DR. NYIKOS LÁSZLÓ (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. A házszabály tervezetéhez és az országgyűlési törvényjavaslathoz is szeretnék egy-egy problémakört itt megemlíteni, és ismertetni az álláspontomat. Mind a kettő a közpénzek kezeléséhez, a közpénzekkel való gazdálkodáshoz, a közpénzek gazdálkodásának az ellenőrzéséhez kötődik.

Az első problémakör a költségvetési törvényjavaslatnak a tárgyalása, aminek aztán a végén olyan döntés születik a parlament részéről, aminek során dönt a legfontosabb bevételekről, adókról és az ország, illetőleg az állam jövedelmének az elosztásáról. Ez egy nagyon fontos processzus, így is kezelik egyébként az előterjesztők, külön tárgyalják a költségvetési törvényjavaslatnak a bizottsági tárgyalását. Mégsem jó az a megoldás, ami le van írva. Abban egyetértek, hogy ami jelenleg van, az nem jó, de ami lesz, úgy tűnik, az sem lesz az igazi.

Hogy volt ez valamikor Magyarországon? Kicsit visszamegyek a történelmünkben a dualista időkhöz, a kiegyezésig, amikor a magyar állam költségvetési joga kiteljesedett. Ugye, abban az időben a parlament elé jellemzően a miniszterelnök terjesztette be a költségvetési törvényjavaslatot, időnként a pénzügyminiszter, és miután egy nagyformátumú expozét tartott, ezek után átadta a javaslatát a házelnöknek, aki azt az akkori pénzügyi bizottságnak adta át azzal, hogy tüzetes vizsgálatot folytasson róla, és tegye meg a javaslatát erre. Annak idején, és ez a gyakorlat később is, a két világháború közötti időszakban is élt, abban az időszakban a pénzügyi bizottság, tehát a költségvetéssel foglalkozó mindenkori állandó bizottság hosszú időn át, heteken át tárgyalta tüzetesen és részletesen a kormány törvényjavaslatát, és jelentést tett írásban az Országgyűlésnek arról, hogy a tüzetes és beható tárgyalást követően mit javasol a költségvetés elosztásával kapcsolatban.

A dualista időktől egészen a századfordulóig Hegedüs Sándornak hívták azt az elődünket, aki 24 éven át volt a pénzügyi bizottság előadója, később a Széll-kormánynak lett a kereskedelemügyi minisztere. Nos, azt gondolom, megérdemli, hogy a nevét itt megemlítsük; ő mint szürke eminenciás igen nagy szakértelemmel és igen nagy szorgalommal gondozta a mindenkori költségvetésnek a tárgyalását, a jegyzőkönyveit, és ő volt az a referens, aki a plenáris ülésen aztán úgymond az előadója volt a költségvetésnek.

Meg kell említeni, hogy azzal a gesztussal, hogy a miniszterelnök vagy a pénzügyminisztere átadta a költségvetési törvényjavaslatot a Ház elnökének, azzal a gesztussal tulajdonképpen a kormánypálca vagy a stafétabot kijött a kezéből, és átkerült a pénzügyi bizottsághoz, és a későbbiekben a költségvetésnek az elfogadását már a pénzügyi bizottság előadója, jelesül Hegedüs Sándor vezényelte negyedszázadon keresztül. Természetesen ezt úgy tették, hogy beható, tüzetes, részletes tárgyalás előzte meg azt a jelentést és azt az álláspontot, ami alapján a költségvetés elfogadásra került.

Ebből a gyakorlatból nagyon sok vonás jellemzi a mai német költségvetési tárgyalási folyamatot. Jóllehet, mint tudjuk, a magyar államháztartási gyakorlat, benne a költségvetés tárgyalásának a kérdése is inkább a francia-belga modellt követte, de az utóbbi évtizedekben, illetve a második világháború előtti évtizedekben a német gyakorlatot is részben követte a magyar. Nos, a Bundestagban a legnagyobb bizottság az úgynevezett Haushaltsausschuss, az államháztartási bizottság, amelyik - és ez a lényeges különbség a mi gyakorlatunkhoz képest - referensekkel dolgozik. Tehát szakterületenként, pontosabban: fejezetekre szakosodott tagjai vannak a költségvetési bizottságnak. Egy-egy fejezetnek van egy gazdája a bizottságon belül. És az a szakreferens az, aki az adott fejezetnek úgymond a gazdája, és részletes tárgyalásokat folytat a kormány képviselőivel, tisztségviselőivel egy mini bizottság formájában. Összesen húsz fejezete van a német költségvetésnek, ezeket, a referensek által összegyűjtött, illetve összeállított jelentéseket hozzák a plenáris ülése elé, ahol aztán abból megszületik maga a javaslat.

Én azt reméltem, őszintén szólva, hogy a költségvetés tárgyalásának egyfajta reformja fog majd itt megszületni. Nagyon sajnálom, hogy nem tartottak igényt a költségvetési bizottság véleményére az előterjesztők, és csak néhány nappal vagy egy héttel ezelőtt ismerhettem meg az elgondolásaikat. Nos, ezt a reformot meg kellene csinálni mielőbb, ha ez a Ház nem fogja, akkor talán majd a következő.

Egészen pontosan abban reménykedem, hogy a leendő költségvetési bizottság, majd az új parlament költségvetési bizottsága, vagy nem tudom, hogy fogják nevezni, mert most elég szerencsétlen neve van, ugye, számvevőszéki és költségvetési bizottság, ez nem tudom, hogy kinek a találmánya volt, de nem a neve a lényeg, hanem a munkájának a tartalma; nos, én azt remélem, hogy a leendő költségvetési bizottság majd egy olyan bizottsági ügyrendet fog készíteni, amely ügyrendben ezt a modellt át fogja venni, hogy a saját tagjai között felosztja a költségvetés egész palettáját, és egy-egy fejezetnek lesz egy gazdája, és ez a fejezetgazda a költségvetési bizottság tagjaként fogja gondozni azt a szakterületet, és nagyon sok részletes információt lesz módja megismerni arról a fejezetről.

Ezzel a gondolattal rokon az a javaslatom, amit meg is tettem módosító indítvány formájában, hogy nem jó az a gyakorlat, aminek a továbbélését javasolja az előterjesztő, hogy tudniillik minden állandó bizottságnak kötelessége lenne a jövőben is a költségvetési törvényjavaslat tárgyalása, párhuzamosan a zárszámadási törvényjavaslatnak a tárgyalása is. Ez egy teljesen mechanikus, nem jó gyakorlat. Azért nem jó gyakorlat, mert sok bizottságnak - senkit nem akarok megbántani természetesen - nem az a szakfeladata a bizottságnak és a tagjainak sem, mondhatnék neveket, nem mondok... Magyarán szólva, teljesen mechanikusak, teljesen felületesek időnként azok a részjelentések, amelyekből nekem vagy az én bizottságomban valakinek össze kell állítani azt az összesített jelentést, ami aztán a Ház elé jön.

Tehát nem jó ez a gyakorlat, ezt meg kellene változtatni olyan formában, hogy ne ajtóstul rontsak a házba, hanem hogy valamiféle reformlépéseket tegyünk, hogy ne legyen kötelező minden bizottságnak a költségvetési törvényjavaslat napirendre vétele, hasonlóképpen a zárszámadási törvényjavaslaté sem, hanem ha úgy gondolja a bizottság elnöke vagy a bizottság úgy gondolja, hogy mégiscsak foglalkozni szeretne vele, ezt a jogát ne vitassuk el természetesen, engedjük ezt meg, de ne legyen kötelező, hanem legyen egy lehetőség, és a lehetőséggel éljen a bizottság elnöke, amikor bizottsági elnöki értekezleten kér egy-egy tárgykört a maga bizottsága számára. Én azt gondolom, ez elvihetne abba az irányba minket, hogy sokkal szakszerűbb és sokkal részletesebb és áttekinthetőbb lenne a költségvetés tárgyalása. És végül azok a kérdések is napirendre kerülhetnének, amik egyéb formában nem kerülnek ide.

(10.50)

A másik ilyen, ehhez kötődő gondolatom, hogy a részletes vita ügye már itt is szóba került, és azzal, hogy ezen változtassunk, én egyetértek. Azonban a részletes vitához a költségvetési törvényjavaslatot illetően részletes információk is kellenek, részletesebb törvényjavaslatra lenne szükség. Miről folyik akkor a vita? Ha olyan általános információkat kap a bizottság és a parlament is egy-egy fejezetre vonatkozóan, amelyben nincsenek adatok, nincsenek létszámadatok, státusok, azon belül még a német költségvetésben az is benne van, hogy mennyi a betöltött státus és mennyi a hozzá rendelt pénzösszeg - ezek mind hiányoznak a mi költségvetési törvényjavaslatunkból. Hiányoznak a dologi kiadásoknak azok a részletesebb adatai, hogy mire kívánja fordítani azokat az összegeket, amelyeket támogatás formájában igényel az adott fejezetgazda miniszter a parlamenttől. Tehát részletesebb költségvetés kellene, és arról lehetne részletes vitát folytatni a költségvetési bizottságban, és nemcsak a módosító javaslatokról, ahogy mondtam a kétperces hozzászólásomban, hanem magáról a törvényjavaslatról. Ezt a procedúrát így kezdte el 1990-ben az első szabadon választott Országgyűlés akkori költségvetési bizottsága, aztán ezt a gyakorlatot változtatta meg jó szándékkal, de nem szerencsésen a már idézett 1994-es házszabály, ami alapján ma is nagyjából a munkánk folyik.

Ami az országgyűlési törvény módosítását illeti, több törvényt is módosítani kíván ennek kapcsán az előterjesztő, többek között a számvevőszéki törvényt is, amit rossz törvénynek tartok, de ha már csak arra van lehetőség, hogy ennek egy részébe bele próbáljon szólni az ember, akkor azt a nagyon fontos kérdést tegyük tisztába, hogy mit kell ellenőriznie az államháztartáson belül az Állami Számvevőszéknek. Mit? Ezt mondja meg a törvényalkotó, mert a mostani szabály rettentően homályos. A gazdálkodását - kérem, ez a Népi Ellenőrzési Bizottságra emlékeztető megfogalmazás. Mit kell ellenőrizni? Az államháztartásban működő szervezetek, intézmények bevételeinek és a kiadásainak a szabályos, a számviteli törvény előírásai szerinti szabályos kezelését, illetve a jogos kezelését, hogy arra költi-e a pénzét, amire felhatalmazása van, annyit költ-e, amennyi felhatalmazása volt, és ezt követheti a politikai jóváhagyása a parlament részéről a zárszámadásnak, ha ezek a vizsgálatok elkészültek, és úgymond a számvevőszéki igazolást vagy hitelesítő záradékot követően az Országgyűlés megadja a mindenkori kormánynak a felmentést a gazdálkodás felelőssége alól. Ez egy politikai gesztus.

Ez az első számú fő feladata minden számvevőszéknek, amely úgy gondolja, hogy korszerűen működik. Ez egy szükséges és alapvető feladat, de nem elegendő. Emellett szükség van arra is, hogy ne csak a szabályszerűséget és a jogszerűséget, hanem a hatékonyságát is vizsgálja a közpénzeknek. Erre sem a hatályos számvevőszéki törvény nem utal, sem a javaslat, ami ennek a helyére kíván lépni. A gazdaságosságot, a hatékonyságot és az eredményességet - mind a három fogalom világosan definiált, és nem fogom itt elmondani. Egy a lényeg, hogy két alapvető dolgot kellene a Számvevőszéknek vizsgálnia, és ezt kéne kimondania a parlamentnek, hogy mit kell ellenőrizni és azt tulajdonképpen milyen formában. A formára a szakmai útmutatók, a nemzetközileg elfogadott és általánosan használt szakmai sztenderdek eligazítást adnak. Azt gondolom, ennek a törvénybe iktatása nem szükséges, hiszen az Állami Számvevőszék tagja a legfőbb ellenőrző intézmények nemzetközi szervezetének, az Intosainak. Az Intosainak vannak publikus sztenderdjei, szakmai szabályai, ezeket a Számvevőszék átvette, jól-rosszul használja, alkalmazza. Ezekről nem kell rendelkeznie, azt gondolom, az Országgyűlésnek. Azt azonban, hogy mit kell ellenőrizni, világosan és egyértelműen le kell írni a törvényhozónak, és utána lehet tulajdonképpen ezeknek az alapján minősíteni az államháztartásban működő szervezetek közpénzkezelését és a közvagyon felhasználását.

Erre vonatkozóan tettem szintén módosító javaslatot. Nagyon remélem, hogy az a biztatás, amit a bizottságban kaptam Balla képviselő úrtól, realizálódik, és mód lesz... (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)

Forrás: parlament.hu