SZŰCS ERIKA (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Reméltük, hogy ez a törvény is legalább annyira érdekli Lázár képviselő urat és a Fidesz-frakciót, mint a balett-táncosok sorsa, de az ülésvezetésből úgy tűnik, hogy itt nem az összevonás történt meg, a részletes vitában a szakaszok összevonása, hanem a vita lezárása, hiszen nincs kétpercesre lehetőség, emiatt az egész ügy átment egy általános vitába, ahol újra elmondják a képviselők azokat a dolgokat, amiket már korábban is.

Én azért szeretnék visszatérni konkrétumokra, bár az egész törvényjavaslatnak a karaktere mégiscsak kiderül a 192. sorszámon Baracskai József Demokratikus Koalíció-tag képviselőtársam által jegyzett módosító indítványból. Ez arról szól, hogy a törvény szövegét, amely úgy szól, hogy a munkavállaló a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől díjazást a munkaviszonyban végzett tevékenységére tekintettel nem fogadhat el vagy nem köthet ki, mi javasoljuk kiegészíteni azzal, hogy ilyen hozzájárulás egészségügyi szolgáltató szervezetben nem köthető ki és nem fogadható el.

Mit is jelez ez az egyszerű mondat, ami egyébként számtalanszor különböző megfogalmazásban előfordul a törvényjavaslatban? Kifejezi azt, hogy hogyan is viszonyul a törvényalkotó a versenyképesség kérdéséhez. A versenyképesség kérdésében tulajdonképpen két dolgot tekint ma Magyarországon problémának a versenyszférában: egyrészt a magyar munkavállaló béreinek nagyságát, másrészt pedig, hogy a jövedelmének és munkakörülményeinek alakításában van egy független érdekvédelmi szervezet, amelynek van ereje, befolyása, vagy legalábbis volt ereje, és reméljük, hogy lesz a jövőben is ereje, a szakszervezetek, amelyek ezeknek a körülményeknek az európai trendnek megfelelő folyamatos javításáért küzdöttek, és nagyon sok eredményt értek el.

Árulkodó, hogy az önök által nagyon sokrétűen egyeztetettnek mondott törvényjavaslathoz 728 módosító indítvány került benyújtásra, és ha ezt megnézik, ezek a módosító indítványok bizony jellegükben nem "és", "vagy", "mert" meg technikai jellegűek, meg pontosítók, meg szebb magyarkodás, hanem bizony tartalmi kérdéseket illetnek, és nagyon-nagyon sok kérdés a munkavállalói bérezés és jövedelem kérdését illeti.

A Demokratikus Koalíció képviseletében az általános vitában is elmondtam, hogy alapvető tévedésnek tekintjük azt a gazdaság- és társadalomfelfogást, amely sajnos nemcsak ebben a munka törvénykönyvében, hanem a Ház előtt fekvő egyéb törvényekben is, mindenekelőtt az oktatási törvényekben megjelennek, amelyek a magyar versenyképességet a valóságtól teljesen elrugaszkodva, téves helyzetértékelésre alapozva nem európai pályán, hanem egy ázsiai pályán próbálják meg értelmezni, és a magyar gazdaság, a magyar társadalom struktúráját abba az irányba próbálják meg alakítani, gondolván, hogy miközben a magyar gazdaság 80 százalékban az európai gazdaságba van beágyazva, ezzel a valósággal ellentétes intézkedések valódi versenyképességi előnyt fognak hozni.

(11.10)

Elfogadhatatlan számunkra, hogy nem abban keresi a munka törvénykönyve is az előrelépést, a versenyképesség javítását, hogy hogyan lehet a cégen belül a munkáltató és a munkavállaló közös érdekeltségének irányába lépni, hogy hogyan lehet azt elérni, hogy a munkavállaló is kudarcként féljen a cég csődjétől és a sikertelenségétől, és élvezze a munkavállaló is a cég sikerét, többletjövedelmét. Csak ez a közös érdekeltség, ez a közös motiváció képes olyan többletenergiákat és erőforrásokat mozgósítani a magyar társadalom legfontosabb erőforrásában, a munkavállalókban, az emberekben, amelytől valós gazdasági növekedést és előrehaladást várhatunk.

Ha csak egy kicsit is járatosak lennének olyan üzempszichológiai vizsgálatokban, amelyek arra irányulnak, hogy hogyan is viselkedik a munkavállaló olyan körülmények között, amikor kényszerítik, és hogyan viselkedik, amikor motiválják és ösztönzik, akkor tudnák, hogy a kényszerítés mindig előbb-utóbb teljesítmény-visszatartáshoz vezet. Nagyon régi, még a múlt század első feléből származó tanulság, amikor a taylori normaszigorításokkal szemben bejött a human relations módszer, ami csoportmunkát, közös együttműködést, motivációt és érdekeltséget teremtett a munkafolyamatok megszervezésében, és ettől Amerikában látványosan nőttek a teljesítmények, ez volt az amerikai gazdaság fellendülésének a legfőbb erőforrása. Ez már igaz volt az 1900-as évek második felében. Higgyék el, hogy ugyanez igaz 2000-, 2010-, 2020- és 2050-ben is. Minden, ami ezzel szembemegy, az a magyar társadalom számára elvesztett jövedelem, forint, lehetőség, a magyar társadalom és a nemzet ellen elkövetett bűn.

A másik nagyon fontos probléma, ami szintén ebből a módosító indítványból, illetve a munka törvénykönyve ebből a passzusából kiderül, hogy hogyan is képzeli a jogalkotó a jövedelemhiányos helyzetekben a munkavállalói jövedelem kiegészítésének módját. Erre meg csak azt tudom mondani a Demokratikus Koalíció nevében, hogy botrányos, és elképzelni se tudják ezek szerint, hogy milyen következményeket okoz például az egészségügyben az, ha az egyes intézmények vezetőire, a konkrét munkáltatókra bízzák, hogy ki kaphat, mikor kaphat, mennyit kaphat az érintett pácienstől.

A szakszervezetek ebben a helyzetben nyilvánvalóan olyan követeléseket terjesztenek elő, ami az egészségügy minden egyes dolgozójára vonatkozóan a jövedelmek méltányos és a magyar gazdaság lehetőségeit is figyelembe vevő, de mégis a szakmának az elemi érdekeit képviselő jövedelemnövekedést képviselnek. A szakszervezeteket ez a törvény kiiktatja, vagy legalábbis működésüket megpróbálja ellehetetleníteni és jogosítványaikat gyengíteni. Ehelyett arról szól a történet, hogy majd hogyha valaki a jó munkáért személyesen valakit díjazni akar, akkor a munkáltató, a munkahelyi vezető el fogja dönteni, hogy elfogadhatja-e ezt a juttatást vagy sem.

Önmagában ez visszatérés egy jó 50-60 évvel ezelőtti megfontoláshoz, hiszen már akkor, az '50-es években probléma volt az egészségügyi dolgozók jövedelme, s akkor úgy döntött az akkori hatalom, hogy miután nincs központi forrás, szemet huny a hálapénz fölött. A hálapénz azonban olyan métely az egészségügyben, amely mérhetetlenül megosztja az egészségügyben dolgozókat, hiszen nem mindenütt képződik hálapénz, nem minden szakmának a gyakorlói juthatnak hozzá, másrészt igencsak különbözhet a munkáltató gondolkodása arról, hogy elfogadja-e ezt a hálapénzt, vagy elfogadhatja-e a beosztottja, attól függően, hogy helyezkedik el ez a kórház, milyen a kórház betegköre, milyen annak a fizetőképessége, hiányszakmában lévő orvosnak engedi, nem hiányszakmában lévőnek nem engedi. Milyen munkahelyi morál lesz ott? Milyen munkahelyi viszonyok lesznek? Önök megfordultak. Nem is értem egyébként, hiszen a rezidensekkel az ötéves ösztöndíj fejében aláíratták, hogy nem fogadhatnak el hálapénzt. Ennek a törvénynek az értelmében öt évig nem fogadhatnak el, utána meg igen? Vagy mégis mit képzelnek, hogy fog ez megtörténni?

Tehát azt gondolom, hogy sokkal tisztességesebb és normálisabb viszonyokat teremtő lenne, önök egyébként, akik az átláthatóság, az ellenőrizhetőség zászlóvivői, nem is értem, hogy miért nem ezt képviselik, hogy ahogy korábban már szakmai véleményekben is elhangzott, és korábban kormányzati kísérlet is történt rá, hogy ha már az egészségügyben nincs elég pénz a finanszírozásra, akkor a láthatóvá tétele ennek a hozzájárulásnak, a co-payment, a fizetési hozzájárulás irányába mozdulnának el, ahol lehet méltányosságot gyakorolni a jövedelmi helyzet alapján, a páciens esetében, ahol nem az orvos magánvagyona lesz a betegnek a hálapénzéből, hiszen nemcsak az orvos munkája, hanem az egész kórház munkája egy eredményes kezelésben tükröződik, és akkor el lehet dönteni, hogy azt személyi bérre, fejlesztésre vagy mire költik.

Úgy gondolom, hogy ez visszafordulás azon az úton, amelyig elértünk, és teljes szembemenetel azzal, amit önök képviselnek, hogy - egyébként ezzel mi is egyetértünk - olyan szabályozás kellene, amelyben a hálapénz előbb-utóbb felszámolódik az egészségügyben, és normális finanszírozás mellett normális bérek és normális ellátás lesz hozzáférhető.

Úgy gondolom, hogy ezek a kérdések, a bérezés, a jövedelem, a munkahelyi viszonyok és az érdekvédelem az a kulcskérdés, ami mentén önök nem egyeztettek a szakszervezetekkel, hanem találkoztak velük. Még csak nem is mindegyikkel találkoztak, csak a kiválasztottakkal találkoztak, és ne mondják, hogy ez egy sikeres egyeztetés volt, hiszen akkor nem kérték volna a szakszervezetek a parlamenti pártok közreműködését, hogy az általuk fontosnak tartott pontosító, a munkahelyi viszonyokat, a munkáltató és munkavállaló mindennapjait világosan leíró szabályokra és a maihoz képest normálisabb jövedelmi helyzet kialakítására tegyünk kísérletet itt a parlamentben.

Az utolsó megjegyzésem, hogy egyébként mindaz, amit önök tesznek, az tovább mélyíti azt a válságot, amely ma a foglalkoztatás területén létezik, és sajnos semmi jele annak, hogy ebből kilábalnánk, hiszen az adórendszer 2012-ben továbbra is a 200 ezer forint alatt keresőket sújtja, az infláció várhatóan magas lesz, de még annál is magasabb, mint amit önök terveznek, gazdasági növekedés és ezzel foglalkoztatásbővülés nem lesz, ezzel a belső fogyasztásban megjelenő jövedelem csökken, és a magyar gazdaság bizony lehet, hogy nem is recesszióba, hanem dugóhúzóba fog kerülni.

Ezért azt gondoljuk, hogy az egész törvény filozófiája, amely a munkavállalói világban a viszonyokat szabályozni kívánta, téves, hibás. Hibás a munkavállalók szempontjából, hibás a gazdaságpolitika szempontjából, hibás az egész ország szempontjából. Ezért a Demokratikus Koalíció azt kéri önöktől (Németh Szilárd István: Milyen koalíció?), és azt szeretné, hogy éppen a módosító indítványoknak a számát és minőségét látva, ne fejezzük be ezt a vitát, és ne szavazzunk róla, ezt a munkát újra kellene kezdeni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu