HEGEDŰS TAMÁS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Amit itt látunk, amiről ma ez a vita folyik, összefüggésben van azzal a gazdasági szabadságharccal, amit a kormányzat 2010-ben meghirdetett. Annak is egy szomorú állomását jelenti a mai nap, egy olyan állomást, amit röviden úgy foglalhatunk össze, hogy csatavesztés.

Nézzük meg, hogy mik azok a vitatott pontok, amelyek miatt ma össze kellett gyűlnünk, melyek azok a Magyar Nemzeti Bankkal kapcsolatos korábbi változások, amelyeknek egy részét most visszavonni javasolja a kormány, és várhatóan a parlament el is fogja fogadni. A következő pontok részben már elhangzottak, de most nézzük meg olyan csoportosításban, hogy melyek azok, amelyekben visszavonulás történt.

Az egyik ilyen pont, hogy a miniszter részt vehet a monetáris tanács ülésein - visszavonva. A következő: a jegybanki ülések napirendjét előzetesen el kell küldeni a kormánynak - visszavonva. Ez két olyan pont, amelyik intézményes keretet biztosított volna annak az egyébként jogszabályi kötelezettségnek, amit a józan ész is megkíván, hogy a Magyar Nemzeti Bank együttműködjön a kormánnyal, annak gazdaságpolitikájának a megvalósításában. Ha ez a két pont, ami nagyon szerény javaslat, ennyire csípte a szemét a jegybank érdekkijáróinak, akkor vajon mennyire lehet komolyan venni az együttműködési szándékot ezek után.

(11.50)

Harmadik pont: a jegybankelnök és a monetáris tanács tagjainak menesztéséről szóló szabályozás, amelyben a parlament is javasolhatta volna ezt a lépést; visszavonva. Következő: a Magyar Nemzeti Bank és a PSZÁF összeolvadását a jövőben elvileg lehetővé tevő jogi szabályozás; visszavonva. Csak egyetértően tudok utalni Hargitai János képviselőtársamra, itt egy olyan pontot kifogásolt az Európai Unió, amelyik számos európai uniós tagállamban működő gyakorlat, egyszerűen érthetetlen, hogy ez konfliktusként vagy vitatott pontként hogyan kerülhetett bele ebbe a csomagba.

Tehát ezekben a pontokban visszavonulót fújt a kormány. Mi az, amik megmaradtak ebben? Egyrészt a jegybankelnök fizetése, valamint egy újabb alelnök kinevezésének a joga, amelyek, úgy gondolom, hogy bár szimbolikus jelentőségük van, az ország gazdasági helyzetét és kilátásait nagymértékben nem befolyásolják. Ami fontos viszont, hogy megmaradt legalább minimumként az, hogy a jegybankelnöknek és a monetáris tanácsnak az alkotmányra, az alaptörvényre esküt kell tenniük. Ha ebben engedtünk volna, az a gyarmati státusnak a végleges deklarálása lett volna, hiszen abban az esetben, hogyha a jegybankelnök nem tesz esküt az alaptörvényre, akkor nem a kormánytól való függetlenségét deklarálja, hanem az országtól való függetlenségét, ami megengedhetetlen.

Ezek voltak tehát azok a változások, amelyekkel kapcsolatban a baloldali és liberális véleményformálók visítottak egész Európa-szerte, hogy végveszélybe kerül az ország, végveszélybe kerül a jegybanki függetlenség, és ezek a nagyon szerény mértékű változások voltak azok, amelyek kicsapták a biztosítékot, és amelyek mintegy a zsarolás eszközéül szolgáltak az országgal szemben. Valójában ezek nagyon szerény korrekciók lettek volna annak érdekében, hogy megvalósulhasson a kormányzati gazdaságpolitika egységessége, amelynek része kellene hogy legyen a monetáris politikával való összhang és az afölötti kontroll is. A mi kritikánk pontosan arra irányult, hogy ezek a javasolt lépések nagyon szerény mértékűek voltak, nagyon visszafogottak voltak, és minden ellentétes véleménnyel ellentétben a jegybanki függetlenséget a legkisebb mértékben sem befolyásolták. Abban ugyanis a mi álláspontunk egyedülálló itt a magyar parlamentben, hogy a jegybanki függetlenséget nem egy jó és védendő intézménynek tartjuk, hanem kifejezetten rossznak, az ország szempontjából káros intézménynek.

Már elvi alapon is megvizsgálva mi az oka annak, mi lehet az oka annak, hogy a monetáris politika, amely a gazdaságpolitikai eszköztárnak az egyik legfontosabb eleme, kikerül egész egyszerűen a demokratikus kontroll alól? Mivel lehet ezt indokolni, amikor eleve egy feszültséget kódol a monetáris és a költségvetési politika között? Azon kívül, hogy ez elvi alapon is elfogadhatatlan a számunkra, hiszen a népképviselet egy részét, annak gyakorlása egy részét teszi zárójelbe, és nagyon fontos gyakorlati következménye is van.

Amit mindenképpen ki akarok emelni a felszólalásomban, az az elképesztően káros gyakorlat, amit a magyarnak nevezett Nemzeti Bank az elmúlt 22 évben folytatott az extrém magas jegybanki alapkamattal és a magas kamatlábakkal. Ezek egy olyan súlyos terhet jelentenek az úgynevezett rendszerváltozás óta a magyar gazdaságban, ami az egyik legnagyobb mértékben felelős azért, hogy 1990-hez képest, amikor még viszonylag jó kilátásokkal rendelkeztünk, sőt a térségben Magyarországnak voltak talán a legjobb kilátásai, mára minden lehetséges mutató szerint sereghajtóvá váltunk, messze a közép-európai térség legrosszabb gazdasági mutatóival. Ez az extrém magas kamatláb volt az oka, az eszköze annak, amely egy folyamatos pénzszivattyút jelentett, amely a Magyarországon megtermelt jövedelmek egy jelentős részének, igen nagy részének a külföldre való szivattyúzása csatornájaként működött.

Ezenkívül ez a magas kamatpolitika, a magas kamatoknak ez a káros politikája volt az oka annak, hogy a magyar vállalkozók folyamatos versenyhátrányban voltak a hirtelen rájuk zúduló globális versenyben, hiszen míg a multinacionális vállalatok az anyavállalatokon keresztül kedvező feltételekkel tudtak fejlesztési hitelekhez jutni, addig a magyar vállalkozók olyan hiteleket voltak kénytelenek felvenni, amelyek kitermelése normál körülmények között gyakorlatilag lehetetlen. Tehát ez a jegybanki magas alapkamat-politika az, ami törvényszerűen továbbgyűrűzött a kereskedelmi bankok kamatpolitikájába, és eleve bekódolta, és immár 22 év óta ez szinten tartja a magyar vállalkozások versenyhátrányát a globális gazdasági versenyben.

Ne felejtsük el azt sem, hogy ez a magas kamatpolitika volt az elsődleges oka annak a devizahitel-válságnak, amelynek következményeit még évtizedekig fogjuk nyögni, hiszen a forintban felvehető hiteleknek a magas kamata volt az, amely tömegesen irányította mind a lakosságot, mind az önkormányzatokat és a vállalkozásokat is az extrém mértékű és extrém arányú devizahitelek felé. Világviszonylatban is kiemelkedő, sajnos ez egy negatív rekord, a svájci frank alapú hiteleknek az állománya az ország hitelállományához képest. Sok oka volt ennek, más napirendi pontok kapcsán ezekre részletesen kitértünk, de ne felejtsük el, az elsődleges oka ennek az, hogy a magyar forinthitelek kamata kiugróan magas, extrém magas volt az egész térséghez képest is.

Egy pillanatra vonatkoztassunk el attól, hogy milyen kormányok voltak hatalmon az elmúlt 22 évben, és hogy ezek milyen gazdaságpolitikát folytattak. Nem minthogyha ez lényegtelen volna, de most vizsgáljuk egy másik szempontból: mi az, ami folytonos volt az elmúlt 22 év gazdaságpolitikájában? Ez pontosan a Magyar Nemzeti Banknak a monetáris politikája, beleértve azt a rendkívül káros kamatpolitikát is, amit az előbb részleteztem. Ez volt az, amelyik azt a folytonosságot eredményezte, amivel listavezetőből sereghajtóvá váltunk a térségben. Ez a jegybanki kamatpolitika volt az, amelyik gúzsba kötötte a mindenkori kormányok gazdaságpolitikai mozgásterét, és ezért elsődleges felelősség terheli a katasztrofális gazdasági helyzetért. Ennek megváltoztatására történt egy szerény mértékű módosítási kísérlet, amelyik most elbukni látszik.

Tudjuk persze, hogy mi a szokásos érv arra, hogy miért van szükség a jegybanki függetlenségre, a monetáris politika függetlensége, ez ugyebár az infláció féken tartása, ami a Magyar Nemzeti Banknak értelemszerűen elsődleges feladata. Csak nézzük meg a tényeket! Az extrém magas jegybanki alapkamatok ellenére semmivel sem állunk jobban az infláció tekintetében, mint más olyan térségbeli országok, ahol jóval ésszerűbb kamatpolitikát folytattak. Ez az érv tehát erősen megkérdőjelezhető, de még így is igen nagy árat fizettünk ezért is. Az infláció ugyanis egy fontos gazdasági mutató, és nagyon fontos célkitűzés, hogy ezt féken tartsuk, mind a gazdaság, mind a lakosság védelme érdekében; fontos, de nem egyedülálló. Abban az esetben, hogyha ezt a politika, a gazdaságpolitika kiemeli a többi közül, a többi gazdaságpolitikai cél kárára érvényesülhet.

Ne felejtsük el azt sem, amit nagyon fontos kiemelni, hogy a jegybanki alapkamatok inflációfékező hatása egy nyitott gazdaságban eleve korlátozott. Itt egy olyan dogmatikával állunk szemben, amit egy zárt gazdaságpolitikai modellre dolgoztak ki annak idején, és alkalmaznak azóta is dogmatikusan azóta is az egyébként nyitottá vált gazdaságú Magyarországra. Akkor mi az oka annak, hogy mégis ennyire beragadt ez a dogma, és ennyire meghatározza 22 év óta folyamatosan a magyar monetáris politikát? Ez bizony, nem más, mint az a neoliberális gazdaságpolitikai felfogás, amit annak idején a Dimitrov téri fiúk fejlesztettek ki, és itt nem lehet szó nélkül hagyni a születésének a körülményeit. Az a neoliberális gazdaságpolitika, amelyik mai napig meghatározó az ország életében, ez Magyarországon a Tolbuchin körútról nyíló Dimitrov tér Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemén született meg - talán nem véletlenül -, és ez a fajta gazdasági felfogás az, amely a mai napig uralkodó, és a mai napig gúzsba köti a magyar gazdaságpolitikát, és ez a magyar rendszerváltozás egyik legterhesebb öröksége.

Összegezve az eddig elmondottakat, és egy kicsit tágabb kitekintésben, mert muszáj, nem lehet a Magyar Nemzeti Bankról úgy beszélni, hogy ne helyezzük el ezt a gazdaságpolitikai összefüggésekben: az elmúlt 22 évnek az egyik legnagyobb ballasztja, a legnagyobb tehertétele a magyar gazdaságpolitikában az a hatalmas államadósság-teher, amit reménytelenül görgetünk magunk előtt egyre duzzadó mértékben, valamint az a magas alapkamat, amit a jegybank a dogmatikusan értelmezett politikája miatt erőltet rá az országra, és köti gúzsba az ország gazdaságpolitikáját, és teszi lehetetlenné a gazdasági kibontakozást. Ezenkívül lehet még nagyon sok olyan kormányzati intézkedést sorolni, amelyeknek káros vagy rossz hatásuk volt, mint ahogyan nyilván történtek jó intézkedések is.

(12.00)

De az összes gazdaságpolitikai hibának a hatása eltörpül azon károk mellett, amelyeket a hatalmas államadósság-teher és az extrémen magas jegybanki alapkamattal kapcsolatos politika jelent az ország részére. Ebben a két kérdésben, az államadósságban és a jegybanki alapkamatok kérdésében kell - kellene - áttörést elérnünk, különben soha nem lesz meg a gazdasági mozgástere a gazdaságpolitikának, soha nem lesz gyökeres gazdasági változás, mert a magas államadósság és a magas jegybanki alapkamat gúzsba köti a mindenkori kormányok kezét.

Nézzük meg, hogy mi történt ehhez képest az elmúlt két évben! A kormány az első pontban, tehát az államadósság kérdésében többször is deklarálta, bejelentette, hogy nem hajlandó semmilyen lépést tenni még előkészítő jelleggel sem az államadósságnak esetleges újratárgyalása érdekében. Tehát ez a lehetőség, ha úgy tetszik, ebben a kormányzati ciklusban, úgy tűnik, hogy reménytelen. A másodikban a kamatpolitikát illetően talán történt egy óvatos korrekciós kísérlet. Ezek, a tavalyi évben elfogadott változások elvezethettek volna egy ésszerűbb jegybanki politikához, de azt látjuk, hogy ezekben a mégoly szerény mértékű változásokban is, amelyeket egyébként a közgazdasági racionalitáson túl a józan ész is indokolttá tenne, ezekben is meghátrált a kormány.

A kérdésem ezek után csak az: mi maradt a meghirdetett gazdasági szabadságharcból?

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu