DR. TAKÁCS ALBERT, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselő Asszonyok és Urak! Kedves Érdeklődők! Néhány nappal ezelőtt az egyik televízió munkatársa arról faggatott, hogy a Magyarországot európai színtéren ért elmarasztalások mennyiben jelentenek kritikát a magyar ombudsmanok tevékenységéről is egyben. Miközben természetesen közvetlen összefüggés egy európai bírósági vagy Európai Emberi Jogi Bíróság elmarasztalása és az ombudsman tevékenysége között nem mutatható ki, ez a kérdés mégis arra indított, hogy nagyon röviden elgondolkozzak arról, hogy mik azok az adottságok, feltételek, amelyek az ombudsman tevékenységét befolyásolják, és amelyek munkájának hatékonyságát is determinálják.

Az első ilyen dolog, amivel számot kell vetni, és ez nekem kezdettől fogva, megválasztásomtól fogva problémát jelent, hogy az alkotmányos értékrend a XIX. századi Európa tradícióin alapul, és időközben a világ sokat változott, így az ombudsman állandóan abban a helyzetben van, hogy úgy kell viselkednie, mintha abban a korszakban mondaná ki a szentenciáit, miközben a világ azóta nagyot változott. Az a klasszikus állami modell, amire az emberi jogok létrejöttek - vagyis hogy az állam és a társadalom, az állam és az egyén egymástól el van választva, némileg szemben állnak egymással -, mára alapvetően megváltozott. Nemhogy az állam és a társadalom elválasztásáról nem beszélhetünk, hanem a mai képződményre egyenesen a kooperatív állam fogalmát használhatjuk, ami azt jelenti, hogy egy nagyon intenzív, nagyon dinamikus kölcsönhatás van az állam és társadalom között, amely jogállami eszközökkel, jogi eszközökkel nem mindig tartható kézben. Ebben a kooperációban egyesek nagyobb eséllyel, mások kisebb eséllyel vesznek részt, és ez alapvetően érinti az állampolgári jogok érvényesülésének feltételrendszerét.

Aki közigazgatással valamelyest is elméleti igénnyel foglalkozott, annak fülében ismerősen cseng egy nagy közigazgatás-szociológus mondása, hogy a bürokrácia az a képződmény, amely az elkövetett hibákhoz képest sohasem tudja kijavítani és korrigálni magát. Azt hiszem, hogy az ombudsmani beszámolóban szereplő alkotmányos visszásságok is lényegében erre az adottságra vezethetőek vissza, hogy egyszerűen a közigazgatás, a hatósági rendszer egy olyan struktúra, amely bizonyos típusú hibákat mindig elkövet, függetlenül a benne működő emberek jó szándékától, felkészültségétől vagy annak éppen az ellenkezőjétől. Tehát amikor időről időre hasonló alkotmányos visszásságokkal találkozunk, és azok évről évre megismétlődnek, akkor valószínűleg ez a magyarázata, hogy egy-egy hibának valamikori kijavítása a legkevésbé sem jelent garanciát arra, hogy ezek a későbbiekben ne fordulnának elő.

Ami az elmúlt időben végzett tevékenységünk módszereit illeti, ezek közül szeretnék néhány szempontot megemlíteni, talán így állásfoglalásaink jellege, tartalma is világosabbá válik. Az emberi jogokat valamikor úgy fogalmazták meg, hogy egy-egy ágazatban, egy-egy szeletben biztosítsanak cselekvési szabadságot, cselekvési garanciát az egyén számára. Mára az emberi jogok egy sajátos módon összefonódott szövedékben érvényesülnek, és az egyik emberi jog vagy erősíti, vagy éppenséggel gyöngíti a másikat. Ez a tendencia a mi gyakorlatunkban is jól kimutatható, hiszen például a szociális biztonsághoz való jogról mint önálló jogról csak elvétve szoktunk beszélni. Ennek mindig más emberi joggal való értelmezését adjuk, úgymint a jogbiztonsággal vagy az emberi méltósággal.

(9.30)

Tehát ebből azt szeretném érzékeltetni, hogy nem egy-egy elszigetelt, önálló tartalommal rendelkező alapjogot védünk, hanem ezeknek a többi emberi joggal való együttes hatását próbáljuk érvényre juttatni. Az elmúlt évben különösen élesen jelentkezett az a probléma, hogy az emberi jogokat gyakran egymással ütköztetve, gyakran egymás rovására kell érvényesíteni. Hogy ne rébuszokban beszéljek, egy közösségben, például egy iskolai közösségben, miközben bizonyos tanulók jogait védi az ombudsman, óhatatlanul más tanulók érdekeit érinti ezzel.

Ez nagyon kényes és nagyon különleges helyzet, hiszen az ombudsman elsősorban jogvédő. Ha ugyanennek az éremnek a másik oldalát nézzük, akkor viszont könnyen rásüthető, hogy bizonyos vonatkozásokban jogkorlátozóként is föllép, hiszen egy-egy jognak, egy-egy cselekvési autonómiának a határát csak így tudja kimutatni. Ebben a kényes helyzetben mindig igyekeztünk a sokszor emlegetett szükségesség és arányosság elvét alkalmazni, és olyan állásfoglalásokat kiadni, amelyekben lehetőleg a szemben álló érdekek egyensúlya és optimális hatása érvényesül.

Az utolsó dolog, amit általában szeretnék mondani az elmúlt év érdekesebb elemei, komponensei közül, ez pedig az ombudsmani tevékenységnek egy különös átpolitizálódása. Az elmúlt évben folytatódott az a korábban elkezdődött tendencia, hogy parlamenti képviselők, parlamenti frakciók is megkeresik az ombudsmant különféle felvetéseikkel, és ennek óhatatlanul az a következménye, hogy ha ezekben a kérdésekben állást foglal, akkor a parlament politikai mezőjében valahol saját magát is elhelyezi, és van, akinek politikai alapon szimpatikus ilyen módon az állásfoglalás, van, akinek nem. Ez megint csak egy rendkívül kényes helyzet, amelynek a megoldását, elkerülését jelen pillanatban nem nagyon tudnám prognosztizálni, mert óhatatlanul magában hordja annak a veszélyét, hogy az ombudsman ilyen-olyan megnyilatkozása pártpolitikai támadásoknak is ki lesz téve, ami nem szerencsés. Azon kevés intézmények közé tartozik az országgyűlési biztosok intézménye, amelynek a működését, legitimitását eddig ilyen alapon még nem vonták kétségbe, és jó lenne, ha ez a jövőben is így lenne.

Néhány jellegzetes ügyet szeretnék említeni, a rengeteg szóba hozható példa közül csak azokra térnék ki, amelyek valamilyen kisebb-nagyobb tanulsággal szolgálnak akár a politikusnak, akár a jogalkotónak jövőbeli tevékenységéhez. Az első ilyen dolog az adó-, illetékügyek csoportjában keletkezett. Itt egy olyan esetről szeretnék beszámolni, amikor a jogszabályolvasás dicsősége vagy a jogszabályolvasás kudarca az, ami kimutatható, ez pedig az úgynevezett inkasszóügy. Ahogy ez lenni szokott, a probléma nagy nyilvánosságot kapott. Itt azért a nyilvánosság támogató, néha kevésbé szerencsés, ámde mindenképpen fontos szerepére szeretnék utalni. Ez az ügy nagy nyilvánosságot kapott, és úgy nézett ki, hogy azt a rendkívül egyszerű problémát, miszerint a lakossági folyószámlán lévő összegeknek egy bizonyos minimuma nem garantálható, hogy ott is marad a végrehajtási eljárásban, mert a különféle hatóságok között nincs meg az információáramlás, sikerül orvosolni, mert a közvélemény nyomására az összes érintett fél összedugta a fejét, és úgy nézett ki, hogy a tanácskozásból valami ki fog jönni.

A helyzet ma sajnos nem ebbe az irányba mutat, és úgy néz ki, hogy a végrehajtási jogszabályok ilyen változására nem kerül sor, miközben napnál világosabb, hogy a törvénynek bizonyos végrehajtási elveivel ez a lakossági folyószámla-inkasszós megoldás ellentétes, és az ügyfélnek nincs garantálva az a joga, hogy a megélhetést biztosító minimumhoz hozzájut, mert a különféle hatóságok együttműködésében van egy hézag. Ez egy olyan egyszerű eset, ami kapcsán bárki, aki ezt a jogszabályt elolvassa, könnyen beláthatja, hogy ez a hézag fönnáll. Ennek ellenére úgy néz ki, hogy ebben a dologban előrelépést nem fogok tudni felmutatni, mert mindenki elhárította a szükséges jogszabályi módosítások kezdeményezését vagy beterjesztését; nem azért, mert az adó- és a pénzügyek világában élünk, és tetszik, nem tetszik, ebből senki nem vonhatja ki magát.

A másik példám is ebből a körből származna, ez pedig a biztosítók bizonyos kárviselési tevékenységét érinti. Sok problémát jelent, hogy a biztosított gyakran úgy érzi, hogy a biztosító nem elég gyorsan, nem elég humánusan cselekszik az ő esetében. Természetszerűen, akit kár ért, annak minden időbeli elintézés túlságosan hosszúnak tűnik. De jelenleg valóban van egy olyan helyzet, hogy bizonyos eljárási cselekmények foganatosításánál a biztosítónak hallatlanul széles mérlegelési lehetősége van. Megteheti azt is, hogy a kárfelelősséget azonnal megállapítja, elrendezi, megteheti azt is, hogy hónapokig, esetleg évekig tartó szabálysértési eljárás lefolytatására vár. Azt is megteheti, hogy megvárja a szabálysértési eljárás végét, és azután attól eltérő döntést hoz. Nos, az ombudsman ezt a helyzetet kifogásolta a biztosítókra vonatkozó jogi szabályozásban, hogy valamilyen egzakt határidőt, egzakt ismérvrendszert kellene adni a felelősség megállapításához. Megint abban a körben tudom ezt a vizsgálatot megemlíteni, ahol, miközben mindenki belátta ennek a helyzetnek az anomáliáját és az állampolgári jogok szempontjából fennálló veszélyes voltát, igazából előrelépést és megoldást nem sikerült felmutatni.

A második ügycsoport, amiről nagyon röviden szeretnék beszélni, a rendészeti szervek tevékenysége. Míg az előbbi adó- és pénzügyeknél az állampolgári magatartást nagyon leegyszerűsítve azzal tudnám jellemezni, hogy különféle okoknál fogva az állampolgár az adóügyekben nem azt látja, hogy ez a közcélokhoz, a közjavakhoz hozzájárulás, hanem ez egy állami sarc a legtöbb állampolgár számára, és innen származnak a panaszok, úgy a rendőrségi ügyeknél nagyon leegyszerűsítve, nagyon durván fogalmazva azt lehetne mondani, hogy a rendőri működésnek, a rendőri intézkedésnek a hatástalanságát kifogásolják az állampolgárok.

Egy rendelkezésemre álló adat szerint 2004-ben mintegy 400 ezer bűncselekmény vált ismertté, és ebből a 400 ezer bűncselekményből az elkövetőt 130 ezer esetben tudták azonosítani. Nyilván a számolás sokféleképpen lehetséges, de más adatsorok is megerősítik azt, hogy bizonyos esetekben az állampolgár mindennapi életét leginkább érintő esetekben, mint betörés, lopás, gépjármű jogtalan eltulajdonítása és más hasonlók, a rendőrség nem produkálja azt a hatásfokot, amit az állampolgárok elvárnának tőle, és ebből a fiaskóból kiindulva más rendőri tevékenységet is kedvezőtlenül ítélnek meg az állampolgárok. A mi gyakorlatunkból az tűnik ki, hogy erre visszavezetve a rendőrség és a társadalom, a rendőrség és az állampolgár kapcsolata nem egészen felhőtlen, és bizonyosfajta bizalom, mint ezt tudjuk Francis Fukuyama legutóbb kissé már ámokfutásba torkolló szépirodalmi és szakirodalmi tevékenysége óta, a bizalom azért a modern alkotmányos államnak az egyik legfontosabb hordozóeleme.

A rendőri intézkedések közül és a rendőrséggel kapcsolatos vizsgálatok közül szeretném megemlíteni azt a nagy tematikus vizsgálatot, amelyet az elmúlt évben folytattam a rendőrök élet- és munkakörülményeit illetően. Az ezzel kapcsolatos megállapításoknak egy része azóta orvoslást nyert. Bizonyos felszerelési, dologi, ellátási intézkedések történtek, hogy a személyi állomány hangulata kedvezőbb és jobb legyen. Más tekintetben, ami igazából jogilag és alkotmányjogilag megfogható kérdés, előrelépés nem történt.

Miután a dolognak nemcsak a rendőrséget illetően, hanem valamennyi hivatásos, tehát a Hszt. hatálya alá tartozó személy vonatkozásában van jelentősége, röviden szeretném körüljárni. Miközben mindenki tudja, hogy egy ilyen hierarchikus szervezetben, mint a rendőrség, a honvédség, a vám- és pénzügyőrség a hierarchikus viszonyoknak szükségszerű velejárója, hogy határozatlan fogalmakat és a vezetői irányítást lehetővé tevő konstrukciókat kell alkalmazni, mindemellett, miután nem rendkívüli állapotos időben, nem háborús időben élünk, én szakadatlanul megteszem azokat az ajánlásokat, hogy bizonyos vezetői intézkedések azért mégsem alapulhatnak teljesen azonosíthatatlan, teljesen követhetetlen benyomásokon.

Nálam lévő panaszból említek egy példát. Ha valakit vezetői állományba helyeznek április 1-jén, és nem április 1-jei tréfának szánják, akkor fölmerül az intézkedés jogszerűségének kérdése, hogy 10-én miért mentik fel ugyanebből a vezetői pozícióból. Számomra nem elégséges magyarázat az, hogy a vezető úgy dönt a beosztottjai előléptetéséről és sorsáról, ahogy gondolja, mert ilyen esetben valami kézzelfogható, valami nyomon követhető érvnek mégiscsak kellene lennie. A rendőrségi vizsgálat is és más, a Hszt. hatálya alá tartozó vizsgálatok is fölvetették ezt a kérdést. Ez megint egy olyan eset, ahol javaslatom, elképzelésem nem találkozott egyöntetű és osztatlan elismeréssel, de más szerveknél folytatott vizsgálatok kapcsán is meg fogom ezeket ismételni.

Állampolgársági ügyek örvendetes módon az elmúlt időszakban kisebb számban kerültek a hivatalhoz. Ez valószínűleg annak a folyománya, hogy Magyarország határain kívül a világ békésebbé vált, tehát a menekültügy, az idegenrendészet, a bevándorlás és egyáltalán az állampolgársági ügyek más nemzetközi kontextusban merülnek fel.

(9.40)

Egy olyan ügyet mégis szeretnék innen is kiemelni, ami megoldásra vár nemcsak az állampolgársággal kapcsolatban, hanem a családok jogaival és a gyermeki jogokkal összefüggésben is. Jelenleg a családegyesítés csak akkor lehetséges, ha nagykorú magyar állampolgár kéri külföldön élő kiskorú hozzátartozójával kapcsolatban, és fordítva nem. Márpedig nemzetközivé vált, bonyolulttá vált világban igen gyakori az az eset, hogy a kiskorú gyermek a magyar állampolgár, és külföldi tartózkodású szülője nem magyar állampolgár. Megítélésem szerint az lenne a logikus, az lenne a konzekvens és nem utolsósorban a gyermekek jogait szolgáló megoldás, ha ilyen esetben is sor kerülhetne családegyesítésre. Ilyenkor, ha a nagykorú külföldi szülő valamilyen jogcímen tartózkodási engedélyt nem tud Magyarországon szerezni, az a lehetősége van, hogy vagy egyedül távozik, vagy pedig nem mindig legális formákban próbálja az itt-tartózkodását megoldani.

Az idén is folytatódott a sajtó, rádió és televízió körüli emberi jogi csatározás. Ebből a nagy ügytömegből két esetet szeretnék kiemelni. Az egyik a sajtószabadság kérdése. Sok vonatkozásában, nem utolsósorban a parlamenti nyilvánosság, a parlamenti folyosók nyilvánossága vonatkozásában is fölmerült ez a probléma, és az ombudsmanok, jómagam is arra mutattunk rá, hogy a sajtószabadság és a sajtónyilvánosság két különböző dolog. Természetszerűen a közérdekű adatokhoz a sajtó munkatársait hozzá kell juttatni, és egyáltalán minden olyanfajta információt rendelkezésre kell bocsátani, ami az ő feladataik ellátását lehetővé teszi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a nyilvánosság korlátlan és bárhol érvényesülhet, mert a sajtószabadságnak megvannak a maga gyakorlási feltételei, és a nyilvánosságot és a sajtószabadságot nem lehet egymással összekeverni.

A másik sajtójogot érintő ügyet a médiahatóság, az ORTT gyakorlatából szeretném venni, ahol folyamatosan konfliktus és véleményeltérés forrása, hogy a pártatlan és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét hogyan kell érvényesíteni. Én rendszeresen azt az álláspontot vallom, hogy ennek a követelménynek a műsorszolgáltatás egészében kell érvényesülnie, és nem egy-egy műsorszám tekintetében. Mert ha ezt így vennénk, hogy egy-egy műsorszámnak kell sokoldalúnak, pártatlannak és kiegyensúlyozottnak lennie, akkor Beethoven V. szimfóniájának második tétele egy popszámmal kellene hogy kiegészüljön, hiszen a sokoldalú és közérdeklődésre számot tartó műsorszolgáltatás akár még ezt is jelenthetné. Ebben a kérdésben azonban megint csak nem sikerült álláspontot közelíteni, valószínűleg azért, mert sokkal nehezebb a jogalkalmazás akkor, ha egy folyamatban vizsgálom a pártatlan és sokoldalú tájékoztatást, mint ha egy-egy műsorszámban, aminek van kezdete és vége, és az alatt a pár perc alatt könnyebb megállapítani, hogy sértettek-e ilyen jogot vagy nem. De változatlanul azt hangsúlyozom, és szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani ezt a megfontolást, hogy ennek nem egy-egy műsorszámra, hanem egy műsorfolyamra, magára a műsorszolgáltatás egészére kell vonatkoznia.

Az oktatásügynek a 2005. év különös aktualitást ad, szerencsére a legkényesebb és legnehezebb kérdések megválaszolására csak jövőre fog sor kerülni, hiszen a beszámolás tárgya 2004. De ettől függetlenül is oktatási ügyek úgy a közoktatásban, mint a felsőoktatásban viszonylag nagy számmal szerepeltek az elmúlt időszakban, és számos emberi jogi módszernek, emberi jogi eljárásnak a kialakítására adtak lehetőséget. Talán az ombudsmani gondolkodás számára is érdekes az az eset, amely a csipkártyás beléptető rendszerrel kapcsolatos. Az ilyen beszámolóban nagyon nehéz az általános szempontoknak és az esetjognak az egyensúlyát megtalálni, de azt hiszem, ez mégis olyan ügy, ahol lehet érzékeltetni, hogy bizonyos alkotmányos elvek mit jelentenek.

Ebben az esetben csipkártyás beléptető rendszert alkalmazott egy iskola azért, hogy a tanulók személyi és vagyonbiztonságát előmozdítsa. Eközben természetszerűen az iskolának mindenféle felügyeleti kötelezettsége van, amelyre én azt mondom, hogy ez a felügyeleti kötelezettség egy csipkártyás rendszerrel nem oldható meg, annál is inkább, mert az adott oktatási intézményben a beléptető kapu mellett a szabályos, hagyományos portásfülke ott volt egy nyugdíjas portás bácsival, aki előtt az nyugodtan bemehetett, akinek csipkártya nem volt a birtokában, vagy éppen nem tartotta magánál. A szükségesség és arányosság tesztje ebben az esetben azt jelenti, hogy ez az intézkedés szükségtelen is és aránytalan is, mert nem vezet el ahhoz a célhoz, amelyet ezzel az iskola elérni szándékozott, tudniillik a kikerülési és a megkerülési lehetőségek miatt a tanulóknak sem a vagyonbiztonságát, sem a személyi biztonságát ez nem szolgálja, nem is beszélve arról, hogy nem kellene az egyik utolsó személyes viszonyok alapján működő intézményt, az iskolát még ilyen kis lépésekben sem egy elektronizált, Star Wars III. keretei közé illeszkedő intézménnyé formálni.

Nagyon röviden ezekről szerettem volna számot adni. Tudom, hogy sok minden kimaradt, de egy ilyen mazsolázó beszámolónak, kiegészítésnek megvan az a nagy előnye, hogy megadja a lehetőséget a képviselő asszonyoknak és a képviselő uraknak az őket érintő és őket érdeklő kérdések föltételére, amelyekre természetszerűen szívesen válaszolok.

A hivatalos mondandóm befejezése után idén is szeretném megköszönni az Országgyűlés kitüntetett figyelmét a munkánk iránt. Nemcsak a beszámolót megelőző bizottsági meghallgatások alkalmával, hanem az idén többször került sor, hogy egy-egy kérdésben valamilyen állandó bizottság előadóként meghívott, és ott sokkal részletesebben egy-egy témát kifejthettem. Ez mindig nagy öröm számomra, mert a legkevésbé sem hiszem azt, hogy mindent jól tudok és hibátlanul látok, és egy ilyen vitafórum alkalmas az ember véleményének a csiszolására. A véleményem csiszolásában a másik nagy, komoly szereplő pedig a hivatal, közvetlen és közvetett munkatársaim tömege, akiknek ezúttal is köszönöm, hogy néha hektikus, néha kicsit összevissza, néha kicsit nehezen követhető munkastílusomat kiszolgálták, és hozzásegítettek ahhoz, hogy ez a beszámoló megszülethetett, és hogy ezúttal is itt állhattam a plénum előtt.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu