KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság elnöke, a napirendi pont előadója: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Ritka és kivételes alkalom, hogy a nemzetközi jog, az egyetemes demokrácia fejlődéstörténetének olyan állomását ünnepelhetjük, mint az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évfordulója.

Az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság számára megtisztelő, hogy az évforduló méltó megünneplésére nyilatkozattervezetet terjeszthetett a Ház elé.

50 esztendő múlt századi mértékkel mérve egy emberöltő, ma is várható tudatos létünk meghatározó része. 50 év ma már történelmi távlat ahhoz, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának történetére innen, Európa kevésbé szerencsés feléről visszapillanthassunk.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1948. december 10-én kelt határozata nem születhetett volna meg a második világháborúnak az egész világot megrázó élményei nélkül. A nyilatkozat megfogalmazóiban még éltek a nagy világégés okozta sebek, még elevenek voltak a háborúhoz vezető út tanulságai.

(9.30)

Mindez jól kiolvasható az emelkedett szellemiségű, ünnepélyes hangütésű állásfoglalásból. A szövegezők őszinték voltak, tudták, hogy 1948-ban a harminc cikk követelményei egyelőre szándékok, amelyek valóra váltására - ahogy a bevezető megállapította - minden népnek és nemzetnek törekednie kell.

Ha itt és most ünnepeljük ezt az egyetemes jellegű és érvényű alapokmányt, nem feledkezhetünk meg arról, hogy születésének körülményei magukban hordták az elkerülhetetlen kompromisszumokat. Mint ahogy a nyilatkozat végrehajtásának történetében is, ott tükröződik elmúlt fél évszázadunk a maga bonyolult ellentmondásaival. Mai szemmel olvasva feltűnik, hogy a nyilatkozat meg sem említi a kisebbségek kollektív jogait, utalás sem történik a nemzeti identitás megőrzésének védelmére. Ennek hiányát immár nemcsak mi érezzük fájdalmasan, hanem jó néhány olyan nemzet polgárai is, akiknek akkori kormányai és ENSZ-delegátusai felelősek voltak ezért a hiányosságért; mindazok, akik részt vettek az előkészítésben, és igent mondtak 50 esztendeje erre a dokumentumra, a következő években talán éreztek némi lelkifurdalást. A világ akkor már látható, érzékelhető kettészakadásának logikája magával hozta ugyanis a határozatban foglaltak súlyos sérelmét. Bármelyik pontot idéznénk, bizonyítható lenne az elvek és a gyakorlat fájdalmas ellentéte, legfeljebb más és más paragrafusok megsértését olvashatták egymás fejére több-kevesebb okkal a hidegháború évtizedeiben a két tábor politikusai és diplomatái. Így lett évtizedeken át fegyver az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatából; olyan fegyver, amely gyakran bizonyul bumerángnak - állapíthatjuk meg utólag, némi távolságtartással emlékezve az elmúlt évtizedek olykor kevéssé épületes vitáira.

Az ezredfordulóra a bipolaritás megszűnésével kedvezőbbek lettek a nyilatkozat megvalósításának körülményei. Ma már egyértelmű, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata az ENSZ minden tagállama számára magának az alapokmánynak az emberi jogok érvényesítésére vonatkozó autentikus értelmezését kell jelentse. De az értelmezés és a valóra váltás között hosszú az út, és a rögös úton a botlások a mi számunkra is számtalan tanulságot hordoznak. Hazánkban a politikai és polgári jogok - amelyek biztosítását az 1966-os egyezségokmány garantálja - ma már természetes adottságnak tűnnek. Az elmúlt években úgy éreztük, hogy egy túlszabályozott rendszer kötelékeit levetve megnőtt a kísértés a szabadság helyett a szabadosságra. Azt hittük, újra és újra figyelmeztetnünk kell a nyilatkozat 29. cikkében foglaltakra, azokra a szavakra, amelyek a személyeknek a közösség iránti kötelezettségéről, a személyes szabadság határairól szólnak. Ma már inkább attól tartunk, hogy egy meg-megjelenő rendpártiság - legyen aggodalmunk alaptalan - újra felértékeli azokat a polgári és politikai jogokat, amelyeknek fontosságát csak egy demokratikus deficit fenyegetettségében érezzük igazán.

Még fájóbb az elmaradásunk a gazdasági, szociális és kulturális jogok valóra váltásában. A közelmúltban a vesztfáliai béke 350. évfordulójának ünnepén fogadták el az Osnabrücki Szociális Chartát, amely szociális stabilitási egyezség megkötését javasolja Európának. A stabilitási egyezségre a charta aláírói szerint azért van szükség, mert a munkaerő-piaci válságot nem sikerült leküzdeni. Az ifjúsági munkanélküliség több államban megrázóan magas szintet ért el, nincs biztosítva a nők esélyegyenlősége a munkaerőpiacon, a nemzeti jövedelem évről évre méltánytalanabbul kerül elosztásra, a vagyonok felhalmozódása fokozódik, növekszik az idősek, az egyedülálló nők szegénysége, és ahol a szegénység nő, ott növekszik az idegengyűlölet és a fajgyűlölet is. A feszültségeket segíthet oldani az ajánlott megállapodás; a figyelmeztetés pedig különösen fontos a mi számunkra, akik még az Európai Szociális Charta ratifikálásával is adósak vagyunk.

Tisztelt Ház! Itt, Kelet-Közép-Európában, az egyesült Európához való csatlakozási folyamat egy fontos szakaszát már magunk mögött hagyva, az évforduló kapcsán is szólnunk kell a kollektív jogok érvényesüléséről. Megvolt a szándékunk arra, hogy az ezredfordulóra új és szellemében példamutató alkotmányt adjunk a nemzetnek, a törekvés azonban nem vált valóra. Ezért is súlyos a felelősségünk, hogy törvényes kötelezettségünket teljesítve biztosítsuk a hazánkban élő nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviseletét, kiteljesítve ezzel a kisebbségek kollektív jogait.

Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az 50. évfordulóról megemlékezve nyilatkozattervezetünk - amelyet a Ház elé terjesztünk - nemcsak a múltba néz, hanem a jelenre is figyelve a jövőbe tekint, számba veszi teendőinket, szembesít minket felelősségünkkel, és együttműködésre szólítja fel a jó szándékú embereket és szervezeteket. Az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság nevében remélem, hogy a Ház a nyilatkozat egyhangú elfogadásával fejezi ki méltóképp tiszteletét a félévszázados emberi jogi dokumentum előtt.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Forrás: parlament.hu