színházban foglalkoztatottakat ugyanolyan védelemben részesítse, mint a hasonló törvények a más területeken foglalkoztatott munkavállalókat. Ez a törvény a művészeket mindenkinél, minden más közalkalmazottnál és foglalkoztatottnál kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza.

Ezen a törvényen pontosan látszik, hogy a vezetők egyeztettek a kormánnyal, így a művészek hátrányos, mondatnám, súlyosan hátrányos helyzetbe kerültek. Én a magam részéről elképesztőnek találom, hogy a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége támogat egy olyan törvényt, amely a művészeket kiszolgáltatja a vezetők kényének-kedvének.

A törvény több rendelkezése eltér a munka törvénykönyvének, illetve a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvénynek a rendelkezéseitől, sokszor rosszak, értelmezhetetlenek, gyakran alkalmazhatatlanok, néha sértik az alkotmányos szabályokat is. De vegyük sorba a kifogásolt jogszabályi helyeket; vegyük sorba, mert egyébként ezekről már esett szó, de azt hiszem, nem árt megismételni és így egységben meghallgatni azt, hogy miről is van szó.

A 26. § már szóba került, amely szerint a munkáltató a szakmai végzettségre vonatkozó külön jogszabályban meghatározott rendelkezéseket köteles figyelembe venni, de a művészi munkakörök betöltése esetében kivételesen mentesítheti határozott időre azt, aki az adott munkakörben kiemelkedő művészeti teljesítmény nyújtására alkalmas.

Azt hiszem, hogy a finom hallás azért egyértelműen megállapíthatja, hogy ennek van egy súlyos problémája, mégpedig az, hogy ki minősíti vajon azzá, azaz kiemelkedő művészeti teljesítménnyé valakinek a munkáját. Ezen rendelkezés alapján egyébként bárkit foglalkoztathatna a színház vezetője. Gondolom én, ha Gulyás Dénes lenne a színház vezetője, akkor esetleg foglalkoztatna engem, esetleg Schiffer János nem, és azt gondolom, hogy ebben az esetben Schiffer Jánosnak lenne igaza. Ez egy szubjektív megítélés kérdése egyébként, és ennyire hátrányos helyzetben, mondhatni, kiszolgáltatottá tenné a művészt akkor, amikor majd egyik helyen egyébként kiemelt művészi teljesítményre képesnek fogják tartani az adott színház vezetői, egy másik esetben pedig egy másik színháznál nem. Azt gondolom, hogy ebből adott esetben súlyos munkajogi viták keletkezhetnek.

(13.30)

A 28. §: a határozott időre szóló foglalkoztatásra irányuló jogviszony időtartama - ideértve a meghosszabbított és az előző, határozott időtartamú munkaszerződés, illetve kinevezés, a továbbiakban együtt munkaszerződés, megszűnésétől számított 6 hónapon belül létesített újabb határozott időtartamú foglalkoztatásra irányuló jogviszony tartamát is - az 5 évet nem haladhatja meg. Ezzel már az előbb említett kifogásokon kívül, az előttem szólók által említett kifogáson túl az a probléma, hogy ha ezen időszakok összessége meghaladja az 5 évet, akkor az érintett művész a törvény rugalmatlansága miatt minimum 6 hónapra parkolópályára kényszerül.

Megint próbálok egy, az életből kiragadott példát mondani. Adott esetben előfordul, hogy egy színházi vezető és egy színész egyébként művészi hitvallásuk miatt a pályájuk során összetartoznak, összeköti őket a közös munka. Ebben az esetben a színházigazgató kinevezése újabb 5 évre megtörténik egy ötéves ciklus után, miközben azt a színészt, akire egyébként pályájának egy részében támaszkodott, nem tudja újra foglalkoztatni.

A 29. §-ról is beszéltek már az előttem szólók. Ez a művészi és művészeti munkakör betöltésére létesített határozott idejű foglalkoztatási jogviszony, ha a felek eltérően nem állapodnak meg, az évad végéig tart. Erről rendelkezik ez a paragrafus. A törvény az értelmező részében tartalmazza, hogy az évad augusztus 1-jétől július 31-éig tart, ugyanakkor álláspontom szerint helytelenül jár el az a munkáltató, aki határozott idejű munkaszerződésében vagy kinevezési okmányban nem határozza meg a határozott idejű foglalkoztatás időbeli hatályát. Valószínűleg egyébként ilyen szempontból felesleges ez az (1) bekezdés.

De a 29. §-nál maradva: a (3) bekezdésében úgy fogalmaz, ha a munkáltató elmulasztja a (2) bekezdésben meghatározott nyilatkozat megtételét, köteles a foglalkoztatottat annak kérésére legalább a lejáró szerződésnek megfelelő feltételekkel tovább foglalkoztatni. A továbbfoglalkoztatás, ha lejáró feltételek szerint történik, adott esetben elérheti az 5 évet is, mert ez azt jelenti, hogy az időtartamra is vonatkozik, függetlenül attól, hogy a munkáltató produkciós lehetőséget tud-e biztosítani a számára, vagy sem.

Még mindig a 29. §-nál maradva: a (4) bekezdés úgy fogalmaz, hogy a munkáltató a jogviszony meghosszabbítására vonatkozó részletes ajánlatát legkésőbb március 31-éig írásban közli a munkáltatóval, a munkáltató ajánlatáról pedig a foglalkoztatott április 30-áig írásban nyilatkozik. Ez is mindenképpen pontosításra szorul, és szükséges lenne egy kiegészítés is, amennyiben a foglalkoztatott a meghosszabbításra vonatkozó ajánlattétel ellenére ezt elmulasztja, akkor úgy kell tekinteni, hogy továbbfoglalkoztatását nem igényli. Ez egyébként az az eset, amikor ebben a fejezetben a foglalkoztatót érinti hátrányosan egy paragrafus.

A 30. § (1) bekezdése elég hosszú bekezdés. Ezt már említették az előttem szólók, ezért talán nem ismétlem meg, de mindenképpen hátrányos, sőt úgy gondolom, hogy alkotmányellenes is abból a szempontból, hogy ez olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozza a munkavállalót, amely szerint egyébként a 31. § (3) bekezdésében megállapított előadásszám legalább 50 százaléka mértékéig a következő évadban nem tud művészi feladatot biztosítani az előadó-művészeti szervezet megváltozott művészeti koncepcióval összefüggő ok miatt a munkáltató, akkor gyakorlatilag a munkavállaló határozatlan idejű jogviszonyát rendes felmondással, illetve felmentéssel - a továbbiakban együtt: felmondás - akkor is megszüntetheti.

Nos hát, ez a bekezdés egyébként az elején nevesíti azokat a művészeti munkaköröket, amelyekből felmondással el lehet mozdítani azokat a kiválasztottakat - ezt idézőjelben mondtam -, akiknek a munkáltató előreláthatóan nem tud megfelelő fellépési vagy érvényesülési lehetőséget biztosítani. Nem ismeretes azonban, legalábbis a törvény nem tér ki arra, hogy a felsoroltakon kívül más művészek munkaköre hogy tartható fenn, ha a tervezett előadásoknak csak az 50 százalékát lehet abszolválni. Ez bizonyosan alkotmányellenes, mert ez a rendelkezés lefordítva arról szól, hogy a színház vezetése, az igazgató, ha úgy látja jónak, nem ad elég művészi feladatot, s ezáltal megszabadul egy neki nem megfelelő művésztől. Ráadásul a munkáltató ezzel mentesül a munka törvénykönyvében meghatározott indoklás kötelezettsége alól, ahol valós vagy jogszerű indokok alapján lehet csak hasonló lépést tenni egy vezetőnek. A művészeket végletesen kiszolgáltatja a vezetői önkénynek. Egyébként elképesztőnek tartom, hogy a szakszervezet nem tiltakozott ez ellen a paragrafus ellen.

A 30. § (2) bekezdése is problémás. A munkáltató az előző bekezdés szerint csak különösen indokolt esetben szüntetheti meg a jogviszonyt, ha a foglalkoztatottat legalább 30 éve foglalkoztatja. Egyrészt nem életszerű, másrészt egyébként nem is értem ezt a 30 évet, hiszen akkor ezek szerint 29 éve foglalkoztatott művészt minden gond és probléma nélkül el lehet távolítani a pályáról.

Ugyanennek a 30. §-nak a (6) bekezdése úgy szól, hogy a munkáltató a munka törvénykönyve 89. § (3) bekezdésére hivatkozva a határozatlan idejű jogviszonyt minőségi csere, illetve a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény 30. § (1) bekezdés c) pontjára hivatkozva tartós szakmai alkalmatlanság jogcímen is megszüntetheti. Azt hiszem, hogy ez a tartós szakmai alkalmatlanság is egy olyan kifejezés, amellyel, ha minőségi cserével él a munkáltató, akkor nagyon sok és nagyon komoly jogvita keletkezik ebből, és valószínűleg erre való hivatkozással ezt egyrészt nehéz bizonyítani, és nehéz lesz valakit ezzel a (6) bekezdéssel élve eltávolítani a munkahelyéről. Egyébként ezt ugyanolyan alkotmánysértő rendelkezésnek tartom, mint az 50 százalékos foglalkoztatási küszöböt, de talán még annál is inkább az igazgatók szubjektív döntésére bízza azt, hogy kit foglalkoztatnak, kit nem foglalkoztatnak, illetve tulajdonképpen ez a döntés írja majd fölül a munka törvénykönyvét.

Egyébként a 39. §-ról is esett már szó, annak is az (1) bekezdéséről, ami gyakorlatilag végül is a munka törvénykönyve hatálya alá helyezi a vezető állású munkavállalókra vonatkozó rendelkezéseivel a vezető állású munkavállalókat. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy miközben a művészeket kiszolgáltatott helyzetbe hozza a tervezet, addig a vezetőket minden szempontból kiváltságos helyzetbe hozza azáltal, és ebből is látszik, hogy ez a törvény az igazgatók és nem a művészek törvénye.

Egyébként általában az a véleményem, hogy bár az előterjesztő és akik ezt a törvénytervezetet védik, elmondták, hogy a törvény minden szakmai szervezettel egyeztetve lett, valószínűnek tartom egyébként, hogy ezek a szakmai szervezetek viszont nem egyeztettek egyébként a tagjaikkal, mert sokan nem is hallottak erről a törvényről, márpedig egyébként sokakkal beszélgetve véleményük lenne erről, és amikor ezeket az általam kifogásolt szakaszokat meghallották, egyébként tiltakoztak is ellene.

Véleményem szerint a törvény nem jó, nem lesz működőképes, csupán egy régi állapotot konzervál, fenntartva a bizonyos szakmán belüli, illetve a szakmához közel álló körök hatalmi érdekeit. Ezért sem támogatjuk a törvény elfogadását, sőt azt javasoljuk, hogy a kormány vonja vissza és dolgozza át azt.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Köszönöm a szót. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Fidesz padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu