ZAKÓ LÁSZLÓ (Jobbik): Köszönöm, elnök úr. Röviden, két percben, és nem csak azért, hogy eggyel nőjön a felszólalásaim száma, két dologról szeretnék szót ejteni: az időkeretes felosztásról és a zárszóról.

Az elmúlt ciklusban többször szóvá tettem vagy többen szóvá tettük, hogy logikátlan az, hogy képviselőcsoportok létszámaránya be van építve az időkeret felosztásába. Most úgy szól, hogy ellenzéknek, kormánypártnak azonos idő áll rendelkezésére, de van a másik fele, ami viszont létszámarányos.

Egy vitát hogy lehet úgy elképzelni, hogy létszámarány függvényében dől az el, hogy ki mennyit szólalhat föl? Ha vitatkozom, mondjuk, egy most még viszonylag kisebb frakció tagjaként egy most még viszonylag nagyobb frakció valamely tagjával, csak azért kelljen befejeznem a mondanivalómat - ha csak kettőnk közt folyna a vita -, mert én egy olyan frakciót képviselek, ahol kisebb a létszám. Tehát érthetetlen számomra, hogy egy emberi hangú vita - történjen bárhol vagy az ülésteremben - létszámarány vagy erő függvénye legyen.

A másik pedig a zárszó kérdése. Kismilliószor előfordult, hogy vitatkozunk, vitatkozunk, a kormány képviselője pedig ül a patkóban. Rengeteg kérdést tettünk föl, köztük akár provokatívat is, az előterjesztő csak hallgat, hallgat, hallgat, a végén él a házszabály adta jogával és hozzászól zárszó gyanánt, amiben olyan dolgokat hoz a felszínre, és olyan dolgokat feszeget, és adott esetben olyan helyzetet teremt az őt, mondjuk, felszólalásra kényszerítő képviselővel szemben, hogy ő már erre nem tud válaszolni.

Valamilyen szinten tehát nevetséges - mert mindenkiben az marad meg, amit utoljára hall -, hogy a zárszó elhangzásakor az rögzüljön a fejekben, amit a zárszó elmondásakor elmondott a kormány képviselője (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), miközben arra már nem lehet reagálni.

Köszönöm a lehetőséget. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu