HEGEDŰS TAMÁS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Az előterjesztéssel kapcsolatban a legfontosabb meglátásunk az, hogy az, amit ebben az előterjesztők megfogalmaztak, jó irányú változást jelent. A jövőre nézve mindenképpen kiszámíthatóbb hitelezési feltételeket biztosít az ügyfeleknek, és korrekt fogyasztóvédelmi előírásokat tartalmaz.

A hiányérzetünk ugyanakkor éppen abból fakad, hogy az elmúlt években felgyülemlett problémahalmazra szintén valamiféle könnyebbséget jelent, de a problémát a tömegénél fogva, a teljes súlyánál fogva sajnos nem fogja megoldani. Éppen ezért a támogatásunk adott ehhez az előterjesztéshez, de itt szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy a hiányérzetünket kifejezzük, illetve azt, hogy mit tartunk fontosnak a jövőben megoldani ahhoz, hogy erre az egész komplex problémahalmazra úgy egyéni, mint családi, mint nemzetgazdasági szinten megoldást találjunk.

Az előterjesztés helyzetértékelésével egyetértünk, még akkor is, ha ez fáj a mellettünk lévő frakciónak. Valójában az előző nyolc év felelőtlen kormányzásának ez eredménye volt az, hogy egy ilyen csődtömegre kell ma megoldást keresnünk, és remélhetőleg találunk is. Ugyanakkor fölhívnám a figyelmet arra, hogy amikor az indoklás meghatározza, hogy milyen három szempontot tartottak fontosnak az előterjesztők figyelembe venni a megoldási javaslat során, akkor a 3. pontban az indoklás kiemeli, hogy a kockázatviselésnek közösnek kell lennie. Na most, ez az a szempont, amit mi csak igen mérsékelten látunk visszaköszönni a javaslatban. Abban ugyanis, hogy ez a jelenlegi helyzet előállt, amikor családok százezrei vannak vagy már közvetlen veszélyben, vagy talán még közvetlen veszélyben nem, de hatalmas terheket viselve fizetik a nagymértékben megemelkedett törlesztőrészleteket, abban, hogy ez a helyzet kialakulhatott, három felelőst különböztethetünk meg.

Értelemszerűen magukat az ügyfeleket sem lehet felmenteni a felelősség alól, hiszen a szó szoros értelmében véve kényszer senkin nem állt fenn, hogy ezeket felvegye, és valószínűleg nem kellően tájékozódtak a legtöbben arról, hogy milyen kockázatokat jelent egy devizában való eladósodás. De legalább ekkora felelősség terheli azokat a bankokat is, amelyek visszaélve azzal, hogy hiányzik a lakosságból az a fajta pénzügyi kultúra, ami egy piacgazdaságban felnőtt társadalomban eleve bizonyos fokú védettséget jelent az agresszív marketingpolitikával szemben, nemhogy nem fogták vissza magukat, hanem kifejezetten tukmálták ezeket a hiteleket az ügyfelekre. És természetesen az állam felelőssége sem kerülhető meg, hiszen sem a kormány, sem a pénzügyi piacot felügyelő szervezet nem tette meg azokat a szükséges óvintézkedéseket, amik legalább lassíthatták volna ezt a folyamatot, adott esetben meg is tilthatták volna.

Ezzel szemben mit látunk? Az eddig felhalmozódott terhek és veszteségek kizárólag az ügyfelekre terhelődtek. Ezen most egy picit, egy nagyon picit - ha mennyiségileg nézzük, ez csak egy kismértékű változás - próbál a jelenlegi szabályozás csökkenteni. A bankokra ez a javaslat annyi terhet tesz, amennyi már kezdettől fogva elvárható lett volna egy korrekt pénzügyi szabályozás esetén, tehát most kerültünk abba az állapotba, ahogy mindig is működnie kellett volna a hitelezésnek. Tehát itt valójában a bankok részéről áldozatvállalásról nehéz beszélni, hiszen csak azt lesznek kénytelenek betartani, ami minimálisan elvárható lett volna már eddig is. Az állam részéről pedig anyagi értelemben ez az előterjesztés semmiféle tehervállalást nem jelent, ugyanis, ami a legnagyobb probléma, az az, hogy már az elmúlt években is olyan hatalmas árfolyamveszteség halmozódott fel az árfolyamromlás miatt, aminél csak az a kérdés, hogy ezt a terhet ki viselje. Jelen pillanatban az árfolyamromlásból származó összes veszteség az ügyfélen van. Tehát miközben elismerjük azt, hogy ez a szabályozás a jövőre nézve kedvezőbb feltételeket biztosít, és ha megvalósul az előre jelzett javaslat a nemzeti eszközkezelő létrehozásáról, akkor azok számára is egyfajta menedéket nyújt, akik már a legreménytelenebb helyzetbe kerültek.

Mi úgy gondoljuk, hogy ez nem elegendő ahhoz, hogy a teljes problématömeget kezeljük, miközben a fontosságát elismerjük. A valós probléma ugyanis önmagában az, hogy extrémen magas Magyarországon a devizahitelek állománya. Ez nemcsak szociális feszültséget jelent az elmúlt évek árfolyamváltozásai nyomán, hanem a gazdaságpolitikát is túszul ejti, hiszen elképzelhető olyan gazdaságpolitikai helyzet, amikor olyan döntéseket kellene meghozni, amik, mondjuk, az árfolyam gyengülésével járnak. Ennek van előnye is, van hátránya is. Én most ezzel nem azt sugallom, hogy ezt kellene követni, de az árfolyam-politika a kormányzat kezében egy olyan eszköz, amellyel tudnia kell adott esetben rugalmasan élni. Most, egy olyan helyzetben, amikor ilyen tömegű devizahitel-állomány sújtja a családokat, ez az eszköztár nyilvánvalóan korlátozott. Tehát ez a magas devizahitel-állomány mintegy túszul ejti a gazdaságpolitikát.

Értelemszerűen következne ebből, hogy a valós megoldás az lenne, ha meg lehetne oldani a devizahitelek forintosítását. Elvileg erre ma is van lehetőség, mégsem történik meg. Vajon miért nem? Az egyik oka az, hogy még mindig nagyon magas a forinthitelek kamata, ami természetesen a jegybanki kamatpolitikából is következik, ami húsz éve gyakorlatilag kivérezteti a magyar gazdaságot, és egy tartós tévutat jelent a magyar gazdaságpolitikában. Bár itt azt hozzá kell tenni, ez a Nemzeti Bank felelőssége és döntési kompetenciája, de úgy gondolom, hogy a kormánynak minden közvetlen és közvetett eszközt be kell vetnie annak érdekében, hogy a jegybank olyan kamatpolitikát folytasson, amely alkalmas a gazdasági növekedés serkentésére és a kamatterhek mérséklésére.

A másik probléma az, hogy ha valaki rá is szánná magát, tegyük fel, hogy kellő mértékre csökken a forinthitelkamat, akkor is a visszafizetendő tőketartozás nagysága még többévi törlesztés után is jelentősen meghaladhatja forintban kifejezve azt a tőketartozást, amelyen az ügyfél fölvette. Nem kerülhetjük meg azt a kérdést, ha valódi megoldást akarunk arra, hogy valóban megtörténjen ez a forintosítás - amelynek egyik kedvező következménye lenne, hogy a gazdaságpolitika visszaszerezné a szuverenitását, a másik, hogy oldaná azt a társadalmi feszültséget, aminek ma családok százezrei vannak kitéve -, hogy valamiféle támogatást adni ahhoz, hogy ez a forintosítás vállalható terhek mellett megtörténhessen. Természetesen mi is azt valljuk, hogy a felvett hiteleket vissza kell fizetni, viszont morálisan azt tartjuk elfogadhatónak és egyben praktikusnak is, ha ezt akkor várjuk el, olyan mértékben várjuk el, hogy az ügyfelek olyan mértékben fizessék vissza a hiteleiket, amit ők egy reális kockázatvállalás mellett vállaltak, nem többet és nem is kevesebbet.

Még egy dologra felhívnám itt a figyelmet. Általában azokra helyezik a hangsúlyt, akik már végveszélyben vannak, akiket a kilakoltatás réme fenyeget, nagyon helyesen, hiszen ott elemi életfeltételeket kell biztosítani, de makrogazdasági szinten nemcsak ez jelent problémát, hanem azoknak a családoknak a megnövekedett terhe is problémát jelent, akik erejüket megfeszítve fizetik hónapról hónapra a sokszor 50 százalékkal vagy ennél nagyobb mértékben is megnövekedett terheket.

(20.40)

Ugyanis ez tömegénél fogva olyan mennyiségű forráskivonást jelent a gazdaságból, olyan mértékben csökkenti a gazdasági növekedés keresleti oldalát, amely komoly mértékben fenyegeti a gazdasági növekedés esélyét is a jövőre nézve. Tehát ilyen módon a gazdasági növekedésnek az egyik motorját fékezik le a megnövekedett kamatterhek, úgy, hogy nem látható az, hogy külpiacokról vagy exportbővüléssel ez ellensúlyozható lenne. Meglátásunk szerint a megnövekedett kamatterheknek még a kifizetése is, tehát hogyha rendben történik, az is okoz egy ilyen makrogazdasági problémát, ami megint csak az általunk javasolt megoldás mellett szól. Tehát úgy látjuk, hogy a valós megoldás, ami távlatilag is megoldást nyújtana, és nem újra- meg újratermeli a válsághelyzeteket, az csak a támogatott, mégpedig mondjuk ki, a közpénzekből támogatott forintosítás lehet.

Úgy, ahogy a felelősség három részre osztható az ide vezető út kialakításában, ugyanúgy a tehervállalást is három részre kell osztanunk. Megállapítható az a pénztömeg, és becslésünk szerint ez körülbelül 800 milliárd forint, ami rengeteg pénz, a jelenlegi árfolyamviszonyok szerint, amennyivel ma forintban kifejezve magasabb a hitelállomány, mint ha a hitelfelvételkori pillanatban számolnánk; ez természetesen csak egy becslés, további finomításra lenne szükség - mindenképpen egy hatalmas összegről van szó. Úgy méltányos, hogyha ennek egy részét az ügyfelek magukon viselik, hiszen a szerződés szabadságával élve kötötték ezeket a megállapodásokat, de azt ki lehet mondani, hogy elvárható csak az lehet, hogy a normál piaci kockázatnak megfelelő árfolyam-ingadozásból eredő veszteséget kelljen magukra vállalni, a többin osztoznia kell az államnak és a bankoknak. A bankok a rájuk kivetett bankadó révén ezt, ha úgy tetszik, már vállalták, ha nem is teljesen önkéntesen, de elfogadták, és a többit a költségvetésből kell fedezni, ha valóban meg akarjuk oldani a problémát.

Sokba kerül ez a megoldás? Sokba. De meggyőződésünk, hogy ha nem oldjuk meg ezt a problémát, távlatilag annak a következményei még többe fognak kerülni, nemcsak az országnak, hanem szűkebben véve a költségvetésnek is. S hadd hozzam fel analógiaként azt, hogy az elmúlt húsz évben az állam ezermilliárdokat költött arra, hogy a rossz hitelkihelyezés miatt bajba jutott bankokat konszolidálja. Ez volt az a bankkonszolidáció, ami több hullámban, hol nyilvánosan, hol bújtatottan, de több ezer milliárd forintot vont ki a magyar államháztartásból. A kérdés most az, hogy rászánjuk-e ennek a tizedét arra, hogy az eladósodott családok helyzetét konszolidáljuk.

Természetesen az a kérdés sem kerülhető meg, hogy ha születik egy ilyen döntés vagy ilyen elhatározás, akkor annak mi lehet a fedezete. A Jobbik pénzügyiválság-megoldási csomagjában mi erre is javaslatot tettünk. Bár sokan félreértelmezték, éppen azért, hogy ne legyen félreértés belőle, megismétlem a javaslatot: ez a magánnyugdíjpénztárak állami felügyelet alá helyezése lenne, ami részben egy közvetlen megtakarítást is jelentene, részben egy évről évre jelentkező, mintegy 300-400 milliárd forintos megtakarítást. Ez fedezné a konszolidáció költségeit.

Ami a félreértést szokta okozni, és ezt szeretném hangsúlyozni, nem arról van szó, hogy a mások által befizetett pénzekből létrejövő megtakarításokból akarnánk az így felgyülemlett hitelállományokat konszolidálni, ugyanis a mi javaslatunk szerint az úgynevezett államosítás nem azt jelentené, hogy a második pillért megszüntetjük, és beolvasztjuk a felosztó-kirovó rendszerbe. Ugyanúgy megmaradna a második pillér, névre szóló számlavezetéssel, csak állami felügyelet alatt, úgy, hogy évről évre az állampapírok éves átlaghozamát írnánk jóvá ezeken az egyéni számlákon, ezzel mintegy az explicit államadósságból egy implicit államadósságot hozunk létre. Ilyen értelemben a megtakarítások megmaradnak, de ezzel a látszólag formai lépéssel, hogy explicit államadósságból implicit államadósságot hozunk létre, ezzel óriási megtakarítási lehetőségek válnak lehetővé.

Ez lehet az a pénzügyiválság-megoldó csomag, amelyet ha egészben tekintünk, akkor ezt a problémát, ami jelen pillanatban fennáll a devizahitelek állományával, a már most nehéz helyzetbe vagy válsághelyzetbe került családoknak, illetve azoknak a családoknak, akiket a jövőben ennek a lehetősége fenyeget, ezt a problémát egyszer és mindenkorra megváltoztatná. És ha mindezen túl vagyunk, akkor ennek a múltbeli válsághelyzetnek a megoldása után az az előterjesztés, amely itt előttünk fekszik, a jövőben már alkalmas lehet arra, hogy a hasonló helyzeteket elkerüljük.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu