DR. SALAMON LÁSZLÓ, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy elöljáróban reflektáljak elsősorban Lamperth Mónika iménti vezérszónoki megszólalására. Lázár János frakcióvezető úr egyeztetési javaslata általános érvényű volt. Általánosságban az előttünk álló sarkalatos törvények megalkotásának témájában hívta egyeztetésre a képviselőket, és abból ez a törvény nem volt kizárva. A másik pedig, ha már az 1994-es házszabályalkotásról beszélünk, mintegy példaként állítva magunk elé, akkor azért mondjuk el, hogy az igaz, hogy hatpárti egyetértésen alapult az a Házszabály, csak a függetlenek jogait voltak szívesek úgy megkurtítani, én is felszólaltam egyébként ez ellen annak idején, más függetlenek is hiába érveltek, hogy az Alkotmánybíróság évekkel később a függetlenekre vonatkozó passzusokat alkotmányellenesnek minősítette. Tehát azért mértéktartással idézzük a múltat, és főleg pontosan és tárgyilagosan! Ennyit elöljáróban.

Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Az általános vita műfajához híven először a törvény, illetve a házszabály-módosítás szükségességének kérdésével foglalkozom. Normatív megközelítésben a kérdésre egyszerű a válasz, azt elsősorban az új alaptörvény 5. cikkének (8) bekezdésében találhatjuk meg, amelynek értelmében: "Az Országgyűlés rendszeres ülésezését biztosító rendelkezéseket sarkalatos törvény határozza meg". Az idézett passzus tehát kifejezetten előírja az országgyűlési törvény megalkotásának szükségességét. Mivel az Országgyűlés ülésezésének kérdése elszakíthatatlan az Országgyűlés működésének szabályaitól, ezért az ebből fakadó összefüggések okán a megalkotandó új törvény és a Házszabály összhangját is szükséges biztosítani. Ez pedig egyet jelent a Házszabály megfelelő módosításának elvégzésével.

A normatív megközelítésen felül, úgy gondolom, a jogalkotás szükségességét tartalmi szempontból is vizsgálnunk kell, ami felveti a parlamenti jog szabályozási struktúrájával kapcsolatos koncepcionális kérdéseket is. A problémakör világos áttekintéséhez fontosnak tartom a szabályozás korábbi szerkezeti helyzetének és az ahhoz kapcsolódó vitáknak a felidézését, valamint az új alaptörvényünk megalkotásából fakadó új helyzet elemzését. A rendszerváltozás eredményeként a szűkebb értelemben vett parlamenti jog világát kétszintű jogi szabályozás jellemezte. Az egyik szintet az alkotmány képezte, amely átfogó jelleggel magában foglalta a parlamentre vonatkozó alapvetően fontos alkotmányjogi szabályokat, a másikat pedig a kétharmados többségű elfogadáshoz kötött Házszabály, amely az alkotmányban foglalt szabályozás mintegy kiegészítéseként az Országgyűlés működésének és tárgyalási rendjének részletes szabályait tartalmazta.

E kétszintű szabályozás, kevés kivétellel, a jogterület egészét átfogta, így ilyen szabályozási struktúra mellett külön országgyűlési törvény megalkotására nem volt szükség. Az imént úgy fogalmaztam, hogy a szabályozás kevés kivétellel rendezte a jogterület egészét, vagyis volt olyan terület, amelynek szabályozása nem volt megoldott. Alapvetően az országgyűlési bizottságok működésével kapcsolatos azon problémákra utalok, amelyek a bizottságok előtti megjelenési kötelezettséggel, illetve az előttük való vallomástételi kötelezettséggel voltak kapcsolatosak. Mint tudjuk, megoldatlan volt, és máig is megoldatlan a bizottságok előtti megjelenés és vallomástétel biztosítása, a mulasztókkal szembeni esetleges szankciók kérdése, illetve a vallomástétel összefüggésében felmerülő mentességi problémák rendezése. Bizonyára emlékeznek képviselőtársaim a témakörhöz kapcsolódó alkotmánybírósági határozatra is, amely a bizottsági döntésre vonatkozó jogorvoslat problematikájával foglalkozott.

A szabályozás hiánya abból adódott, hogy ezek a részletkérdések jellegüknél fogva nem illettek az alkotmányba, a Házszabály kereteibe pedig mint belső közjogi norma - ahogy ma nevezzük: mint közjogi szervezetszabályozó eszköz - egy ilyen szabályozás kialakítása nem volt beilleszthető. A belső jogi norma természeténél fogva csak a szervezetre, a szervezet tagjaira nézve tartalmazhat kötelezettségeket, ami a Házszabályra vonatkoztatva annyit jelent, hogy szabályozásának tárgya csak a képviselők, a képviselői tevékenység, illetve az Országgyűléssel közszolgálati vagy munkaviszonyban álló személyek és munkájuk lehet.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ebben a jogi szabályozás most sem teljesen következetes, mert például a Házszabály a miniszterekre nézve is megállapít kötelezettségeket. Gondoljunk például az azonnali kérdésekkel kapcsolatos személyes megjelenési kötelezettségre, akik adott esetben még csak nem is képviselők, vagy ha képviselők is, a miniszteri státushoz kapcsolódó kötelezettségeik nem lehetnének belső jogi norma szabályozásának tárgyai. Szerencsére az alkotmányos és politikai illem következtében ebből gyakorlati probléma nem adódott, azaz egy miniszter sem tagadta meg a Házszabálynak való engedelmességet, mondván, hogy az reá nézve kötelezettségeket nem állapíthat meg.

Az állampolgári magatartások körében azonban már a rendszerváltozást követő első ciklustól kezdődően érzékelhettük a joghézag teremtette helyzet fonákságát, ami többször is arra késztette az Országgyűlést, hogy a szabályozást végezze el. Ennek kapcsán két jogalkotási koncepció versengett egymással. A Szocialista Párt arra az álláspontra helyezkedett, hogy meg kell szüntetni a Házszabály belső jogi norma jellegét, vagyis az alkotmánybeli szabályokon túli egész jogi szabályozást törvényi szinten kell elvégezni, idekapcsolva az említett joghézag rendezését is. A másik nézet, ezt képviseltem magam is, a tradíciók jegyében meg akarta őrizni a Házszabályt eredeti jellegében, és a joghézagot külön kiegészítő törvényben javasolta megszüntetni. Részben a koncepcionális szembenállás, részben pedig a szabályozás egyébként is bonyolult jellege következtében e joghézag felszámolására mindmáig nem került sor, és az eredeti szabályozási struktúra mindmáig változatlanul fennmaradt.

Az új alaptörvény azonban, tisztelt képviselőtársaim, bizonyos mértékig új helyzetet teremtett. Az alaptörvény a korábbi alkotmányhoz képest szűkített a szabályozás területén. A parlament jogköreit illetően kifejezetten utat nyitott az alaptörvényen kívüli más törvények általi feladat- és hatáskör megállapításának lehetősége előtt. Az új alaptörvény a parlamenttel kapcsolatosan már külön sarkalatos törvényre bízza a parlament rendszeres ülésezésével kapcsolatos szabályozást, így az ülésszakok és ülések részleteinek, ezek összehívásának és elnapolásának szabályait, az összeférhetetlenség intézményét pedig csak a legszükségesebb mértékben érinti, annak részleteit is külön sarkalatos törvénybe utalva. Ennek következtében a kétszintű szabályozási struktúra meghaladottá vált, vagyis mindenképpen szükséges egy, az Országgyűlés működésével bővebben foglalkozó törvény megalkotása.

Az előttünk fekvő előterjesztésekben tükröződő koncepció a mindenképpen szükségessé váló törvényalkotás okán átrendezi a parlamenti jog szabályozási szerkezetét. Az alkotmányból kikerülő szabályokhoz, továbbá a joghézag megszüntetése miatt meghozni szükséges szabályozáshoz több, eddig csak házszabályi szinten szabályozott kérdést is hozzákapcsol. Így a törvény szintjére emelve kerülnének kialakításra az Országgyűlés szervezetére, működésére és ülésezésére vonatkozó szabályok, illetve az Országgyűlés és a kormány európai uniós tagságunk okán szükséges együttműködésének fontosabb szabályai.

(11.50)

A javaslat ebbe a törvénybe emeli be az országgyűlési képviselők jogállása és javadalmazása kérdéseinek szabályozását is. Mindemellett a további részletkérdéseket illetően megmarad - belső jogi norma jellegét megőrizve - a Házszabály szabályozó szerepe is.

Az előbbiekben részletezett új szabályozási struktúra egyike a lehetséges megoldásoknak. Koncepcióját tekintve logikus rendező elvvel rendelkezik, a módosítások mellett kapcsolódik a tradíciókhoz, vagyis követhető és vállalható. Az már a részletek világába tartozik, hogy az országgyűlési törvény és a Házszabály határvonala minden tekintetben a legoptimálisabb módon került-e meghatározásra. Úgy gondolom, hogy erről a vita során fog még szó esni.

Tisztelt Országgyűlés! A továbbiakban két kérdéskörrel, a parlamenti fegyelmi jog és a parlamenti őrség kérdésével kívánok foglalkozni. Mindkét téma indulatokkal telt elutasító, illetve diabolizáló fogadtatásban részesült az eddigi sajtónyilatkozatok és a most kezdődő vita eddigi tapasztalatai szerint. Ez a fogadtatás, tisztelt képviselőtársaim, messzemenően indokolatlan, és úgy gondolom, hogy inkább tájékozatlanságra, hogy ne mondjam, tudatlanságra vezethető vissza, mint rosszhiszemű, hangulatkeltő vádaskodásokra. Sajnos azonban ez utóbbit sem tudom kizárni.

Tisztelt Képviselőtársaim! A parlamenti fegyelmi és rendészeti jog nem fideszes vagy KDNP-s találmány, hanem a nemzetközi gyakorlatból ismert, számos országban alkalmazott intézmény. Önöknek már módjuk lehetett ennek a megismerésére, hiszen korábban valamennyi képviselőtársunk megkapta ezt a könyvet. Címe: Bevezetés a parlamenti jogba. Szerzője: Dr. Szente Zoltán, egyike a parlamenti jogterület legkiemelkedőbb hazai kutatóinak, aki egyébként nem sorolható a konzervatív alkotmányjogi iskola művelőinek sorába, ezt azért tegyük hozzá. Ebben a könyvben 15 oldalnyi terjedelemben olvashatnak a parlamenti fegyelmi és rendészeti jognak a különböző országokban meghonosodott formáiról. Ha nem hisznek nekem, kérem, higgyenek neki! Ennek érdekében engedjék meg, hogy e könyvből idézve tájékoztassam önöket egyes országok megoldásairól.

A joggal mintademokráciának tartható brit megoldás kapcsán olvashatjuk az alábbiakat: "Az ülés bármely akadályozása általában súlyosabb fegyelmi ügy. A parlamenti fegyelmi jog történeti fejlődésében élenjáró brit House of Commons házszabályai szerint például súlyos rendzavarás esetén a házelnök a vétkes képviselőt kizárhatja a tárgyalásról a nap hátralévő részére. Abban az esetben, ha a fegyelemsértő képviselő a házelnök utasításait figyelmen kívül hagyva folyamatosan és szándékosan obstruál vagy a házszabályokat más módon megsérti, a ház dönthet a képviselő felfüggesztéséről is. A felfüggesztés az első alkalommal öt ülésnapra, másodszor húsz napra szól, ismételt elkövetés esetén pedig mindaddig, ameddig a parlament nem dönt a felfüggesztés visszavonásáról. Ez vonatkozik a bizottsági tárgyalásra is, ahol súlyosabb rendzavarás esetén a bizottsági elnöknek a házelnök azonnali értesítése mellett joga van az ülés felfüggesztésére is. A rendfenntartás céljára a házelnök karhatalmat is igénybe vehet."

Ha képviselőtársaim a most ismertetett angol megoldást összevetik a törvényjavaslatban foglaltakkal, akkor láthatják, hogy a javaslat szigorúságában elmarad a brit megoldástól. Mivel azzal kapcsolatban is megfogalmazódtak észrevételek, hogy az elnök az ülésen előforduló esetekről mérlegelésben dönt, és ez egyes vélemények szerint önkényes eljárást is lehetővé tenne, lássunk két másik idézetet is. "A fegyelmi jog alkalmazása egyedi mérlegelést feltételez, hiszen a házszabályok többnyire nem is kísérleteznek annak pontosabb meghatározásával, hogy mi számít, mondjuk, súlyos rendzavarásnak."

Tisztelt Képviselőtársaim! Kevéssel előbb aztán azt olvashatjuk, miszerint "Egyedi mérlegelést igényelhet, hogy egy konkrét felszólalás vajon sérti-e a parlamenti magatartás hagyományos formáit, vagy az, hogy az interpellációt nem használják-e más, a házszabályokban tiltott célra, például obstrukcióra vagy sértegetésre. E feladatoknak pedig leginkább a házelnök felelhet meg, az állam egyik legfőbb közjogi méltósága, a testület elnöke" - írja a könyv szerzője.

A témakör kapcsán az a kérdés is felmerülhet, hogy mi számíthat olyan magatartásnak, amely az ülésteremből való eltávolítás intézkedését vonhatná maga után. Szente Zoltán példaként az ülésterem közepén részegen történő éneklést említi, de úgy gondolom, hogy idetartozhat minden olyan rendzavarás, amely megakadályozza mások felszólalását, lehetetlenné teszi az ülés menetét vagy folytatását, és e magatartással szemben az elnök felszólításai is hatástalanok maradnak.

A parlamenti őrség felállítását illetően a Kereszténydemokrata Néppárt is hivatkozik a magyar közjogi hagyományokra, de ezek mellett elsősorban arra, hogy a hatalommegosztás követelménye feltétlenül szükségessé teszi, hogy a parlament belső rendjének karhatalmi biztosítékát ne a kormánynak alárendelt testület, hanem a házelnök irányítása alatt működő, minden más hatalmi ágtól, minden más hatalmi tényezőtől független őrség képezze. E tekintetben sem felesleges a már imént említett könyvben lapozgatni. Innen idézem: "A parlament egésze, épülete rendjének fenntartása érdekében a házelnök rendészeti jogokkal rendelkezik. E célból rendszerint külön parlamenti őrség tartozik az irányítása alá. A házelnök a parlament tagjaival szemben egyes fegyelmi intézkedések végrehajtása, valamint a látogatók rendzavarásának megszüntetése érdekében - rendészeti hatalma keretében - karhatalmi eszközökkel is felléphet. Ennek eseteit a házszabályok - éppen az intézkedés súlyossága miatt - általában igen részletesen szabályozzák, a házelnöknek mégis jelentős mérlegelési joga van annak megítélésében, hogy a rendfenntartás biztosítására mely eszközök - beleértve tehát a karhatalmat is - alkalmazása a legmegfelelőbb."

Tisztelt Országgyűlés! Bevezetőmben utaltam a vizsgálóbizottságok működésével kapcsolatos joghézag megszüntetésének szükségességére. Ezt a törvényjavaslat véleményem szerint csak részben oldja meg. Szükségesnek tartom a törvényi előírásokkal szembeni engedetlenség esetén a megfelelő szankciók előírását, illetve a vallomás- és nyilatkozattételi kötelezettségekkel kapcsolatos jogkérdések részletes szabályozását.

A továbbiakban a teljesség igénye nélkül a törvényjavaslat néhány elemével kapcsolatosan kívánok észrevételt tenni.

A törvényjavaslat preambuluma arról szól, hogy a demokratikus állami működés nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy "az Országgyűlés törvényhozó és végrehajtó hatalom feletti ellenőrző feladatait hatékonyan és átláthatóan gyakorolhassa". Az idézett szövegből véleményem szerint elhagyandó a törvényhozó hatalomra való utalás, hiszen a törvényhozó hatalom maga az Országgyűlés, és az Országgyűlés önmaga mint törvényhozó hatalom fölött ellenőrzést fogalmilag nem gyakorolhat.

A háznagy tisztségével kapcsolatosan megfontolandónak tartom, hogy a háznagy csak országgyűlési képviselő lehessen, a háznagy ugyanis az Országgyűlés egyik választott tisztségviselője, és indokolt, hogy e választott testület - mármint a parlament - tisztikara, annak mindegyik tisztségviselője a testület tagjai közül kerüljön ki.

(12.00)

Megfontolandónak tartom annak a szabálynak az elhagyását is, amely szerint az Országgyűlés üléseit az Országház épületében tartja. Ez nem biztos, hogy mindig tartható, akár ünnepi alkalmak miatt, akár más, rendkívüli esemény miatt, amelyre történelmünkből hozható példa. Utalok az 1848-49-es szabadságharcra, amikor az Országgyűlés Debrecenben, illetve Szegeden, majd Aradon volt kénytelen ülésezni.

Egyes pontokon szóhasználatok vagy feladatok meghatározása is megfontolást érdemelhet. Nem vagyok meggyőződve arról például, hogy törvényi szinten kell rendelkezni a karzati ülőhelyek biztosításáról. A Házszabállyal kapcsolatban pedig szóvá kell tennem, hogy néhány módosítást illetően a rendelkezés felvezető szövege lemaradt, ami azért szokatlan kodifikációs hibának tekinthető.

Tisztelt Országgyűlés! Az összegzést Rubovszky György képviselőtársam fogja elvégezni, akivel a vezérszónoki felszólalást megosztottuk, és aki még más kérdésekkel is foglalkozni fog. A magam részéről a felszólalásomat azzal zárom, hogy az elmondottak okán a jogterület szabályozásának koncepcióját vállalhatónak és támogathatónak tartom, a törvény megalkotását és a Házszabály módosítását pedig szükségesnek.

Kérem képviselőtársaimat, hogy kellő tájékozódás után, a nemzetközi gyakorlat ismeretében, az indulatok és elfogultság félretételével, konstruktívan működjünk együtt a törvényalkotás, illetve a házszabály-módosítás feladatában. Ezt teszi a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportja is.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Forrás: parlament.hu