LÁSZLÓ TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Fiatalok, Idősödők, Időskorúak! Mit csinál egy kormány, ha azt látja, hogy a jelen kihullik a kezéből? Hosszú távú stratégiákat készít, legyen jó a gyermekeknek 2032-ben - jó, tudom, nem pontosan ez a cím -, vagy legyen jobb a fiataloknak 15 év múlva a nemzeti ifjúsági stratégiában (Korózs Lajos: De buta vagy Tamás, Istenem!), vagy mint a most tárgyalt országgyűlési határozati javaslat szerint, ami 2034-ig tart. Vagyis ha már a jelen kifolyt a kezemből, akkor legalább úgy tűnjék, hogy a jövő azért még a szorító markomban van.

Mielőtt az idősügyi nemzeti stratégia boncolásába kezdenék, néhány személyes élménnyel kezdeném, hogy lehessen pontosan látni, hogy az idős ember számomra érték, különös figyelmet és védelmet érdemel. Egyáltalán: ki az idős ember egy nemzet számára, ha már nemzeti stratégiáról van szó? Egy pap barátom nagyon pontos és teljességre törekvő megfogalmazása szerint az idős ember egy ország, egy nemzet szeretettartaléka. Ez kell hogy meghatározza a viselkedésünket minden téren az idős emberekkel szemben, legyen szó nyugdíjról, gyógyításról, egyebekről.

Vagy mit mond a tízparancsolat valójában az időskorról, amikor a szüleink iránti szeretetről beszél? Szeresd atyádat és anyádat - idáig mindig tudjuk. De van egy mellékmondat: hogy hosszú életű légy a földön. Ez utóbbi mellékmondatot nem szokták idézni, holott itt van a lényeg, mert a gyermekeim azt fogják majd velem tenni, amit látnak, hogy én hogyan bánok a szüleimmel, hiszen a mintát tőlem veszik. Így aztán hiába leszek akár hosszú életű, ha a szüleimmel nem bánok rendesen, kevés öröm és érték lesz az időskoromban.

Mit jelent ez a szeretettartalék? Egy rokonom ideje nagy részét már ágyban tölti, 88 éves, már nem nagyon lát, nem tud járni, és ez az állapot nagyon megviseli. Azt mondta nekem egy este: látod, így már semmi értelme az életnek. Ezekre a súlyos szavakra azt válaszoltam, hogy én nem így látom. Ebben a helyzetben még különösebben meglátszik az élet, a te életed értelme is, és ez az, hogy szeretünk téged, és te is ki tudod fejezni az irántunk való szeretetedet.

Az idős ember - Nemes Ödön jezsuita atya szerint - mindenét fokozatosan visszaadja a Teremtőnek, a látását, a hallását, a mozgási képességét, mindent, mindent. És ez a visszaadás mutatja meg a lehető legcsupaszabban azt, hogy a szeretetkapcsolat a legfontosabb az ember életében.

Egy másik közelmúltbeli élményem, a parlamenti évnyitónkon a Hold utcában egy református lelkész mesélte, hogy a kórházban egy idős, már-már haldokló emberrel beszélgetett, és az illető azt mondta, hogy hiábavaló volt az egész élete. Én úgy látom, hogy a mai idős emberek jelentős részét ez a hiábavalóság-érzés hatja át. Lehetetlen erről nem beszélni. Nem kerülhető meg, hogy a helyzetképbe ez be ne kerüljön. Nem kerülhető meg az ezekért a mondatokért viselt politikai, közéleti felelősség sem. Benne vannak ebben a mondatban a szocializmus 50 évének, az ellopott rendszerváltozásnak és az elmúlt 7 évnek is az embert nyomorító hazugságai. De ebben a mondatban már azonnal benne van, hogy miben is rejlik, miben is kell hogy legyen az idősügyi nemzeti stratégia összefoglalása: abban, hogy egyetlen idős ember se mondhassa azt, hogy az élete hiábavaló volt. Célként elég lenne ezt megfogalmazni.

A dokumentumot az abszolút gyakorlati materializmus hatja át, a fogyasztó ember, a fogyasztás élethosszig való kiterjesztésével. Az az amerikai ábránd, amit az előterjesztők felvázoltak, illetőleg itt beszédben is elhangzott a turistabuszról leszálló színes ruhás, fiatalos amerikai turistákról, akik sportolnak, járják a világot, nyelveket tanulnak, új hobbikba kezdenek, bekapcsolódnak az e-társadalomba, és akik a járadékaikból ezt a létformát ki tudják tolni az életük legvégső határáig, az átlag magyar nyugdíjas számára elérhetetlen, és inkább dühítő, semmint valós cél. Sőt, ennek az önző létformának bizony láttam a kiteljesedését abban az amerikai, csak idős emberek által lakott lakónegyedben, amely be volt kerítve, és ki volt rá írva: 18 éven aluliaknak belépni tilos.

A magyar nagyszülő számára nem ez a minta, nem ez az önző amerikai turista a minta, aki még mindig az önmegvalósításával foglalkozik, mert bizony ez a fogalom hatja át az előttünk fekvő dokumentumot, és önök ezt nevezik paradigmaváltásnak. (Korózs Lajos: Öt perce beszélsz, és a stratégiáról egy szót sem mondtál!) Mert szerintünk nem ez a paradigmaváltás. A mély gazdasági válság egyébként is megkérdőjelezi ezt az egész fogyasztói világot, és egészen más, alapvető értékekre hívja fel a figyelmet.

Még mindig az ifjúságkultusz, az öregedéstől való félelem hatja át az időskorról vallott nézeteket. Ezzel szemben mi hisszük azt, hogy az idősödés a leghétköznapibb emberi tapasztalás, amely olyan mélységesen emberi, hogy képes áttörni a gyermekkor és a felnőttkor, valamint a felnőttkor és az időskor között húzódó mesterséges korláton. Hiszünk abban, hogy az öregedés nem ok a kétségbeesésre, hanem a remény táptalaja, nem lassú pusztulás, hanem fokozatos érés, nem valamifajta végzet, amelynek meg kell adnunk magunkat, hanem esély, amit megragadhatunk.

Ezek a gondolatok Henri Nouwen nagy keresztény gondolkodó szavai az "Időskor - Az élet beteljesedése" című könyvéből, amelyek megindító és inspiráló gondolatokat osztanak meg velünk arról, hogy mit jelent az öregség életkorunktól függetlenül mindannyiunk számára. A könyv arról szól, mire kell odafigyelnünk, ha segíteni szeretnénk őket, és mi mindent adhatnak ők számunkra, hogyan válhatnak a késői évek a remény forrásává, a beteljesedés idejévé ahelyett, hogy a magány és a sötétség időszakát jelentenék.

Rengeteget írtak már az idősekről, testi, szellemi, lelki problémáikról, a kényelmes otthon, az értelmes munka és egy jó barát iránti igényeikről. Sok szó esett arról is, hogy számos idős ember milyen szomorú helyzetben találja magát, és ennek megváltoztatására is jó néhány kísérlet történt.

Az idősek szenvedésének hangsúlyozása azonban nagy veszélyeket is rejt magában. Arra a következtetésre juthatunk belőle, hogy megöregedni annyi, mint gonddá válni. Azt hihetjük, az öregedés olyan szomorú emberi végzet, amely elől senki nem menekülhet, és amelyet mindenáron el kell kerülni. Úgy vélhetjük, hogy az életkör vége felé közeledés olyan rémítő valóság, amelyet csak akkor szabad elismerni, amikor a jelei már tagadhatatlanok. Ha így teszünk, az öregekkel való törődésünk olyan lesz, mint a bűntudattal történő alamizsnaadás, mint az öregedés ellen viselt háborúnk hadifoglyai felé tett baráti gesztusok.

Nem nehéz észrevennünk, hogy az öregedés a világon sokak számára félelemmel és fájdalommal jár együtt. Idősek milliói maradnak magukra, és életük vége keserűség és kétségbeesés forrásává válik. Ennek a helyzetnek számos oka van, és ezeket alaposan meg kell vizsgálni. Ez a dokumentum erre még kísérletet sem tesz.

(9.50)

Nouwen szerint az összes kínálkozó magyarázat mögött az a kísértés húzódik meg, hogy az öregedést pusztán az idősek gondjává egyszerűsítsük, s ezzel megtagadjuk alapvető sorsközösségünket ezzel a legemberibb folyamattal. Talán minden erőnkkel azon igyekeztünk, hogy elhallgattassuk azokat, akik a tulajdon sorsunkra emlékeztetnek bennünket, s akik puszta jelenlétükkel a legkeményebb hangú bírálóinkká váltak. Így első és legfontosabb feladatunk az, hogy hozzásegítsük az idős embereket, az öregeket ahhoz, hogy újból a tanítóink lehessenek, és helyreállítsuk a megszakadt kapcsolatokat a generációk között.

Ezzel szemben a dokumentum a függetlenség megőrzését hangsúlyozza a növekvő időskori kiszolgáltatottság közepette, ahelyett, hogy az összetartozás régi és új formáinak megerősítését tartaná a legeslegfontosabbnak. Ha az időskorról, a saját időskoromról szeretnék valami meghatározót olvasni, megtudni, nem ezt a dokumentumot fogom a kezembe venni. Ez egy, a szemünk előtt összeomló világ dokumentuma, amely nem állítja fel becsületesen a diagnózist az idősekről, egyáltalán a magyar társadalomról szóló hiteles helyzetképet sem állítja föl, nem veszi a bátorságot arra, hogy a mai demográfiai, foglalkoztatási viszonyokat, társadalmi folyamatokat józanul - nem szépítve, hanem számba véve a lehetséges legrosszabb forgatókönyvet is - vetítse ki a jövőbe.

Ebben a dokumentumban például az áll, hogy "az 57-64 éves korosztály tagjainak - ez ugye, az úgynevezett Ratkó-korszak népes korcsoportja - volt esélye az újrakezdésre a rendszerváltozás után, mégis sokan nyugdíjba kerültek, vagy egészségi állapotuk alapján kérték a rokkantsági díj megállapítását" - idézet vége. Ilyen csúsztatásokat nem lehet mondani, hiszen ennek az 57-64 éves korosztálynak semmi esélye nem volt arra, hogy újrakezdjenek. Óriási idős vagy idősödő tömegek semmi eséllyel nem bírtak arra, hogy újból munkába álljanak, mert már 45 éves kor felett sem kaphattak munkát, és a munkanélküliség hirtelen a rendszerváltozás után óriási lett, és ezt a traumát azóta sem lehetett kiheverni.

Aztán más: az áll a kötetben, hogy napjainkban Magyarországon magas a minimálbér szerint közterhet vállalók száma, közel másfél millió. Mindez azzal jár, hogy majdan ennek a csoportnak a nyugdíjba vonulásakor jelentősen megnövekedhet a nagyon alacsony összegű nyugdíjak száma. A dokumentum viszont nem említi azt a körülbelül egymillió alkalmi munkából élőt, akinek szinte semmilyen nyugellátása nem lesz. Tehát valós diagnózis hiányában semmi esély nincsen egy cselekvési terv meghatározására; a biztonság és a védelem mint eredendő és a dokumentumban is lefektetett cél, megoldhatatlan.

Más: a lisszaboni stratégia 2010-re kitűzött célja az 55-64 éves korosztály 50 százalékos foglalkoztatottságának az elérése. Ennek a célnak az elérését sok ország már megközelítette vagy túlteljesítette. 2006-ban viszont nálunk - a dokumentum csak 2006-ról szól - még csak 33,7 százalékos volt e korosztály körében a foglalkoztatottság. Most 2009-et írunk, miért nincsenek frissebb adatok erre vonatkozóan? Annyira romlottak, hogy nem is lehet közölni őket?

Ennél is dühítőbb viszont az, hogy az anyag szerint az előbb említett lisszaboni cél elérését akadályozza a tudáshiány, különösen az informatikai eszközök használata terén. Akkor, amikor már a 45 éven felüliek sem találnak munkát, miért ezzel takaródzunk? Az idősebbek - az én véleményem szerint -, ha azt látnák, hogy szükség van az ő nagy élettapasztalatukra és munkavállalói értékeikre, akkor meg fogják tanulni ezeket a dolgokat, így viszont semmi esetre sem. Tehát ebből is látszik, hogy amikor az időskorról gondolkodunk, akkor bizony a teljes életkort föl kell ölelnünk, és például az időskori problémák megoldására a foglalkoztatottság, a munkahelyteremtés alapvető kategória lenne.

Aztán van egy nagyon érdekes dolog, ugye, azt írja a dolgozat, hogy magas az egyszemélyes háztartások aránya, 97-98 százaléka a népességnek magánháztartásokban él, és a 70 éves és idősebb népesség egyharmada él egyedül. Ugye, az anyag arról szól, hogy az idős ember lényegesen többet fogyaszt, mint az aktív korú népesség, élelmiszert. Hát én azt hiszem, hogy el kellene menni talán az újpalotai lakótelepre, és megkérdezni az ott élőket, hogy kérném szépen, az a rengeteg egyszemélyes nyugdíjas-háztartás, ahol a rezsiköltség a jövedelmük 50-70 százalékát teszi ki, milyen élelmiszer-fogyasztással, milyen gyógyszerfogyasztással bír. Bizony ennek az anyagnak a nyugdíjas fogyasztói kosárról nagyon komolyan kellett volna szólni.

Összegzésként: a dolgozat, a stratégia céljai nem megfelelőek, egy korábbi paradigma alapján kimunkáltak, a mostani változó világ új kihívásaira törvényszerűen rossz válaszokat ad, a diagnózis hiányos, és a valós folyamatokat leplező; stratégiának kevés. Nem határozza meg, és nem határolja el az összefüggések és egymáshoz rendeltség felismerései mellett világosan az állam, a kis és tágabb közösségek, a család és az egyén feladatait. Az anyagnak lehet, hogy csak az állami szerepvállalás világos és pontos fogalmi tisztázásáig kellett volna eljutnia. Ez talán a legnagyobb kihívás egy öregedő, hatalmas közösségi deficittel és államadóssággal, rossz intézményi struktúrával működő ország számára.

Miért fogjuk mégis megszavazni? Talán azért, mert minderre éppen a hiányosságai hívták fel a figyelmünket. Ha az időskor reménységéről akarok tájékozódni, akkor viszont talán utolsóként fogom ezt a dokumentumot elővenni. A mi munkánk viszont hatalmas lesz ezen a téren is, és az önök örökségével terhelt.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

Forrás: parlament.hu