DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szemrehányás hangzott el, hogy milyen kevesen vagyunk itt az Országgyűlés házában, és mennyire helyénvaló ez a szemrehányás, mert tényleg ez a téma vagy bármelyik téma, amely az Országgyűlés elé kerül, megérdemli azt, megkívánja azt, hogy vegyünk részt benne.

Azért kezdem ezzel a mondattal, mert én igen gyakran itt vagyok, és igen gyakran nem szólalok. Miért? Mert én szeretem tudni, hogy mi történik az Országgyűlés házában. Én hozzájárulok ahhoz, ha, de jobb szeretem, ha más járul hozzá, és jobb szeretem tudni, hogy ki hogy járul hozzá, hogy hol is vagyok, ugyanis a hangja, light motive-ja, az alaphangja igen gyakran az ittlétünknek, mint ma is, az, hogy elpanaszolunk valamit ahelyett, hogy - és ezért szólaltam meg, hogy kimondjam - elmondanánk azt, hogy én itt meg ott meg amott mit látok, ami történik azért, mert ott voltam, hozzájárultam valamit, vagy másokat elviszek oda.

Tehát nem baj az, Ékes képviselő úr szerényen azt mondta, hogy ő nem mondja el az érdemeit, én azt tanácsolnám, hogy mondjuk el időnként azokat a tapasztalatainkat, ami sikertörténet. A sokféle szemrehányás és azoknak az ismétlése helyett valahogyan másképpen nézne ránk az ország is, hogy igen, ezek a képviselők összerakják a tudományt, és ebből kijön valami, nem pedig mindig a panaszkodás. Talán a kormány is úgy készíthette volna elő ezt az idehozott okmányt, hogy valami ilyen íze vagy szándéka kitűnt volna.

Elég sokat járom az országot, világot, a közelmúltban egy magyar faluban jártam, és valahova készültem egy vendéglőbe, mert ebéd után volt már, az nem tetszett, de szemben volt egy olyan kocsma, amely - hogy is mondjam - a legkevésbé nívósnak számít. Bementem, és kérdeztem, hogy lehet-e itt enni. Azt mondták, hogy nem. Ott állt négy-öt ember, három ült, egy állt, és valahogyan egyik azt mondja, hogy én ismerem magát valahonnan. Nem tudom, lehet, hogy a televízióból megismert. Elkezdtünk beszélgetni. Ő kérdezett engem, és visszakérdeztem, hogy mivel foglalkoznak. Azt mondja, hogy muzsikus vagyok. Mondom: mind a négyen? Azt mondja: igen. De én nem láttam meg rajtuk és a hangjukon nem hallottam meg, hogy ezek cigányok, pedig azt hiszem, nekem van ilyen fülem meghallani, különböző nyelveken is, ahol beszélek, Magyarország, magyar társulások. Nem vettem észre.

(18.30)

És akkor tovább beszélgettem, kérdeztem: hát meg lehet élni abból, hogy valaki muzsikál? Azt mondja, hogy hát persze hogy meg! És akkor a másik két ember is beleszólt. És mondom: mit muzsikál, hegedül vagy cimbalmozik? Azt mondja, mindegyiket. Mondom, amikor én gyerekkoromban itt jártam, akkor azok, akik muzsikáltak, a cigányok, vályogot is vetettek, meg teknőt is faragtak - és akkor elbeszélgettünk. És azért mondom én ezt itt, képviselőtársaim, hogy az a kedves hangulat, ami kialakult közöttünk, egy jó 40 percig beszélgettünk, én vadidegen voltam ott, sosem mondtam, hogy én országgyűlési képviselő vagyok, ők sem tudták nyilván, mert akkor a beszédjükből kialakult volna ez. Mégis úgy érzem, hogy azokat, amiket elmondtak, hogy ők mit csinálnak, és abból meg lehet élni, és hogy én mit csinálok, közgazdaságtan-professzor vagyok, és így valahogyan összerakódik az, hogy nem egymást hibáztatjuk, hanem azt mondjuk, hogy jé, hát sikereket is lehet megjegyezni. Én meg azt mondtam, hogy én nem tudtam, hogy meg lehet élni ebből a faluban, ennyi muzsikálásból. Azt mondja, hát bizony meg.

(Az elnöki széket dr. Ujhelyi István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Még egyet hozzáteszek, és befejezem. Ezek az emberek, mind a kettő, aki beszélt, úgy beszéltek magyarul, hogy, hogy is mondjam, nem cigányul beszéltek, vagy nem olyan tájszólással vagy olyan grammatikával vagy olyan szókinccsel, hanem úgy, mint egy másik jóravaló ember, aki lehetett volna ott asztalos vagy vasutas, vagy kereskedő, vagy valami. Szóval van ilyen, és azzal dicsekszem el mindennek a hallatára, hogy az a sok szomorúság, hogy diszkrimináció, meg milyen rosszul csináljuk, meg ez meg az, nem volna-e kívánatosabb az, hogyha elmondanánk egymásnak itt az Országgyűlésben is meg másutt is, hogy jé, hát vannak sikertörténetek. Mert amit én elmondtam, lehet, hogy unalmas, egyszerű kis valami, de én ezt sikertörténetnek tekintem.

Köszönöm, hogy elmondhattam. (Taps.)

Forrás: parlament.hu