DEMETER ERVIN (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Az elmúlt 22 esztendőben nem volt történelmi igazságtétel, vagy nem volt megfelelő történelmi igazságtétel, ezért nekünk alapvető változtatásokat kell végrehajtani. Akkor van értelme egy politikai vitanapnak, ha a politikai versenyből adódó különbözőségek hangsúlyozása mellett azért a józan eszüket is megtartják a képviselők, és hajlandók gondolataikat, érdemi gondolataikat hozzátenni a vitához, és nem Holdon élő emberként lezser, könnyed ellenzéki mozdulattal elintézik, hogy semmi sem történt az elmúlt 22 évben, mi vagyunk a fehérek, ti vagytok a feketék, és akkor körülbelül ennyiben kimerül a tevékenységed. Óvva intenék mindenkit ettől, mert az ugyanazt követi, mint aki az elmúlt 22 évben megakadályozta, hogy itt érdemi előrelépés történjen, mert ahhoz, hogy ne történjen, valakinek meg kellett akadályozni.

A jelenlegi kereteket, amin alapvetően változtatni kell, az 1996-ban az MSZP-SZDSZ által alkotott törvény határozza meg ezeket a kereteket. De fussunk végig, hogy mi történt, mert akkor fogjuk tudni, hogy mit kell tennünk. Az első szabadon választott parlament az utolsó ülésén többek között egy LMP-s képviselő szavazatával is fogadott el egy viszonylag gyenge átvilágítási törvényt, ami azt mondta, hogy át kell világítani a közéleti szereplőket: amennyiben együttműködtek a III/III-as ügynökséggel vagy III/III-assal, felszólítják lemondásra, ha ezt nem teszi meg, akkor nyilvánosságra hozzák az adatokat.

Maga a törvény az Alkotmánybíróságon jelentős részben elvérzett, ezért '96-ban az akkor kétharmados többséggel rendelkező MSZP-SZDSZ-es kormány terjesztette a parlament elé. Érdekes módon az a liberális kör, Kuncze Gábor vezetésével készítette a mai megoldást, aki a legtöbbet támadja a jelenlegi rendszert, ezzel is bebizonyítva, hogy nagyon könnyű beszélni a dologról, de amikor cselekedni kell, képtelenek, és egy ilyen rendszert állítottak össze.

(12.30)

Az átvilágítandók körét alkotmányos alapokra helyezték, és az információs kárpótlás intézményét, a Történeti Hivatalt felállították. Ezt követte az Orbán-kormány, amelyik ezeket a kereteket igyekezett kifeszíteni, de nem lévén megfelelő kétharmados többsége, a következőt tudta csak tenni: kiterjesztettük az átvilágítandók körét a bírákra, az ügyészekre, a sajtó munkatársaira, a szakszervezeti vezetőkre; a Történeti Hivatalból szaklevéltárat csináltunk, hogy eldőljön az a kérdés, hogy a titkosszolgálatok és a többi titkosszolgálat iratanyaga hová kerül, odaadják, nem adják, a levéltárba a Történeti Hivatal kerüljön, és jelentős, a kutatást megkönnyítő törvényi rendelkezést és intézkedést hoztunk. Zárójelben jegyzem meg, az 1980 és 1990 között keletkezett iratok jelentős része ekkor került a Történeti Levéltárba.

Az, hogy a rendszer nem jó, és nem jól működött, 2002-ben derült ki, hiszen az volt a szándék, hogy a közélettől távol tartsuk azokat, akik együttműködtek az egykori politikai rendőrséggel. Nemhogy nem tudtuk távol tartani őket, az a szégyenteljes eset fordult elő, hogy egy szt-tiszt, a politikai rendőrség szt-tisztje lett az ország miniszterelnöke. Ekkor született az iratanyagok megismertetését szolgáló törvény, szintén SZDSZ-es műhelymunkában, bár akkor is MSZP-SZDSZ-kormány volt, külön az SZDSZ műhelyében történt az a törvény, amely az iratok átadásáról teljeskörűen rendelkezett, és olyan szabályozást hozott, amelynél a civil kontroll és a bírósági kontroll is bekerült az iratátadásokba, és ezek között a keretek között működünk mind a mai napig. Ha valamiért el lehet marasztalni a fideszes kormányt, akkor azért, mert az iratok minősítésének a felülvizsgálata nem történt meg az én megítélésem szerint megfelelő gyorsasággal. Nyilván annak, akinek végeznie kell a feladatot, erről másképp döntött.

De hol tartunk ma? Ezt azért mindezek következtében nézzük meg. Ma mindenki megismerheti a rá vonatkozó iratokat. Tízezer ember átvilágítása történt meg, igaz, a III/III-as kérdés körében kétszázan akadtak fenn a rostán. Az 1990 előtt keletkezett iratok 93 százaléka az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában van, nemcsak a III/III-as, hanem a teljes III-as főcsoportfőnökség és a honvédség akkori felderítése, az úgynevezett MNVK-2 is. A Történeti Levéltárban lévő minden irat kutatható, a nyilvánosságra hozásnál pedig az általános szabályok vannak érvényben, ami úgy szól, hogy a történeti múlt megismeréséhez elengedhetetlenül szükséges személyes adatok hozhatók nyilvánosságra, a nem személyes adatok nyilvánosságra hozhatók, és a történészek feladata, hogy ezt megtegyék. Azt én is úgy érzékelem, jelentős probléma, hogy a történészek nem tudtak kitörni a szűk szakmai körből, hiszen azt tudom önöknek mondani az 1945 és 1990 közötti időszakra vonatkozóan megjelent állambiztonsági témájú iratokról, hogy 75 monográfia született, 43 tanulmánykötet, 488 tanulmány, 87 népszerűsítő tanulmány, 239 forrásközlés. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy a történészek végzik a munkájukat, de meg kell találni a kitörési lehetőséget, és ez talán a Nemzeti Emlékezet Bizottságának az egyik fő feladata kell hogy legyen.

A nemzetközi összehasonlításról sok szó esett, azért a realitások talaján állva el kell mondanom önöknek, hogy ilyen széles körben az iratok sehol nem kutathatók a volt szocialista országokban. A volt szocialista országokban a hírszerzési adatok szinte egyáltalán nem kerültek át, egyetlen esetben sem kerültek át az iratok társadalmi és bírósági kontrollal, mindenhol a szolgálatok döntöttek az átkerülési lehetőségekről.

Az iratokról, hogy mit is tartalmaznak ezek az iratok. Nagyon jól hangzik az, hogy a diktatúra iratai, titkai ne legyenek a demokráciának a titkai. Úgy néz ki az iratcsomag, hogy az iratok 81 százaléka szól a megfigyeltekről és az áldozatokról, 12 százaléka a szolgálatok működéséről, 7 százaléka a hálózatokról és az ügynökökről. Tehát mondjuk, képzeljék el, volt, akinek a hálószobája is be volt poloskázva. Tehát ha önök azt tartják demokratikus megoldásnak, hogy nem elég, hogy még a hálószobájában is lehallgattak valakit, ha most az a megoldás, hogy ezt nyilvánosságra kell hozni, akkor igen rossz úton járnak, hogyha ebben gondolkodnak.

De nézzük meg, mit lehet és mit érdemes tenni, figyelembe véve az eddigi szabályozás problémáját. Az eddigi szabályozás problémája az volt, mint mondottam, hogy nem történt történelmi igazságtétel, nincs következménye annak, ha valakiről kiderül, hogy együttműködött, és azt a gyalázatos módszert alkalmazza, hogy az egész elnyomó gépezetből egy apró szemet, az ügynököket emeli ki, a piramis legalján lévőt, a teljesen a tetején lévőkről némán hallgat a dolog. Valóban egy jelentős lépés, és az első már meg is történt, hogy az ellenzéki képviselő szavait használjam, és egyetértsek ebben a kérdésben vele: az elkövetőcentrikus megközelítés helyett igenis egy áldozatcentrikus megoldásra van szükség.

Éppen ezért azt tudom mondani önöknek, hogy az a javaslat, amely idekerült az Országgyűlés elé az egyik ellenzéki frakció részéről, egy álságos és egy farizeus megoldás, mert a régi gondolat mentén dolgozik, a jelenlegi rendszert akarja szinte teljes egészében megtartani apró korrekciókkal, és a leglényegesebb kérdésről, hogy nincs következmény, véletlenül sem tesz szót. Igenis, ez a javaslat még az általános vitára is alkalmatlan. Az új alaptörvénnyel első lépésként megtörtént ennek a megalapozása, és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága el fogja végezni mind a jogalkotási és az egyéb területen lévő tennivalóit.

Mit is lehet tenni? Ugye, világosan kell látni, mi a célja. Remélem, itt senkinek nem az a célja, hogy a bulvárlapokat megtöltse és sajtóérdekeket szolgáljon, bár sokszor ezt tapasztalom néhány felszólalásnál, amit nem is szeretnék minősíteni. Tehát mi kell hogy a cél legyen?

Az elsődleges cél az áldozatok információs kárpótlása, emellett fontos cél a múlt feltárása, ideértendő a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő alkotmányos jog biztosítása és a tudományos kutatás szabadságának biztosítása, valamint a közélet megtisztítása. Ennek érdekében szükséges a lusztráció, szerintem még nem késő, és most adottak a feltételei, most rendelkezünk olyan megfelelő parlamenti felhatalmazással, tehát a lusztráció, hogy a közéletből kizárjuk azokat, akik együttműködtek ezekkel a szolgálatokkal.

Irategyesítésre van szükség, számos irat még kint van, az iratoknál pedig alapvetően új szemléletre van szükség, arra van szükség, hogy ezeket az áldozatok jogainak szélesítése szempontjából nyissuk meg. Tehát mondjuk, annyiban is érdemes változtatni, hogy az áldozat megismerhesse, ki volt, aki őt megfigyelte, ne kapja meg kitakartan, és az áldozatra bízzuk, hogy ő nyilvánosságra is hozhassa ezt, mert ma ezek közül egyiket sem teheti meg. Szükség van a kint lévő iratok begyűjtésére, ennek megfelelően már korábban is tettünk javaslatot. Szükség van a közszereplő fogalmának a pontos meghatározására, hogy ne lehessen kibújni, mint ahogyan ez történt, mint ahogyan a kormány előadója ezt a dolgot tette. Ezek a javaslatok mind megtalálhatók az Országgyűlés irattárában, korábban beadott fideszes javaslatként, most ezeket egybe lehet gyúrni.

Én nagy tisztelettel arra kérem a kormányt, hogy minél előbb készítse el a törvényt, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága meg tudja kezdeni a munkáját, és el tudja végezni azt a nemcsak jogalkotási, hanem egyéb feladatot is, ami azt szolgálja, hogy végre ennyi idő után tisztán lássunk, és történjen egy érdemi igazságtétel az elmúlt kommunista időszak bűnei vonatkozásában.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Forrás: parlament.hu