DR. MIKOLA ISTVÁN (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A 2008. évi zárszámadási törvényjavaslat parlamenti egészségügyi bizottsági vitája során ellenzéki vélemények is megfogalmazódtak, és ebből egy rövid csokrot szeretnék adni. De mielőtt ezt megteszem, előbb önmérsékletet tanúsítottam, Keller képviselő úr válaszára nem reagáltam, de most szeretném elmondani, annál is inkább, mert egyébként nincs értelme az oppozíciónknak, amivel azt mondja, hogy nem ismeri be, hogy a 2008... - megvárom, míg figyel. (Közbeszólások: Laci!) Azt mondta az előbb Keller képviselő úr, vagy legalábbis ezt sugározta a mondataival, hogy a 2008. év igenis kiszámítható év volt a költségvetési intézmények számára. Ha ebből indulunk ki, akkor nincs miről vitatkoznunk, Keller úr, mert ilyen kiszámíthatatlan évet talán még nem is élt meg az egészségügy, annál is inkább, mert az egész 2008. éves költségvetés súlyosan alultervezett volt.

Amit az előbb elmondtam, megismétlem, hogy az év közben történt elvonások meg visszacsorgatások, struktúraváltások, ágyszámkapacitás-csökkentés, a finanszírozás változtatásai a költségvetési intézeteket lehetetlen helyzetbe hozták. Ön talán még nem vezetett költségvetési intézményt, sajnos én hármat is vezettem, és pontosan tudom, hogy ha kiszámíthatatlanok a pénzügyi kondíciók, akkor nem lehet normálisan gazdálkodni, és főleg nem lehet egy egészségügyi intézményben ezt megtenni.

Tehát én azt gondolom, hogy a kormány komoly tervezési hibákat vétett a 2008. éves költségvetés összeállításakor, alultervezett a költségvetés, és ezért fordult elő az, hogy az előirányzathoz képest jelentős kiadástúllépés történt az Egészségügyi Minisztérium központi igazgatásánál, mentőszolgálatnál, ÁNTSZ-nél és a gyógyító-megelőző ellátásokat nyújtó országos intézeteknél. De ez nem azért történt, mert ezek túlhajszolták a teljesítményt vagy éppen túlszámláztak, túlpörgették, ahogy ma mondják, hanem azért történt, mert rossz volt a tervezés, alul volt tervezve.

Általánosságban a vitában elhangzott az egészségügyi bizottságban, hogy az egészségügy 2008-ban is egy szerencsétlen helyzetben volt, hiszen az orvosi lehetőségek, gazdasági megengedhetőség keretében nem sikerült ezt a konfliktust kezelni. Olyan szűkösek voltak a források, hogy a közmegegyezésben rögzített szükségleteket nem tudtuk a hozzánk forduló betegeknek minden tekintetben biztosítani. Minőségi engedményekre kényszerültünk, az egészségügyi technológia visszafogására kényszerültünk, és bizony a vásárlásoknál sok helyen már 2008-ban is megfigyelhető volt, ami mára már nagyon súlyos gondokat jelent, hogy szakadtak az ócska minőségű kesztyűk, a fonalakból nem azt tudták megvenni a kórházakban, amelyekkel normálisan lehet varrni, sorban állították le a varrógépeket, és folytathatom tovább, tehát az ellátás minősége romlott, a 2008. évben ez markánsan megmutatkozott.

Az önkormányzatoknál történt megszorításokat megérezte az ágazat. Ezt azért is emelem ki, mert 2010-ben fokozottan fenyeget ez a veszély bennünket. Az egészségügy finanszírozása dualisztikus rendszerű, ahol a működtetési forrásokat az egészségbiztosításnak kell fizetnie a munkaadói, munkavállalói járulékbevételekből, de az intézmények csak akkor működnek fenntartható módon, hogyha ezekhez a puszta működtetési forrásokhoz a fejlesztési, felújítási források is hozzáadódnak, vagyis megjelenik a tőkehányad a működtetésben, el lehet számolni a tőkehasználati díjat, az amortizációt és az eszközvisszapótlást is. Ezt a forrást, ezt a fejlesztési, felújítási forrást az intézmények fenntartóinak kell biztosítani, márpedig a magyar egészségügyi intézmények szolgáltatásrendszerében a fenntartók - néhány kivételtől eltekintve, országos intézetek, egyetemek - az önkormányzatok. Az önkormányzatoknál nagyon kevés fejlesztési, felújítási forrás állt rendelkezésre, ezért 2008-ban az egészségügyi intézmények nem tudtak fenntartható módon működni, az állaguk, az épületek kondíciója, az orvostechnológa amortizációja fokozódott, és ilyen értelemben az infrastruktúra leromlott, tovább romlott.

(17.20)

A kiszámíthatóságot már említettem.

Nagy gondot jelentett az egészségügyben a forrásbevonás, a külső források, magánforrások és egyéb források bevonásának a lehetetlensége. Ez nem a 2008. év sajátja, de mivel a válság 2008-ban már elérte az ágazatot is, markánsabbá váltak ezek a régi időkre visszanyúló nagy terhek, amelyek az egészségügyet közgazdasági értelemben már korábban is megviselték. Itt arra gondolok, hogy abba a rendszerbe, ahol a tőkemegtérülésnek nincs esélye, ahol a primer invesztíciót nem lehet visszanyerni... - ugye, az előbb utaltam arra, hogy dualisztikus a finanszírozás, ha nincs a tőkehányad, a fejlesztési, felújítási hányad a működtetésében biztosítva, akkor nem lehet közgazdaságilag értelmezni az ágazat működését, nem lehet pluszforrásokat bevonni, hiszen a tőkemegtérülésnek nincs esélye.

Az egészségügyben már történt egy privatizáció. Bekerült némi magánpénz, de ezek mindig valamiféle trükkel nyerték vissza, mármint a magánbefektetők a befektetéseiket. Ezeket a trükköket jól ismerjük, 2008-ban is folytatódott ez, több intézményt bajba keverve. Tehát nem sikerült megoldani a forrásbevonás közgazdasági feltételeit.

Az egészségügyi bizottság vitájában előkerült egy olyan kérdés is, amelyben mind a két politikai oldal egyetértett, nevezetesen, hogy a közteherviselés megszigorításában nem elég a potyautasokat vegzálni, nem elég számon kérni a járulékfizetőket, akik a havi keresetükből jövedelemarányosan befizetik a járulékot - sokszor nem is látva azt, hogy mennyit fizetnek be, hiszen a munkaadó levonja -, hanem meg kell nézni a munkaadók járulékbefizetéseit is.

Évek óta kéri az egészségügyi bizottság, hogy a Pénzügyminisztérium tegye közzé a kimutatását a munkaadók járulékainak a befizetéséről. A mai napig, eddig a pillanatig nem kaptuk meg. Most újra hivatalosan fordultunk a Pénzügyminisztériumhoz, hogy hozza nyilvánosságra a munkaadók munkaadói járulékbefizetéséről szóló kimutatásokat is. Ebben kitartóak leszünk, mint mondtam, politikai konszenzus van ebben. Szeretnénk látni, hogy akkor, amikor az egészségügy forráslehetőségei folyamatosan szűkülnek, akkor a közteherviselésben, túl a munkavállalókon a munkaadók milyen mértékben és hogy vesznek részt.

Még emlékszem, ebben a parlamentben, talán négy évvel ezelőtt a belügyminiszternő felszólalt, amikor a rendőrszakszervezet bérkövetelésekkel állt elő, és bejelentette, hogy eleget fognak tenni a jogos bérköveteléseknek, de a mai naptól a Belügyminisztérium, a rendőrség nem tud munkaadói járulékot fizetni. Négy év óta nem tudjuk, hogy ez a járulékfizetés azóta is szünetel-e, vagy pedig időközben megoldódott. Azt gondolom, hogy az egészségügyért felelős szakpolitikusoknak, és egyáltalán a parlamenti képviselőknek joga tudni azt, hogy a munkaadók milyen módon vesznek részt a közteherviselésben, magyarul: fizetnek-e egészségbiztosítási járulékot, vagy sem.

A 2008-as esztendőben sajnos a 2006-os, általunk ámokfutásnak minősített egészségügyi reformnak néhány szerencsétlen következménye érzékelhető volt, méghozzá húsbavágóan érzékelhető volt. Elsősorban itt a torz struktúrára gondolok, amely íróasztal mellett, körzővel és vonalzóval terveztetett, és amelyik semmiképpen nem fedi az országnak a regionális szinten most már rendelkezésre álló népegészségügyi, megbetegedési, halálozási trendjei alapján mért szükségleteket, hanem valamiféle művi, arteficiális módon született. Az eltorzult struktúra, a rossz és év közben is változtatott finanszírozással együtt az ágazatban egy kiszámíthatatlan, bizonytalan helyzetet teremtett.

A 2008-as év morálisan is megviselte az ágazatot, egy hitevesztettség lett úrrá az ágazaton. Nagyon sok értékes szakembert veszítettünk, orvosteamek estek szét, sok orvos eltántorgott ebből az országból, és nagyon sok nővért is elveszítettünk. Meggyengült az orvoslás presztízse, megromlott az orvos-beteg bizalmi viszony, amit talán önök, pénzügyi szakemberek nem értenek, de ezt hangsúlyozni szeretném, hogy az orvos-beteg bizalmi viszony a gyógyításnak nagyon fontos, gazdaságilag is hatékony tényezője, amelyet ha nem veszünk tekintetbe, vagy mint egy miniszter asszony, akinek a nevére már nem is emlékszem, egyszer kijelentette itt a parlamentben, hogy elég volt a sámánkodásból. Semmit nem értett meg a gyógyításból. A gyógyítás nemcsak "kettő meg kettő az négy" pénzügyi alapon működik, hanem az egy spirituális tett is, ami az orvos-beteg viszonyt feltételezi, és ezzel a gyógyításban mint hatékonysági tényező is megjelenik.

Sajnos, mindezek következtében, amiket röviden itt felsoroltam, olyan helyzet állt elő, ami a betegek számára nagyon előnytelen - itt elsősorban a várólisták növekedésére gondolok. Néhány programozható orvosi beavatkozás tekintetében ezek nemcsak hónapokban, hanem években mérhetők. És mi pontosan tudjuk, és ez nem demagógia, hogy az a beteg, akinek várnia kell egy tumoros betegségében az ellátásra, vagy éppen hogy egy csípőprotézist kell beültetnie, annak az a 2-3 havi vagy éppen most a 2010-es kilátásokat nézve a féléves vagy éves várakozás milyen kínokat jelent.

Amikor itt valaki - és azt hiszem, ez Kovács Tibor képviselő úr volt, nagyon szép szót használt... Azt mondja, hogy sztratoszférális demagógia, valami ilyen kifejezést használtál. (Kovács Tibor közbeszól.) Lehet, hogy nem pontosan idéztem, de a lényegét, azt hiszem, elmondtam. Eszembe jutott egy kedves történet, amit lehet, hogy demagógiának fog minősíteni, de azért elmondom. Egy beteg, egy fiatal nő - 34 éves, háromgyerekes családanya egyébként, és ez a valóság maga -, írt egy levelet és kifogásolta, hogy egy csomót tapintva az emlőjében várni kellett a vizsgálatra, nem olyan sokat, néhány hetet, majd észlelték a csomót, megbiopsziázták, utána a citológiára kellett várnia, majd kiderült, hogy ez egy karcinóma, és utána kemoterápiára kellett várnia, mert az a gyógyszer, amivel gyógyítani lehet a betegséget, méltányossági körbe tartozik, és hónapokat kell rá várni.

Behívtam ezt a nőt, leültem vele beszélgetni, és azt mondta nekem, hogy "Tudja mit, Mikola úr? Teszek a válságra. Túl akarok élni." És mi naponta szembesülünk ezekkel a helyzetekkel, és ne minősítsék ezt demagógiának, mert ez az egészségügynek a napi történéseihez tartozik. Betegek elveszítik a gyógyulás... (Göndör István közbeszól.) Most ne szólj közbe, légy szíves! Ne szólj közbe, én is meghallgattalak téged! Naponta elveszítik a gyógyulási esélyeiket, sokszor úgy halnak meg, hogy ki sem derül a betegségük. Tehát ezt tessék figyelembe venni akkor, amikor az egészségügyben csupán pénzügyi, financiális, fiskális megfontolásból a kereteket mérik a gyógyításhoz.

Az esélyegyenlőség is csorbát szenvedett, hiszen a struktúra kialakítása, mint említettem, nem a térségi népegészségügyi trendek alapján történt, hanem arteficiálisan, íróasztal mellett, körzővel és vonalzóval esett meg. Ennek következtében az országban olyan térségek vannak, ahol a népegészségügyi mutatók rendkívül rosszak. Az ország északkeleti részében van olyan térség, ahol a férfiak születéskor várható átlagos élettartama nem éri el az 55 évet. Már Afrikában meg Ázsiában se nagyon van ilyen, ezek roma populációban fordulnak elő főként. Nagyon nehezen éri el az egészségügy ezeket a térségeket, többek között azért, mert olyan torz struktúra jött létre, ahol ezeket a fokozott szükségleteket nem ismerik el a kapacitáskiosztásban, illetve a struktúra alakításában.

Szóltam már egy rövid kétperces felszólalásban, hogy számunkra a szufficit... - bár megint tudom, Kökény úrnak van igaza, látom, hogy ott ül velem szemben, ugye, Keller úr a múltkor elmondta, Kökény úrnak van igaza. Elhiszem, a szufficitnek örülni kell, pénzügyi megfontolásból. Az egészségügyben nem kell ennek örülni, kérem szépen. Egy egészségügyi ellátórendszer, ahol sehol a világon az orvosi lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség között igazán nem lehet egyensúlyt teremteni, csak törekedni arra, nem örülhet annak, hogyha egy éves költségvetésben pénzt spórol meg. Ez egy teljesen hibás szemlélet. Az egészségügyben immorális pénzt megspórolni a költségvetésben. És ennek ne örüljenek a pénzügyi szakemberek, mert ez nem öröm, emögött mindig betegproblémák és betegkínok vannak.

Sajnáljuk azt, hogy az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetnek a rekonstrukciójától elvonták a 2,5 milliárdot, és még inkább sajnáljuk, bár ez egy csekélyebb összeg, az Országos Sportegészségügyi Intézettől elvont, azt hiszem, 50 millió forint körüli összeget, hiszen reméltük azt, hogy ezt az intézetet tető alá tudjuk hozni, és Magyarországon lesz egy olyan egészségügyi intézmény, egy speciális kórház, amely az élsportolók felkészítésében nemzetközi színvonalon tud működni. Hiszen pontosan tudjuk - és ez is népegészségügy -, hogy élsport nélkül nincs tömegsport, a csúcsok nélkül nincs tömegmozgalom, és ma az élsportoló felkészítése az orvostudományoknak a legmagasabb szintű, legkényesebb igénybevétele lehetőségei nélkül nincsen.

Az általános vitára ezt a 2008. évi zárszámadási költségvetést mi, akik kisebbségben maradtunk, persze nem tartjuk alkalmasnak.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Fidesz soraiban.)

Forrás: parlament.hu