KOCSI LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt és kedves határon túli Barátaink és Vendégeink! Úgy tűnik, hogy a harc ideje jött el. Egyébként, ha úgy tetszik, nemzeti vagy nemzetpolitikai kérdésekben normális esetben is meglehetősen érzelmekkel, indulatokkal és mindenféle összeütközésekkel terhes szokott lenni a mi vitánk, ebben a kiélezett és feszült helyzetben, amit most tapasztalunk, pedig úgy látom, hogy ez különösen jellemző ránk.

Pedig meglehetősen sajátos, és azt kell mondjam, érdekes helyzetben vagyunk. Egyfelől érdekes az a helyzet, hogy az én képviselői életemben először fordul elő, hogy két tervezetet tárgyalunk közösen a Házban, és a határon túli magyarok legitim képviselői itt ülnek, és a vitában nem csak figyelemmel kísérhetik a mi szavainkat, hanem hozzá is szólhatnak majd. Én mindenképpen üdvözlöm ezt a helyzetet, és köszönöm mindazoknak, akiknek részük volt abban, hogy ez így létrejöhetett.

Másfelől, minthogy itt a bizottsági beszámolókban mindenféléről volt szó, ezért most én is megengedem magamnak azt, hogy még egyszer azt mondjam, végtelenül örülök az RMDSZ hétvégi eredményének, amelyhez ezúton is gratulálok a magyar szocialisták nevében. (Taps.)

Tanulságos ez az időszak, hiszen a Magyar Állandó Értekezleten nekem azért is fájt, hogy nem sikerült egy közös állásfoglalást hoznunk, hiszen abban sok minden más mellett az is benne volt... (Németh Zsolt: Hoztunk!) - bocsánatot kérek, önök hoztak, önállóan! -, de ebben az önök által hozott egyébként külön nyilatkozatban nem szerepelt az, amit mi közösen viszont elhatároztunk, hogy kifejezzük azt az összmagyar támogatást, amit az RMDSZ számára akár spirituálisan is nyújtani kívántunk. (Az MSZP soraiból: Bizony ám! - Így van!) Nos, ami történt, az igazából persze nem azt bizonyítja, hogy ne lenne szüksége az RMDSZ-nek erre az összmagyar támogatásra, inkább azt bizonyítja, hogy mennyire életerős és sikeres szervezet, amelyhez mindannyian gratulálunk.

(16.50)

Azért is érdekes ez a helyzet, mert hiszen tulajdonképpen a kormány olyan tervezeteket nyújtott be, amelyek adnak, hozzátesznek pluszt ahhoz, ami eddig volt a nemzetpolitikánkban, és mégis a kialakult feszült helyzet miatt a kormány és a tervezetek sorsa, hogy sajátos vita és viszály tárgyává válnak, és természetesen ez meglátszik majd a sorsukban is.

Ugyanakkor nemcsak egy ilyen napi taktikai kiélezett politikai szituáció ez, hanem azt is el kell mondani, hogy történelmi értelemben mindenképpen annak a szerves fejlődésnek egy jelentős állomása, amihez elérkeztünk a nemzetpolitikai gondolkodásunkban vagy gyakorlatunkban, de még inkább ahová elérkeztünk abban az európai fejlődésben, abban az integrációban, amely mindenképpen az élet kereteit számunkra meghatározza. Ebben a helyzetben azért persze nem lehet elvonatkoztatni a napi vitáinktól, de fel kellene nőnünk ahhoz a helyzethez is, ahhoz a kihíváshoz, amiben egyébként létezünk.

Én tehát azt mondom, hogy természetesen arra a kérdésre, ami a legélesebben vetődik fel, a népszavazási kérdésre lehet, hogy ki kell térni; lehet, hogy őszinte, tiszta beszéddel, de röviden meg kell fogalmazni az álláspontunkat, de miután ezt megtettük, érdemes egy kicsit talán higgadtabb vagy tárgyilagosabb figyelemmel lennünk arra a tárgyra, ami miatt egyébként mellesleg ma összejöttünk. Tehát azt tudom mondani, illetve meg tudom ismételni, amit tegnap ebben a Házban elmondtam, hogy számunkra és számomra a kérdés, amit a népszavazás feltesz, szerencsétlen, helytelen, rosszul időzített, ezért azt elutasítjuk. Az ügyre viszont, amelyet szolgálnunk kell, arra minden erővel igent mondunk.

Ami az ügyet illeti, az ügy mégiscsak az, hogy tudunk-e azzal a történelmi lehetőséggel élni, amit számunkra az európai politikai integráció és fejlődés jelent. Meg tudjuk-e ragadni azokat a lehetőségeket, amelyeket egyébként valamennyien együtt - feltételezem: hasonló eséllyel - látunk, és tudunk-e ezzel a történelmi eséllyel élni. Mindenekelőtt meg tudjuk-e teremteni annak a lehetőségét, hogy a magyar-magyar kapcsolatok olyan minőségre jussanak, hogy azt a pluszerőt, tehetséget lelki, fizikai és mindenféle értelemben, amelyet olyan típusú nemzeti újraegyesítés jelent, amiről valamennyien beszélünk, meg tudjuk-e ragadni ezt a lehetőséget, el tudjuk-e mélyíteni, ki tudjuk-e építeni ezeket a kapcsolatokat, el tudunk-e jutni egy új szakaszba?

Azt hiszem, hogy tulajdonképpen mindaz, amit megtettünk eddig támogatáspolitikában és a közjogi politikai gondolkodásban, mármint abban, hogy azt az alkotmányos felelősséget, amit az alkotmányban rögzítettünk a határon túl élő magyar testvéreink iránt, hogyan érvényesítjük. Lehetséges, hogy most nagyon indulatosan és érzelmekkel telítetten beszélünk konkrét kérdésekről, de mégiscsak egy szerves út volt, és ebben a szerves útban mind a két kérdésnek, ami most az asztalunkon hever, megvan a maga történeti útja.

Beszéljünk az elsőről, ami a nemzetpolgárságot jelenti, hiszen úgy látom, hogy ez egy kicsit érdekesen vitatott lett. Bár lehet, hogy a nemzet és a polgár szót unalomig használták, és ezért az együttes használata most már nem annyira kedvelt, de mégiscsak - még ha úgy teszünk is, hogy ez egy zavart okoz - valamennyien tudjuk, hogy mégis mit jelent. Elmondom, hogy persze ezt - világos - jogilag meg kell világosan fogalmaznunk, és a kormány kap arra nyilván felkérést, hogy egy ilyen cizellált előterjesztést megfogalmazzon. De azt azért mégiscsak tudjuk, hogy onnantól kezdve, hogy azt mondta a magyar alkotmány, hogy felelősek vagyunk a határokon túl élő magyarokért, egy ponton eljutottunk oda, hogy azt kezdtük el vizsgálni: hogyan lehetne... - már akkor távolabb látszott Schengen meg mindenféle kihívás, amit az EU-ra szoktunk fogni, de tulajdonképpen látszott, hogy lehetnek a magyar-magyar kapcsolatokban problémák, és azt mondtuk, azt a kérdést meg kell oldanunk, hogy az európai integráció ne emeljen új falakat közöttünk.

Ekkor történt az, hogy valakik bedobták - elnézést a kifejezésért -, kitalálták és elkezdték forgalmazni a külhoni állampolgárság fogalmát. Mások arról beszéltek, hogy különleges közjogi státust szükséges adni a külhoni magyaroknak. Akkor megfogalmazódott az a terv, ami egy státustörvényben öltött testet, amely aztán később természetesen kedvezménytörvénnyé vált. Azért mondom, hogy természetesen, mert az a Fidesz-kormány, amely ebben most rendkívül élenjáró, abban az időben a kedvezménytörvénnyel együtt beterjesztett egy olyan állampolgársági törvényt, ami épp annyira idegen állampolgárnak tekintette és kezelte a romániai magyarokat, mint egyébként a romániai románokat vagy másokat. Nem is akarom ezt a szemére vetni, én csak azt mondom, hogy akkor eljutottunk egy olyan pontig, amikor azt éreztük, nem elég arról beszélni, hogy élnek magyarok a határokon kívül, hanem az ő számukra a támogatáson, eleinte csak a jelképes, aztán később a számottevő - hogy mondjam - tárgyiasult, eredményeket hozó oktatási, kulturális, szervezetfejlesztési és mindenféle egyéb konkrét, megfogható célokat teljesítő támogatásokon túl mégiscsak jogilag is közelebb emeli őket hozzánk.

Ezt nem nagyon sikerült megoldani, mert tulajdonképpen mi történt? Magyarigazolványt adtunk nekik, kedvezményeket adtunk nekik ott, mármint a szülőföldjükön és itt, mármint Magyarországon. Ez szép és jó. Ennél azonban tovább akartunk jutni, már csak azért is, mert látszott, hogy ezzel nem oldottunk meg minden problémát. Ott vannak a vajdaságiak és a kárpátaljaiak, akik mostanában nem lesznek az EU-n belül, és ott sem történhet, hogy a magyar-magyar kapcsolatok roncsolódjanak. Nos, nem véletlen, ez el is hangzott a miniszteri expozéban, hogy ott vetődött fel a kettős állampolgárság igénye, nevezetesen a Vajdaságban, és aztán terjedt el a Kárpát-medence magyarjai között. Tisztán látszott, hogy túl kell ezen lépnünk.

A nemzetpolgárság fogalma tulajdonképpen ebben a pillanatban azzal azonosítható, hogy kerüljünk egy olyan helyzetbe mi, magyarok, lett légyen a szülőföldünk Magyarországon vagy akár a Vajdaságban, Kárpátalján, Felvidéken vagy Erdélyben, hogy a Kárpát-medencében egymás országaiban, egymás államaiban szabadon közlekedhessünk, vállalhassunk munkát, telepedhessünk le, ha azt kívánjuk, és oldjuk fel azokat a nehézségeket, amelyek nehezítik mindezeket. Egyébként ehhez adjunk egy olyan speciális úti okmányt - lásd útlevél, ezt valóban a pártelnök útlevélnek nevezte, más speciális úti okmánynak -, és adjunk ehhez még számos ilyen típusú jogi könnyítésen túl mindannyi anyagi, emberi, szellemi támogatást, amit ez az ország, ez az állam ma a nemzetnek megadhat, ami az erejéből telik. Ahogy volt egy szerves útja a közjogi kérdéseknek, úgy volt egy szerves útja a támogatáspolitikának is.

Azt mondom, hogy abban az értelemben valóban egy új helyzethez vagy egy új fejezethez értünk, amikor is nem pusztán arról van szó, hogy adunk pluszpénzeket erre a célra, létrehozunk új intézményeket, szervezeteket erre a célra, hanem két új elem vagy két új elem igénye mindenképpen megjelent a megfogalmazott elképzelésekben. Az egyik az, hogy társadalmasítsuk a támogatáspolitikát ne csak abban az értelemben, hogy akiket támogatunk, hozhassanak az ő értékeik és érdekeik szerint döntéseket, vagy közösen hozzuk ezeket, hanem abban az értelemben is, hogy ne csak az állam a begyűjtött közpénzekből, hanem az állam bármely polgára, bármely gazdálkodója és szervezete a nemzeti szolidaritás valóságos konkrét mértékének és tehetségének megfelelően is részt vehessen ebben a támogatásban.

(17.00)

Ennek az útja, képviselőtársam, az alap. És beszélni arról, hogy miféle elosztási mód volt a tanács - a tanács valóban egy stratégiai szervezete, testülete ennek az alapnak -, arról beszélni, hogy ez miféle szervezet ahhoz képest és mennyire más, mint ami volt, dőreség, hiszen korábban egyáltalán nem volt ilyen. Arról egyébként lehetne beszélni, hogy ki és milyen módszerek szerint építgette kormányzása idején az egyébként létező, korábban létrehozott közalapítványok kurátori testületeit, de itt most ezt nem érdemes, szerintem. Ugyanis, ahogy mondani szokták, ebben a vitában csak sebeket adunk és kapunk, és nem nagyon jutnánk előre.

Az viszont tény, hogy ebben az új helyzetben nemcsak hogy társadalmasítani lehetne és a szolidaritást is társadalmasítani lehetne, de társadalmasítani lehetne egyfajta támogatáspolitikának, nemzetpolitikának a stratégiai megfogalmazását is, hiszen ez a tanács, amiről egyébként szól az előterjesztés, pont ezt szolgálná, hogy alulról a kollégiumok szakmai döntésekkel, felül pedig a tanács a stratégiai döntéseivel alakítaná a magyar-magyar támogatáspolitika kereteit, céljait és irányát. Ebben az értelemben ez a két testület, illetve a támogatáspolitikai elképzelés mindenképpen új.

Végül azért is ajánlom a figyelmükbe - megint megismétlem: függetlenül napi vitáinktól -, mert igyekeztünk úgy megfogalmazni, ha önök szerint akár futtában is vagy gyorsan ezt az előterjesztést, hogy ez szervesen illeszkedjen mindahhoz, amit eddig tettünk, folytatható és építhető legyen, lehetőleg csak hasznára legyen mindannak, amit eddig szerettünk volna és szeretnénk, és ha bárki ehhez hozzá akar tenni vagy változtatni akar, arra mi nyitottak vagyunk. Itt és most azt is mondom a magyar szocialisták nevében, hogy a patkó bármely pártja, bármely képviselője és a határon túli magyar szervezetek bármely képviselője számára nyitottak vagyunk arra, hogy ezt az előterjesztést, ezt a tervezetet úgy alakítsuk, hogy az közösen szolgálja közös céljainkat.

Lehet persze kárhoztatni egyeztetési eljárásokkal egymást, és én is utalhatnék a ködös régmúltra, amikor miféle panaszok hangzottak el a másik oldalról. Én csak azt mondom, hogy a Magyar Állandó Értekezleten fogalmaztuk meg a stratégiai céljait ennek a két előterjesztésnek. Ott támogatást éreztünk arra, hogy megtegyük az előterjesztéseinket, és istenigazából ez a vita az (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), ahol - bocsánatot kérek - be kell fejezni az együttgondolkodást, és egyébként ha megalkotjuk ezt a jogszabályt, akkor a tanács és azon intézmények, amelyeket létrehozunk, az a közeg, az a fórum, ahol viszont a közös munkálkodást folytatnunk kell majd. Én bízom abban, hogy erre a közös munkálkodásra azért - ha elmúlnak a viharaink - sor fog kerülni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu