KISS PÉTER (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A foglalkoztatási bizottság kisebbségi álláspontja kapcsán már kiemeltem, hogy ennek a törvénynek a szociális szövetkezés fejlesztésére irányuló szándékát pártolom, de ebben a hozzászólásban részletesebb módon immáron van lehetőség arról szólni, hogy ugyanakkor nyilvánvaló, hogy akkor lehetünk nyugodtak a mostani törvénymódosítás erre irányuló szándékában, ha ennek a módosításnak a pénzügyi, gazdasági és a társadalombiztosítás egészére vonatkozó fenntarthatóságára is választ fogunk találni.

Nagyon helyénvaló volna, ha a vitában a kormányzat képviselői elmondanák, hogy egyébként a későbbi kormányzati szintű szabályozással hogyan kívánják ezeket a kérdéseket rendezni, hiszen ez mindannyiunk számára megnyugvást jelentene. Ebben az esetben nemcsak egy adott, ma meglévő, valódi probléma rövid távú kezelésére irányuló rendszer iránti lépéseket láthatnánk, hanem láthatnánk azt is, hogy az így kialakult fejlődő rendszer hosszú távú fenntarthatósága hogyan is van.

Az előbbiekben már szóltam arról, hogy a törvénynek a felnőttképzési törvény módosítására irányuló szándéka mind tartalmilag, mind eljárási szempontból vállalhatatlan és nem jó. Úgy hiszem, helyénvaló volna, ha a törvény vitája során a kormányzat megtenné azt a kijelentést, hogy itt az erre irányuló kezdeményezéseket visszavonja, és az amúgy vita alatt lévő felnőttképzési törvény kapcsán módosító indítvány formájában, a parlamenti többség képviselői indítványai formájában vitára segíti. Akkor úgy, abban a keretben van értelme vitatkozni róla, még akkor is, hogyha az én személyes álláspontom vitatkozó az itt leírt szándékkal kapcsolatban, de akkor legalább a keretét tekintve helyére kerülne az önök által felvetett törvényhozási szándék, amelyik tehát a Kereskedelmi és Iparkamarának a vizsgáztatások kapcsán megadná a monopóliumot.

A harmadik kérdés, amiről szeretnék bővebben szólni, itt képviselőtársaim már szóltak róla, hogy a közmunka szabályozásának az itt említett módosítása milyen problémákkal is jár. Egy momentummal szeretném folytatni, ami talán a legfontosabb. A legfontosabb ugyanis nem a közmunkára irányuló hatása ennek a módosításnak, hogy az adott szabálysértést elkövető közmunkásra milyen retorzió vonatkozik, hanem a probléma tartalma. A problémának ugyanis az a tartalma, hogy azzal, hogy a közmunkást érné az önök által tervezett retorzió, azzal a gyerek számára semmi mértékű megoldást nem kínál ez a mostani módosítás. Azt a helyzetet kínálja a gyermek számára, hogy a család még a közmunkából szerezhető forrás nélkül is kell hogy szembenézzen a megélhetés drámai feltételeivel, ez pedig, azt gondolom, semmiképpen nem kívánatos. Azzal kell a családnak szembenéznie, hogy a gyermek olyan családban kell hogy felnőjön és követelményeket teljesítsen, például az iskolába járás követelményét, ahol a családfővel szembeni követelmények teljesítésének az az elemi feltétele sincsen meg, hogy legalább dolgozhasson, tehát hogy a maga dolgát tehesse.

Nem lehet pontosan látni, hogy az amúgy e körben a családokból hozott hátrányok kiegyenlítése érdekében a kormányzat milyen lépéseket tervez, hiszen az iskolából való kimaradás, az iskola eredménytelen végzése ebben a körben jellemzően éppen a családból hozott kulturális és egyéb hátrányok miatt van, magyarán: a korai fejlesztés elmaradásának oka miatt van. Egyetlenegy megoldási javaslatot nem látunk ebben az előterjesztésben, éppen a korai fejlesztés rendszerének továbbépítésére, a probléma alapjainak a kezelésére. Ugyanis azt állítom, hogy ezek a gyermekek ezekben a családokban nem azért maradnak ki zömében az iskolából, mert az apjuk, a szüleik nem kényszerítik őket az iskolába járásra, hanem azért, mert számukra kudarcos az iskola, mert az iskolába járás esélyét már akkor elveszítették, amikor beiratkoztak az iskolába, hiszen az iskolai kor előtti időszakban a kulturális hátrányaik olyan magasak, olyan meghaladhatók voltak, hogy ők már zömében sokszor képtelenek helytállni az iskolában.

Ezért indokolt felvetni a kérdést, hogy mit tesz a retorzió helyett a korai fejlesztés érdekében, a gyermekek érdekében a kormányzat, hogyan tud ahhoz hozzájárulni, hogy a retorzión, a büntetésen túl, ami egyébként a közvélekedést abba az irányba orientálja, mintha itt egyedül a szülők pillanatnyi felelősségéről volna szó, emellett, ehelyett mit tesz a kormány.

A következő megjegyzésem a közfoglalkoztatás itt elmaradt szabályainak a módosításával kapcsolatos. Tehát a kritika tárgya egyrészt a közmunkáról szóló törvény előbb említett irányú módosítása, illetve az, hogy a leglényegesebb pontokon, azon a négy ponton, ahol valóban kellene módosítani a közfoglalkoztatást az eddigi tapasztalatok alapján, ott viszont nem látunk változást.

Az első, talán legfontosabb a későbbi ügyek kezelése szempontjából az volna, hogy a közfoglalkoztatás társadalmi hatásával, számossági hatásával, a megoldás súlyát érintően való hatásával legyen egy igazi, valós szembenézés. Magyarán: fejeződjön be a közmunkával kapcsolatos politikai statisztikai trükközés. Ugyanis ha ez a rendszer valóban sok százezer ember számára jelentene megoldást Magyarországon, akkor indokolt volna valóban másképp viszonyulni hozzá, vagy például levonni következtetést a nem közfoglalkoztatási célú aktív munkaerő-piaci eszközökkel kapcsolatban. Hogy magyarul fogalmazzak: ha ez a kérdés valóban félmillió vagy 300-400 ezer ember számára jelentene megoldást, mint ahogy sajnos nem jelent, akkor én is azt mondanám, hogy minden pénzt, ami a Munkaerő-piaci Alapban van és a munkában elhelyezkedést segíti elő, vagy a minden pénznek a nagy részét érdemes erre fordítani. De nem így áll a helyzet.

Ez a közfoglalkoztatás, közmunkában való foglalkoztatás százezer, három-négy havonta változó embernek a foglalkoztatását teszi durván lehetővé Magyarországon. Bár ez is nagy dolog, nem akarom lebecsülni, de korántsem járul hozzá, csak töredék százalékokban, 3-4 százalékban, hogy ezek közül néhányan visszakerüljenek a munkaerőpiacra, és nem 400-500 ezer embernek egy éven keresztüli esélyét javítja, hanem ebben a rendszerben megforog az a pár százezer ember, akinek ez csak az érintettsége. Itt tehát elvileg másról van szó, és ha másról van szó, akkor azt más súllyal kell kezelni, arra más pénzeszközt kell használni, akkor annak alternatívájaként más aktív munkaerő-piaci eszközöket is használni kell.

Vagy hogy kormánybarátabb szempontból fogalmazzak: annak az igénynek az a közmunkarendszer eleve, tartalmánál fogva nem tud eleget tenni, amit számon kérnek ma a Belügyminisztériumon, illetve az ezt szervezőkön. Ez a rendszer ugyanis nem tud tízezreket munkába segíteni, ez a rendszer válságkezelő rendszer. Ez a rendszer csak arra való - nem lényegtelen, hogy erre egyébként pedig töredékesen alkalmas -, hogy egy-egy válságszituációban lévő régióban egy kis tehermentesítést, fellélegzést hozhat, de arra nem, hogy megoldást kínáljon a regionális felzárkóztatásra és családok rossz helyzetből való kitörésére. Önök is tudják, 2-3 vagy 4 hónap 6-8 órás közfoglalkoztatást követően, jó esetben ott a segély a maga 22 800 forintjával. Ezt tessék egy évre kiszorozni, és a közmunkának a másik problémáját, hogy csak 46-48 ezer forintot fizet, ez mutatja, hogy bizony a családok számára ez nem jelent a válsághelyzetükből való kilépést.

A második kérdés éppen a bér problematikája. Politikai vita folyt róla, de szeretném világossá tenni, hogy ha önök azt akarják hangsúlyozni, hogy a segélynek a munka az alternatívája, és a közmunka ezen munka körébe tartozik, akkor nem lehet a munka és munka között ilyen természetű negatív megkülönböztetést csinálni, hogy a minimálbérnél alacsonyabb, az elfogadhatónál kevesebbet fizessenek munkáért, mert ott akkor vagy a munkáról fogadjuk azt el, hogy az nem valódi munka, és hogy az értéktelen, vagy pedig a bérről kell kimondanunk, hogy valódi munkáért értéktelen bért akar fizetni. Egyik sem vállalható út.

(14.00)

A harmadik dolog az átzsilipelés kérdése. A program indításakor úgy fogalmaztak, hogy hozzájáruló, a közmunkához kötődő képzéssel próbálják meg elősegíteni azt, hogy legyen többeknek esélye a közmunkából átzsilipelni az aktív munkaerőpiacra. Őszintén szólva, ez egy tisztes szándék, nem is vitatkozom vele, ugyanakkor a gyakorlatára, úgy látom, forrás nem jut, a gyakorlata alig jár eredményekkel. Nem véletlen, hogy 1-2-3 százalékos csak a munkaerőpiacra visszakerülés. Bár legyünk őszinték, egy nem bővülő, egy érzékelhetően a versenyszférában nem változó munkaerőpiacon valóban csoda is lenne, ha éppen a közfoglalkoztatásból kerülnének felvételre emberek, bár a közfoglalkoztatás olyan típusai, mint az erdőgazdálkodás, útépítés és egyebek, mégis állami megrendelés mellett ezt biztosíthatná.

Az utolsó dolog, amit már részben említettem, a más aktív megoldások kiszorulása, ez pedig egyfajta sajátos pénzügyi kényszer, nem elfogadható pénzügyi kényszer, ahol is a Munkaerő-piaci Alap tripartit felügyelete helyébe lépett állami központosítás nem tudott ellenállni annak, hogy a költségvetés kivonjon forrásokat az egyébként e célra szánt aktív munkaerő-piaci eszközökből.

Önök is tudják, hogy Magyarországon ez nem újbóli kérdés, nem az utolsó három év kérdése, hanem sajnos több mint húszéves kérdés. Nagyon pici az aránya az aktív foglalkoztatásba visszasegítő eszközöknek a GDP-hez képest. Talán negyede, ötöde ez az arány az európai átlagnak. Nos, ilyen arányok között történik meg az, hogy a közmunka túlhangsúlyozása az egyéb ilyen célú, tehát foglalkoztatásba visszasegítő célú pénzeszközöket visszaszorította, pont a költségvetésihiány-mérséklés egyébként központi jelszavával. Alig vitatható jelszóról van szó, de az is alig vitatható, hogy egy ilyen nehéz társadalmi-gazdasági helyzetben lévő lakosság esetén pont itt nem volna szabad spórolni.

Ez az a négy terület, ahol szemben a közmunkáról szóló törvényre irányuló konkrét javaslatukkal, változásra volna szükség, és indokolt volna módosító indítványokat tenni, ha már ezt a törvényt, ezt a jogi szabályozást felnyitották.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu