DR. SALAMON LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy gondolom, hogy valamennyiünk egyetértő támogatással és egyben várakozással fogadja ezt a négypárti kezdeményezést. Nem akarom szaporítani a jó értelemben vett közhely jellegű megszólalásokat, de valóban nagyon régi adósságunk ennek a kérdésnek a rendezése.

Egy kis pontosítást engedjenek meg: nem 15 és nem 17 év, hanem több annál. Az igaz, hogy az Alkotmánybíróság 1992-ben állapította meg a mulasztásos alkotmánysértést, de ez a mulasztásos alkotmánysértés abban a pillanatban létrejött, amikor az Országgyűlés nem alkotta meg a törvényt. '89-ben került be ez a passzus az alkotmányba, a '90-ben elsőként szabadon megválasztott Országgyűlés feladata lett volna rögtön, hogy ezt megalkossa; hozzáteszem, hogy az Antall-kormány tett is kísérletet erre a választójogi törvény módosítására irányuló törvényjavaslatával. Tehát valóban nagyon fontos dologról van szó.

Két előterjesztést tárgyalunk. A második előterjesztésről engedjék meg, hogy idekapcsoltan csupán egyetlenegy mondatot mondjak: amíg megoldjuk, valóban szükség van erre a fórumra, amit a négypárti javaslat tartalmaz.

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt a próbálkozást öt cikluson keresztül kísérhettem figyelemmel, hiszen 1990 óta ülök itt az Országgyűlésben, és mint olyan képviselő, aki alkotmányjogi kérdéseknek, különösen a választójogi kérdéseknek a frakciómban - volt ez az MDF, a Fidesz, most a KDNP - megbízott kezelője vagyok, úgy mondjam, témafelelőse, ahogy ezt szoktuk mondani, nekem rendelkezésemre állnak azok az ismeretek, hogy e területen mik történtek.

(10.30)

Engedjék meg, hogy a tapasztalataimat ebben a felszólalásban megosszam önökkel, hiszen nem mindenkinek volt lehetősége végigkísérni személyesen, képviselőként ezt a folyamatot. Azért is szeretném ezt a tapasztalatot megosztani, mert okulni kell ebből, illetőleg szembe kell nézni azokkal a buktatókkal, amikre Kállai Ernő országgyűlési biztos úr is utalt itt a felszólalásában. Valóban, alkotmányjogilag nem könnyű kérdésről van szó, de ezeknek a kérdéseknek a megoldása nem lehetetlen. Úgy emlékszem, hogy miközben több egyeztetés is folyt, abból legalább kettő vezetett törvényjavaslathoz.

Az egyik az Antall-kormányé; szeretném elmondani, hogy ez volt az a törvényjavaslat, amelyik nagyon kis híján került elfogadásra, ha jól emlékszem, talán 20-22 képviselői szavazat hiányzott ahhoz a bűvös kétharmados többséghez, amellyel a választójogi törvény megfelelő módosításával ezt a kérdést már akkor megoldhattuk volna. Később volt egy másik próbálkozás, most arról beszélek, ami törvényjavaslat formájában került elénk, de az nem közelítette meg ezt a többséget, az messzebb állt attól, hogy az Országgyűlés elfogadja. Nem a folyamatot akarom most kronológiailag végigkövetni, hanem mintegy summázni a problémákat. Úgy gondolom, három olyan problematikus elem van, amire érdemes lesz majd külön figyelmet fordítani.

Az egyik, hogy hány szavazata legyen a kisebbségi választópolgárnak. Ez a kérdés a választójog egyenlőségének alkotmányos problematikájával szoros összefüggésben van, tulajdonképpen annak a kérdése. A második, hogy ki minősül kisebbségi választópolgárnak, és a harmadik, ami már korábban is felmerült, és itt benne van az országgyűlési határozatban, a delegálás kérdése. Engedjék meg, hogy ezekről a véleményemet, úgy is, mint az alkotmányjog művelője, nagyon röviden elmondhassam.

Az első kérdés, hogy hány szavazata legyen a kisebbségi választópolgárnak, nagyon neuralgikus kérdés, mert kőkemény alkotmányos alapelvünk van, amit tiszteletben kell tartani, és amit nem tudunk megkerülni. Ez a választójog egyenlőségének elve, amit azt jelenti, hogy minden magyar állampolgárnak azonos számú és azonos értékű szavazata lehet. Az Antall-kormány javaslata idején is az volt a probléma, hogy vállalható-e, kivitelezhető-e egy olyan megoldás, hogy a magukat nem nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó magyar állampolgároknak, tehát a nagy többségnek csak két szavazata van, ehhez képest a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozók egy harmadik szavazatot is kapnak. Világos volt a válasz, és úgy gondolom, ez a válasz most is abszolút helytálló, hogy ilyen megoldás nem támogatható, nem fogadható el, egész egyszerűen alkotmányellenes lenne, mert a választójog egyenlőségének elvét sértené.

Ezzel a kérdéssel egyébként szorosan összefügg, hogy ki minősül kisebbségi választópolgárnak. Van jelenleg erre egy megoldás a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról szóló törvényben, amiről visszatérően nagy viták voltak és vannak, és amiről az a véleményem, hogy nem ideális megoldás, de mindenesetre elfogadható és megőrizhető megoldás. Azt gondolom, ez megfelelően használható lehet az országgyűlési képviselet biztosítását szolgáló törvénymódosításnál is. Zárójelben hadd tegyem hozzá, hogy nyilván a jogrendszer koherenciája azt fogja megkívánni, hogy egységes megoldás legyen minden olyan választásnál, ahol kisebbségi képviselőt választunk. Majd erre is oda kell figyelni. De a lehetőségek tárházát bővítve szeretném elmondani azt, hogy a most hatályos megoldást kiválthatja valami, ami az Antall-kormány javaslatában benne volt. Azt is hozzá kell tenni, és el kell ismerni, hogy ez akkor nem találkozott minden magyar kisebbség egyetértésével. Tudniillik az ennek a kérdésnek a megoldására tett javaslat egyszersmind válasz akart lenni arra is, hogy hány szavazata legyen a kisebbségi választópolgárnak, illetve az egyenlőség elve alapján mindenkinek azonos szavazata van.

A magyar parlamenti választás kétszavazatos rendszer, mint tudjuk. Egy szavazatot ad le a választópolgár a képviselőjelöltre az egyéni választókerületben, egy szavazatot pedig területi listára. Nos, az Antall-kormány javaslata úgy szólt, hogy a kisebbségi önkormányzatok mintegy kvázi pártlistát állítsanak fel országos szinten, amelyek megjelennek a területi pártlistákkal versengve, vagyis a választópolgár, anélkül, hogy bármiféle nyilatkozatra lenne kényszerítve, hogy kisebbséghez tartozik vagy sem, döntési helyzetbe kerül. El kell dönteni, hogy a második szavazatát pártokra adja-e le vagy a kisebbségi önkormányzati képviselőkre. Ezzel megoldódik az, hogy mindenkinek két szavazata van, nem sérül a választójog egyenlőségének elve, és egyben ez önmagában funkcionálisan korrekten helyére teszi azt, hogy ki tekinti magát kisebbségnek, valójában kizárva az etnobiznisz és hasonló problémák lehetőségét, aki ezzel a választójogával akar élni.

Hozzá kell tegyem, hogy megértem azt, hogy ezzel szemben voltak ellenérzések, hiszen ebben a megoldásban felmerül az a probléma, hogy egy olyan választás elé van állítva a nemzeti kisebbséghez tartozó magyar állampolgár, hogy mi fontosabb számára, a pártpreferencia vagy a kisebbséghez való tartozás. Azt, hogy ezzel kapcsolatban ellenérzések fogalmazódtak meg, megértem. Ha hasonlatot keresünk, és a határokon túl élő magyarság viszonyait látjuk, akkor ott is bizonyos értelemben ma már felmerül az problémaként, hogy a magyarsághoz való tartozásom mindenféle egyéb preferenciát megelőzzön, érvényesül-e vagy sem. Nem akarok ebbe belemenni és részletekben elveszni, mert negyedórás felszólalási lehetőség van ebben a vitaszakaszban, csak jelezni szeretném, hogy itt valóban vannak olyan problémák, amiknek tisztességes, okos végiggondolása és tisztességes és okos megoldás megkeresése nagyon fontos, és bizony nem könnyű. Azt gondolom, sikerült érzékeltetnem, hogy milyen különböző megközelítéseket és ellenvetéseket is felvethet ilyen vagy olyan megoldás.

Végül a harmadik problémáról, a delegálás kérdéséről röviden. Nagyon örülök, és köszönöm Kállai Ernő kisebbségi ombudsmannak, hogy emlékeztetett minket itt arra, hogy az Alkotmánybíróság ezt a kérdést lezárta. Így nekem nem kell hosszan érvelnem, csupán ismételten azt szeretném hangsúlyozni magam is, hogy a népképviseleti parlamentbe delegált jogcímen senki sem kerülhet be. Népképviseleti parlamentbe csak választással lehet bekerülni. Tehát a delegálás lehetősége eleve kizárt, ezért módosító javaslatomat e tekintetben elő is terjesztettem, és az egész pontot azért javaslom kihagyni, mert ha a delegálás fel sem merül, akkor azt kimondani, hogy választással kerül be, nincs értelme. Úgy gondolom, ebben egyet fogunk érteni, és a metakommunikációs visszajelzésekből a jelenlévők részéről, úgy látom, ezzel nincs probléma.

Ha felmerül a delegálás kérdése, akkor engedjék meg, hogy röviden utaljak még a hátralévő néhány percet kihasználva arra, hogy egy parlamentáris rendszerben hol lehet helye egyáltalán fogalmilag a delegálásnak. Van ilyen, egy kétkamarás parlamentben a második kamarában. Teljesen elméleti felvetésként én ezt az opciót is a gondolkodás mezsgyéjébe szeretném helyezni. Kérem szépen, azt is szeretném hozzátenni, hogy nekem az a helyzetértékelésem a mai magyar politikai gondolkodást illetően, hogy már egyáltalán nem tartja a politikai osztály sem olyan ördögtől valónak a kétkamarás parlament kérdését. Ez a lehetőség mint gondolat, csírájában ott van a fejünkben. Akiket meglepett az, amit most mondtam... - nem csak Orbán Viktor nyilatkozatára gondolok egyébként, jegyzem meg, aki a közelmúltban a televízióban nem zárta ki ezt a lehetőséget, és azt mondta, gondolkodni lehet és kell is egy kétkamarás parlament megvalósulásának lehetőségén, bár nem ezt tartja most közvetlen, a legsürgősebb feladatnak; ezt távlatokban jelezte.

(10.40)

Megjegyzem, a határozati javaslat 2014-es bevezetésről beszél, tehát az időbeli, a koordináták későbbi időben való találkozására a lehetőség fennáll.

De hol van ez a mi gondolkodásunkban? Kérem, látok én itt egy törvényjavaslatot a Gazdasági és Szociális Tanácsról. Ez csírájában egy második kamara gondolata. Amikor felvetjük számos közjogi vitás kérdés kapcsán az érdekképviseletek egyetértési jogát, amit az Alkotmánybíróság nem fogad el úgy - és el is vetett egyes törvényeink kapcsán -, ahogy azt mi megfogalmaztuk. Ez az egyetértési jog mint egy második kamarában való döntéshozói jog, megjelenhet. És most nem akarok - mert ez az előterjesztés természetesen nem a kétkamarás parlamentről szól - mélyebben belebocsátkozni a kérdésbe, de bizony egy kétkamarás parlament az egyházak képviseletét, a tudomány, a kultúra értékeinek megfelelő képviseletét biztosítani tudná; és talán azon is elgondolkodhatunk, hogy az emberektől oly távol eső politikát nem tudjuk-e szélesebb bázisokra helyezni, ha oldjuk ezt a nagyon szigorú pártokrata rendszert, ahogy a magyar demokrácia most működik, egy második kamara felállításával.

Azért beszélek - vagy beszéltem, most már befejezem - erről kicsit hosszabban, mert mindazok az alkotmányjogi problémák, amelyek egy egykamarás parlamentben a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletének megoldásában nehézséget jelentenének, egy kétkamarás rendszerben, egy második kamarában vidáman megoldhatók lennének. Ott megvalósulhat az, hogy minden kisebbségi önkormányzat delegál tagokat, ott ennek okán nem merül fel az a kérdés, hogy a választópolgároknak hány szavazata van, és most nem akarok visszatérni a felszólalásom elején elmondottakra. Természetesen ne legyen félreértés, nem azt gondolom, hogy csak kétkamarás parlamentben lehet ezt a kérdést megoldani, hiszen nincs is most kétkamarás parlament, és nyilvánvalóan alapvetően nem abban gondolkodik az országgyűlési határozati javaslat sem. Csak jelzem, hogy elméletileg egy ilyen megoldás is felmerülhet, és talán - véleményem szerint - ez lehetne a legjobb és a legkönnyebb megoldás.

Tisztelt Országgyűlés! Mindkét határozati javaslat irányultságával és szellemiségével egyetértve magam is szeretném kifejezni azon reményemet és bizodalmamat, hogy ennek az országgyűlési határozatnak a megalkotásával valóban tudunk tenni egy előremozdító lépést a nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletének megoldása irányában.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz és az MSZP padsoraiból.)

Forrás: parlament.hu