DR. MIKOLA ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Dolgozni fogunk még rajta, szeretném képviselő úrnak mondani, hiszen az általános vitát folytatjuk, módosító javaslatok beadására van még mód. Mi is módosító javaslatokat fogunk beadni, annál is inkább, mert tragikusnak tartjuk ezt a 2009. évi zárszámadási törvénytervezetet. Én, aki az egészségügy oldaláról vizsgáltam elsősorban, tragikusnak és soha nem látott gondot okozónak tartom a 2009. éves költségvetést. Nem látok benne eredményeket. Mi megszenvedtük ezt a 2009-es évet, és úgy gondolom, hogy nekünk következtetéseket kell levonni azokból az adatokból, amelyek ebben a törvénytervezetben szerepelnek, és arra kell törekednünk, hogy tanulságul szolgáljon ez a törvénytervezet, hiszen valahonnan el kell rugaszkodnunk ahhoz, hogy a 2010. évet valahogy jobb eredményekkel, nagyobb egészségnyereséggel abszolválhassuk.

Magam is úgy érzem ezt a dolgot, mint a magasugró, akinek nem a szilárd talajról kell elrugaszkodnia, amikor lécet akar ugrani, hanem a homokból kell elrugaszkodni, és onnan kell szilárd talajra érkeznie. De nem tehettünk mást, el kell a homokról rugaszkodnunk, előrebocsátva azt, hogy persze ezt a homokot még egy kicsit tömöríteni fogjuk módosító javaslatokkal, és erre buzdítom képviselőtársaimat is. Én erre törekszem. Öngólt nem akarunk rúgni persze, én meg főleg nem, nem is úgy vagyok öltözve, úgyhogy nem erre készültem, általános vitára készültem. Itt néhány dolgot szeretnék kifejteni az egészségügy szemszögéből, mert mi ezt a törvénytervezetet az egészségügyi ágazat, az Egészségbiztosítási Alap és az Egészségügyi Minisztérium fejezeti számai szempontjából vizsgáltuk.

Először azt szeretném megjegyezni, hogy minden időknél élesebben derült ki az, hogy az egészségügy nagy rendszere kimaradt a rendszerváltozásból, kimaradt a piacgazdasági átalakulásból. Az egészségügy működtetési nagy forrásrendszereiben továbbra sincs tőkehányad, nem tudjuk a tőkehasználati díjat elszámolni, amortizációt elszámolni, eszközvisszapótlást kezelni. Megmaradtunk a pénzforgalmi szemléletű, költségvetési típusú, maradványérdekelt gazdasági formációban. Mára azt tapasztaljuk - és ez baj is nekünk, meg segíthet is nekünk ebben az elrugaszkodásban -, hogy a piacgazdasági átmenetből történt kimaradásunk következményeképpen most már nemcsak a mi ágazatunk van válságban, hanem egyre nagyobb válságban van a minket körülvevő nagy beszállítói, piackonform, piacgazdasági, többnyire multinacionális nagy vállalkozói kör, de most már nemcsak ők vannak válságban velünk együtt, hanem az őket finanszírozó bankok is válságban vannak.

Tehát azt kell mondjam, hogy az egészségügyi nagy rendszernek a belső válsága mára súlyos társadalmi-gazdasági problémává vált, amit nem lehet az egészségügyön belül kezelni, hanem a nagy rendszereket megmozgatva a teljes költségvetés, államháztartás nagy rendszerében kell újragondolni a jövőben a szerepét. Ha ezt nem tesszük, akkor továbbra is egy súlyos ballaszt, tehertétel marad a 2011. éves vagy a következő évek költségvetésében is.

A 2009. évi költségvetési tervezést és végrehajtást a következetlenségek, a téves lépések sokasága és a forráselvonás jellemezte, mely az egészségügyi ágazatra nézve súlyos kihatással volt. Szeretném megjegyezni, hogy megértük azt a helyzetet, hogy konvergenciaprogram és más központi forráselvonások messze súlyosabban érintették az egészségügyet, mint más ágazatot; ennek a következményeit természetesen viseljük.

Nagyon nehéz problémát jelent az, hogy miközben soha nem látott, többnyire európai uniós fejlesztési-felújítási források állnak rendelkezésére az egészségügynek, közben a működtetési oldalon pedig nagyon súlyos forráshiány mutatkozik. Tehát azt kell mondjam, hogy kiütközik az a probléma, hogy az egészségügynek a működtetési forrásaiban - nem lévén tőkehányad - nincs tőkemegtérülésnek esélye, közgazdaságilag értelmezhetetlenül működik a rendszer. Itt az európai fejlesztési források nem tudnak hasznosulni. Ennek következtében a 2009. évben azt is meg kellett élnünk, hogy a kormányzat olyan fejlesztéseket eszközölt többnyire európai forrásokból - gondolok itt például az egészségházak elburjánzására -, aminek semmi értelme nem volt. Működtetési pénz nem lesz hozzá, orvos se lesz hozzá, meg beteg se lesz benne.

Nem olyan régen, ez még az elmúlt esztendőben történt, egy átadásra hívtak, egy ilyen egészségház átadására, képviselő hívott meg. Azt mondtam neki, hogy de hát ott, a te térségedben ebben az egészségházban se beteg nem lesz, se orvos nem lesz, és nem lesz működtetési forrásod se hozzá; mire föltartotta az ujját, és azt mondta, hogy de lesz benne patika. Ezen úgy elgondolkodtam. Ha valóban ilyen mértékben divergálnak a soha nem látott nagyságrendű fejlesztési-felújítási források és a szűkülő működtetési források, OEP-források, akkor a bajaink csak fokozódni fognak.

A 2009-es évben tovább nőtt és már-már kezelhetetlenné vált az orvosi lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség közötti feszültség. Ezen azt értem, hogy miközben a világban az orvostudományi kutatásoknak az eredményeképpen az orvostudományi lehetőségek exponenciális módon fejlődnek, mondhatom, rakétasebességgel fejlődnek, közben a gazdasági megengedhetőség oldalán pedig forrásszűkösség mutatkozik. Tehát az orvosi lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség között nyílik az olló, egyre nagyobb a feszültség.

A világ ma ismer egy technológiai rendszert, amivel ez a nagy feszültség is kezelhető. 2009-ben erre kísérlet sem történt sajnos. Ez a tényekre, epidemiológiai tényekre, adatokra alapozott egészségpolitikai stratégiát jelenti, evidence-based health policy, mondja a nemzetközi irodalom. Nézd meg térségenként egy adott országon belül, hogy milyenek a népegészségügyi trendek, a megbetegedési, halálozási viszonyok, születéskor várható átlagos élettartam, megélhető, minőségi életévek száma, csecsemőhalandóság és egyebek, állíts fel térségenként prioritásrendet, és a központi forráslehetőségeket ezen prioritások mentén allokáld, oszd el, és akkor azt lehet mondani közgazdasági kifejezéssel élve, hogy ha így cselekszik a rendszer, akkor a rendszer allokációs hatékonysága optimális lesz. Ezt úgy fordíthatom most már az egészségügy nyelvére mint következtetést, hogy a rendszerből kinyerhető népegészségügyi hozadék, vagyis populációs egészségnyereség ugyancsak optimális lesz.

Mi történt Magyarországon 2009-ben és sajnos az előző években is? A kapacitásokat összekuszálták, a betegutak szertezúzódtak, ennek következtében kóvályognak a betegek, nem találják az ellátás helyszínét. Tönkrement a kórházaknak a furcsa, körzővel, vonalzóval történt rangsorolása, kijelölése mentén a progresszív ellátás rendszere. Nem mindenki ott kapja meg, tömegek nem ott kapják meg a végső gyógyulást, ahol a betegségük miatt igényelnék ezt, ennek következtében vagy éppen ezzel egy időben, ennek lényegeként a rendszernek romlott a hatékonysága, és így még annak a kevés forrásnak is a felhasználása, amellyel 2009-ben rendelkeztünk, enyhén szólva nem eredményezett optimális népegészségügyi hozadékot, vagyis egészségnyereséget.

Ha ezt számokban nézzük és a mostani költségvetési törvénytervezet, zárszámadási törvénytervezet anyagában, akkor tragikus számokat látunk enyhén szólva. Az E-alap bevételi és kiadási oldala között nem volt egyensúly, a bevételi főösszeg 1 milliárd 269 millió nagyjából és a kiadási főösszeg 1 milliárd 418 millió forint volt. Az E-alapban a költségvetésben jóváhagyott 8 milliárd 852 millió forinttal szemben közel 17-szer nagyobb deficit képződött, ami párját ritkítja, és ezt az előbb elmondott tragikus helyzetet számokban is egyértelműen jelzi.

(Az elnöki széket Balczó Zoltán, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Külön aggodalomra ad okot, és 2009. évben ez az aggodalom nagyon is reálissá vált, hogy az egészségbiztosításnak a bismarcki nagy rendszere, a poroszos nagy rendszere, ami tömeges kockázatvállalásra épülő szolidaritást jelent, egyre inkább tolódik el az állami felelősségvállalás irányába, hiszen az Egészségbiztosítási Alapban egyre, évente növekvő jelentős mértékben jelennek meg az alkotmányos garancia keretében a költségvetésből származó forintok. Az állam alkotmányos garanciát vállal az egészségbiztosítás pénzügyi egyensúlya felett, és ezért, ha nem jönnek be a járulékok, akkor azt költségvetési adóbevételekből kell kipótolnia. Ezt meg is tette a 2009. évben is, persze a maga sovány módján, de ez azt jelenti, hogy a rendszerben a biztosítási elv, a szolidaritási elv folyamatosan csökken. A 2009. évben már nyilvánvaló volt, hogy az egész tömeges kockázatvállalásra épülő, munkaadói, munkavállalói jövedelemarányos járulékokat szedő rendszer tolódik el az állami finanszírozás irányába, vagyis csökken a rendszerben a szolidaritás eleme.

(17.00)

Hovatovább oda érkeztünk, hogy ezt az egész bismarcki nagy rendszert, ami egy nagy társadalmi közmegegyezésen alapul, és ha jól számolom, akkor több mint 110 éves, újra kell gondolni. Talán most, az új alkotmány előkészítése során mód lesz arra, hogy ezt a biztosítási rendszert vagy megerősítsük, vagy valamiféle új, az állami gondoskodás számára nagyobb lehetőséget adó, nagyobb felelősséget is jelentő irányban gondoljuk újra végig. Több országban megtörtént ez, mi sem kerülhetjük el ezt a végiggondolást és esetleg újragondolást.

A biztosítási elv természetesen sérült, és itt még egy gondolatot, ha megengednek: tragikusnak látjuk az országban a közteherviselést, és miközben a 2009. évben - de a korábbi években is - egészségügyi miniszterek állandóan a kisembert vádolták a közteherviselésből való kimaradással, a helyzettel való visszaéléssel, potyautasoknak nevezvén őket, azért mi arról is tudunk, hogy az állami nagyvállalatok - és általában a nagyvállalatok - a munkaadói járulék befizetésével sem jártak az élen. Igaz, hogy ez nem a 2009. év sajátja, hiszen a korábbi években is voltak ilyen problémák. Én még emlékszem, azon a széken ült Lamperth Mónika belügyminiszterként, aki akkor, amikor a rendőrszakszervezet sztrájkra készült, bejelentette itt, a parlament plenáris ülésén - nem akartam hinni a fülemnek -, hogy a rendőrszakszervezetnek jogosak a bérkövetelései, a rendőrség és a Belügyminisztérium ennek helyt ad, de mától kezdve nem tud munkaadói társadalombiztosítási járulékot fizetni. El voltunk képedve rajta, hiszen ez alapvető, mint ahogy említettem, ez több mint 110 éves társadalmi konszenzuson nyugvó, az emberek által támogatott nagy szociális biztonsági rendszer. Ezzel szembemenni itt a parlamentben, ez jelezte azt, hogy valami nagyon nagy baj van a közteherviseléssel. Nem új keletű a dolog, de 2009-ben kiteljesedett.

Súlyosbította a gondot a gyed, az anyasági ellátásokkal kapcsolatos változás, a munkaadói járulék mértékének a csökkenése, és tragikusan hatott a nagy rendszerre - így az egészségügyi szolgáltatórendszert működtető OEP-kasszára - az a helyzet, ami ugyancsak 2009. évben kicsúcsosodó sajátosság, hogy egyre kevesebb volt a munkahely, a reálbérek, a bértömeg nem növekedett, ennek következtében a jövedelemarányos járulékok nem folytak be a nagy kasszába. Tehát túl a közteherviselés gondjain, a foglalkoztatási problémák is terhelték a pénzalapot.

Meg kell mondjam, majdnem kilátástalannak látjuk a helyzetet. Valószínű, hogy egy-két év alatt ezt nem lehet rendezni, ezért ebben az elrugaszkodásban - és ismét utalok erre a kis primitív példára, hogy a magasugró mintha homokról ugrana a szilárd talajra - meg kell céloznunk azt, hogy igenis átugorjuk ezt a lécet, és hosszú évekre készülünk fel ahhoz, hogy ezt a 2009. évben kicsúcsosodó, az egészségügy helyzetében tragikus szituációt jelentő helyzetet kezelni fogjuk.

Erre biztatom a képviselőket is, valahol valami vonalat kell húznunk, hogy el tudjunk rugaszkodni, a 2011. éves költségvetésnek az egészségügy nagy ellátórendszere szempontjából is megalapozónak kell lennie. Ezért magam is szeretném - bár módosító javaslatokat nyújtunk be, ahogy jeleztem, de magam is szeretném -, hogyha ezt a 2009. évet le tudnánk zárni, valami vonalat húznánk, és elindulnánk egy hosszú távú, akár évtizedes újragondolásban és építkezésben. Mert ez az út, amit 2009-ig jártunk - és különösen az elmúlt 7-8 évben jártunk- a mi számunkra elfogadhatatlan, a betegek, a rászorultak szempontjából kilátástalan helyzetet jelent.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)

Forrás: parlament.hu