NYAKÓ ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Megtisztel, elnök úr, nagyon szépen köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A 2010-es országgyűlési választások finisében egy északkelet-magyarországi kistelepülésen jártam kampányolni. A térségben az országos átlaghoz képest toronymagas volt a cigány népesség aránya. Itt is 15-20 cigányember vett körbe minket az Isten szabad ege alatt, és beszélgettünk. A térségben elterjedt pletyka szerint az egyik párt már elkezdte kézbesíteni a kampánypénzeket, éppen ezért rákérdeztem itt is: hozta-e már a postás a 2500 forintot? Zavart mosoly, cinikus összenézés után válaszoltak: hallani ilyet, de errefelé még nem jártak. Megpróbáltam meggyőzni az embereket, hogy ne adják el a szavazatukat, mert az a kis pénz a hétvégén elfogy, talán egyszer jóllakik belőle a család, de hétfőn már újra nincs semmi, sem étel, sem jövő. (Zaj, derültség a kormánypártok soraiban.) A válasz egyszerű volt és támadhatatlan: lehet, képviselő úr, hogy hétfőn már nem lesz semmi, de a hétvége meg van oldva - hát így.

Borsodban, északkeleten emberek tömegei, cigányok és nem cigányok élnek nyomorban, s mivel munkaerejüket már nem tudják áruba bocsátani, így szavazatukat árulják és jövőjüket. Hát idejutottunk, s nézzük meg, hogyan történt mindez, nézzük meg ezt az elmúlt két évtizedet, nézzük meg, mi történt a rendszerváltás óta, honnan indult és hová jutott a cigányok és nem cigányok közötti viszony, mert úgy gondolom, érdemes számba venni ezeket a dolgokat, mielőtt következtetéseket vonnánk le.

Sokan vannak itt a teremben, s talán a televíziókészülék előtt is olyanok, akik még emlékeznek az 1960-as, '70-es, '80-as évekre. Tudományos műhelyekben, tudom, másként gondolkodnak erről, de az biztos, hogy soha annyi magyar cigánynak a magyar történelemben nem volt olyan jó, mint Kádár alatt. (Zaj a kormánypártok soraiban.) Hozzáteszem rögtön, hogy a társadalom jelentős része osztozik ebben a gondolatban, már nemcsak abban, hogy a cigányság felzárkóztatásában a maga ellentmondásai ellenére a létező szocializmus ért el eredményeket, hanem abban is, hogy a társadalmi esélyegyenlőség területén a jóléti, oktatási, egészségügyi szolgáltatások széles néptömegek számára történő hozzáférése tekintetében az 1989 előtti világ a társadalom többsége számára egyszerűen jó volt.

Az elmúlt hetekben egy közmunkás, akinek az apja havi 2500 forintot keresett a '70-es években, s a lakás törlesztőrészlete 120 forint volt havonta, a következőképpen fordította a beszélgetés kerekét: egy jó tündér jön, és azt mondja, hogy most hétvégén lehet dönteni a népnek, az lesz, amit a többség akar, s két dolog közül lehet választani: 1982. november 1-jén szeretnénk-e folytatni az életünket vagy 2012 novemberében, azaz holnap ugyanígy szeretnénk folytatni a nyomort, akkor bizony a nép nagy része itt hagyna csapot-papot, nemzeti együttműködést meg mindent.

Miért? A gyáripar, az építőipar, a bányászat felszippantotta a cigányság munkaerejét. Borsodból, Szabolcsból olcsó, képzetlen munkaerővel látták el a feketevonatok a fővárost és az agglomerációt, a nagyvárosi munkásszállók lakóinak zöme a cigány közösség soraiból került ki. A rendszerváltással, a szocialista nagyipar összeomlásával először ezek a munkahelyek vesztek el, először az itt foglalkoztatottak kerültek utcára, azaz a cigányok jelentős része már az első hullámban, a '80-as évek végén, a '90-es évek elején munka nélkül tengődött, s innen a történet már ismert. Annyi azonban még idetartozik, hogy ahová eljutottunk, az egész politikai rendszerünk egyik nagy kérdőjele, a politika 22-es csapdája. A mai magyar politikai osztálynak a cigány felzárkóztatás problémaköre, az a nyugati világ politikusainak a bevándorlás kérdése. Nyugati szövetségeseink a bevándorlási kérdésekkel kapcsolatban ütköznek meg a maguk szélsőségeseivel, mert ahogyan mi is tettük az elmúlt néhány évtizedben a cigánykérdéssel, úgy ők is a szőnyeg alá seperték a bevándorlók millióinak kérdését. Senki nem merte szembesíteni a választókat a probléma kiterjedésével, mélységével, senki nem mert pénzt kérni az adófizetőktől, hogy kezelje a problémát.

Emlékszem, hogy 2005 környékén meghívtam az emberi jogi bizottság szocialista tagjait egy abaúji látogatásra. A képviselők a táj szépsége mellett megismerkedtek a szárazvölgyi térség szocialista, baloldali polgármesterével. Az akkor kialakult helyzet okait és megítélését illetően nemcsak vitáig, hanem egyenesen veszekedésig fajultak a dolgok. A látott, hallott, tapasztalt és átélt dolgok hatása alatt találkoztunk újra Pesten a kollégákkal, elemeztük a helyzetet, számba vettük a tennivalót, majd szóltak, hogy most ne tegyük a problémát az asztalra, mert nincs pénz megoldani. A roma integrációval kapcsolatban egyébként is hallok mostanában egy divatos, trendi érvet. Állítólag valaki kiszámolta, hogy a cigány felzárkóztatásra a rendszerváltás óta 180 milliárd forintot költöttünk, s ilyenkor elhangzik, hogy ez kidobott pénz volt, semmi látszatja nincsen, meg hasonló okosságok. Ha a 180 milliárdot elosztjuk 20-22 évvel, amennyit a rendszerváltás óta letudtunk, akkor látszik, hogy erre a nem kis ügyre éves szinten alig több mint 8 milliárd forint ment el. Ettől ebben az évben több megy el a nemzeti konzultációra, a kormányzati propagandára s a MEH luxusberuházásaira. Ettől azért nagyobb a probléma, és nagyobb lesz napról napra.

Az jól látszik, hogy a probléma kezelésével kapcsolatban nincs új a nap alatt, munka és oktatás a két kulcsszó. Látszik, hogy az Orbán-rezsim is azokat a szakmai anyagokat porolja le, amelyek az elmúlt tíz évben keletkeztek e tárgykörben, legfeljebb a partnereket találja meg máshol. Ugyanakkor az is látszik, hogy a mostani kormány két ok miatt képtelen lesz egyről a kettőre haladni a cigányság felzárkóztatása kapcsán. Egy: a szélsőjobb szavazatokért folyó verseny nem engedi meg, hogy ténylegesen lépjenek és szembenézzenek a problémával. Kettő, és ez a súlyosabb: a Fidesz társadalompolitikája, hogy valóságos segítséget nyújtsanak, esélyt teremtsenek nemcsak a cigányoknak, hanem a szegényeknek, a lecsúszóknak, a kiskeresetűeknek, hiszen onnan vesznek el manapság, ahol ínség van, és oda adnak, ahol bőség van. Az Orbán-kormány társadalompolitikája alapvetően megpecsételi a kiskeresetűek, a szegények s köztük a cigányok kilátásait. Ez jól látszik azon, ahogy a közmunkaprogramba bevont százezrekkel bánnak, ez jól látszik, ahogy róluk beszélnek: akinek nincs semmije, annyit is ér. Ez jól látszik azon a jogfosztáson és megaláztatáson, ami a "47 ezer forintból meg lehet élni" kormányzati elképzelésről szól.

Ma egy dolgozni akaró cigányember joggal mondhatja, hogy három csapás sújtja: 1. a származása, hiszen ne titkoljuk, munkafelvételkor bizony dolgoznak a sztereotípiák; 2. sújtja, ahol él, hiszen ott tömegével élnek hasonló sorstársai, most már cigányok és nem cigányok; 3. a Fidesz és annak társadalompolitikája a harmadik csapás rájuk.

A Jobbik álláspontja is világos a cigánysággal kapcsolatban. Ez a kisebbség csak eszköz a párt számára, hogy szavazókat gyűjtsön, hogy indulatokat szítson. Bár programjában a munka és az oktatás írva vagyon, de mindennapi politikájukban a feszültség generálásának fenntartásában érdekeltek, hiszen, ha nincs probléma, minek a Jobbik. Amíg krízis van, addig van Jobbik, ha megoldás van, eltűnik a Jobbik. A Magyar Szocialista Párt álláspontjához talán az LMP álláspontja áll a legközelebb, s engedjék majd meg, hogy képviselőtársaim, szakpolitikus társaim ezeket elmondják.

Tisztelt Ház! Súlyos örökség a kádári örökség, és még sokáig velünk él. Ha az emberek s köztük a cigányok úgy érzik, hogy akkor jobb volt, ez azt is jelenti, hogy az elmúlt két évtized csalódás volt a magyar vidék számára. A képletük egyszerű: akkor jó volt, most meg rossz; az elmúlt 20 év szabad volt ugyan, de nem volt igazságos. A 2010-es választásokon ezért hagyták el sokan a köztársaságot, s ezért szavaztak egy ki nem mondott ígéretre. A Hegyközben egy közmunkás úgy fogalmazott, hogy Árpád apánk egy fehér lóért megszerezte az országot a magyaroknak, a magyarok meg odaadták azt egy ígéretért Orbán Viktornak.

(11.00)

Az Orbán utáni rendszer tehát nem elég, hogy csak szabad legyen, nem elég a jog uralma, nem elég csak a szabadság, de kell a népnek az igazságosság is, mert ahol nincs társadalmi igazságosság, ott nem lesz társadalmi béke. Bízom benne, hogy ha lesz igazságosság, akkor lesz cigány felzárkóztatás is. Sajnos, az elmúlt két évben oda jutottunk, hogy a cigány etnikum mellé csúszott több millió nem cigány honfitársunk is. Lehet persze, hogy mivel a szegénységnek így már nincs színe, könnyebb lesz a társadalomban élő sztereotípiákat oldani, mert hinni kell abban, hogy a jog és a kötelezettség egymástól el nem választható párosa mellé a felzárkóztatás kapcsán felsorakozik majd a szolidaritás és a megértés kettőse is.

(Az elnöki széket dr. Ujhelyi István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Ez évben is visszamentem arra a településre, ahol két éve jártam, és találkoztam azokkal is, akikkel akkor. Megkérdeztem tőlük, hogy mennyi most a 8 óráért járó közmunkabér. Mondták, hogy 47 ezret kapnak. Megkérdeztem, hogy mennyi volt 2010-ig. Jelentem, emlékeztek, mondták, hogy 60 200 forint. Kiszámoltuk: akkor 13 200 forintot, másfél heti bérüket veszi ki a kormány a zsebükből havonta. Értették. Aztán kiszámoltuk azt is, hogy a 2010-ben kapott kampánypénz, azaz a 2500 forint hányszor van meg a 13 ezer forintban. Alsó hangon ötször. Nem mondom el, mit mondtak, de szerintem ők és azok, akikkel beszélnek, többet nem fogadnak el ilyen pénzt. De ne is nagyon járjanak arra azok, akik akkor rászedték őket.

Tisztelt Ház! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu