Marco Rubio amerikai külügyminiszter beszéde Athénban, az Akropolisznál
Világszerte nagyszerű romok találhatók. Sok esetben olyan helyek ezek, ahol a történelem mintha kimerítette volna önmagát: rég letűnt kultúrák maradványai, amelyek már régen kívül kerültek az élő emlékezet határain.
Az Akropolisz azonban más.
Az a civilizáció, amely felépítette azt, ami mögöttem áll, évezredek óta rabul ejti a nyugati világ képzeletét.
Államférfiaink, művészeink és filozófusaink nemzedékei tekintettek rá csodálattal és áhítattal.
Az idő hajlamos eltompítani az érzékeinket: a nagy győzelmek és a katasztrofális vereségek mintha egy tankönyv lábjegyzeteivé zsugorodnának, újabb tényekké, amelyeket iskolás gyermekeinknek meg kell tanulniuk, majd elfelejteniük. Az ókori görögök azonban szinte misztikus erővel tartják fogva emlékezetünket. Újra és újra visszahívnak bennünket magukhoz.
Krisztus előtt 480-ban Xerxész seregei megérkeztek ebbe a városba, és lángba borították szentélyeit. Az athéniak többsége addigra hajókon egy közeli szigetre menekült. Egy maroknyi ember azonban nem volt hajlandó elhagyni az otthonát. Ehelyett elbarikádozták magukat az Akropolisz sziklás erődjében, hogy rendkívüli, végső ellenállást tanúsítsanak: hatalmas köveket zúdítottak a sziklafalakról a perzsa betolakodókra, és napokig feltartóztatták a kor legnagyobb birodalmát. Végül legyőzték őket. A perzsák kifosztották a templomokat, felégették a szentélyeket, és földig rombolták az Akropoliszt. Amikor azonban az athéniak visszatértek, összegyűjtötték a régi Akropolisz összetört maradványait, és eltemették azokat a dombon, ahol az épületek álltak. Évtizedekkel később, Periklész idején pedig felépítették a Parthenónt.
Azóta, huszonöt évszázada áll a Parthenón. Birodalmak emelkedtek fel és buktak el az árnyékában.
Építőinek leszármazottai – Athén és Róma fiai – pedig magukkal vitték civilizációjukat a Föld legtávolabbi vidékeire.
Két és fél évszázaddal azután, hogy megalapították az amerikai köztársaságot a világ másik felén, messze attól a helytől, ahol most állok, ma ennek a köztársaságnak a külügyminisztereként állok itt, és olyan telepesek dédunokájaként, akik Spanyolországból érkeztek az Újvilágba. Azért állok itt, hogy tanúságot tegyek egy adósságról, amelyet sem az idő múlása, sem a térbeli távolság nem törölhet el soha.
Amerika, az én hazám történelmén mindenütt ott vannak az ókor ujjlenyomatai. Görögország szó szerint bele van vésve kormányzati épületeink építészetébe: fővárosunk magasba törő oszlopaiba, kupoláiba és emlékműveibe. A városnak, ahol alkotmányunk megszületett – Philadelphiának –, maga a neve is görög eredetű.
Hazám alapítóit lenyűgözte az az örökség, amelyet az önök népétől kaptunk. Rendkívül jártasak voltak a történelemben, élénken tudatában voltak saját különleges történelmi helyzetüknek, de a múlt egyetlen más korszaka sem ragadta meg annyira a figyelmüket és a képzeletüket, mint az ókor. Sokan meglepődnek, amikor megtudják, hogy a Federalista iratokban legtöbbször idézett szerző nem felvilágosodás kori filozófus vagy politikai gondolkodó volt. Nem: a Federalista iratokban leggyakrabban idézett szerző Plutarkhosz volt, Görögország és Róma nagy alakjainak görög életrajzírója.
Sokat írtak és beszéltek arról, milyen hatással volt az ókori Görögország az amerikai alapító atyák eszméire
– és tulajdonképpen minden olyan nyugati filozófusra és államférfira, aki előttük élt. A történet alapjait legtöbben ismerjük. Athén adta nekünk a demokráciát. Platón és Arisztotelész adta nekünk a nyugati filozófiát. A jogról, az erényről, a polgárságról és a köztársasági kormányzásról alkotott elképzeléseink a görög városállamokban formálódtak. Még politikai szókincsünk jelentős része is – olyan szavak, mint a demokrácia, a zsarnokság, sőt maga a „politika” szó – innen ered.
Mindez igaz. Ám amivel ennek a helynek amerikaiként és nyugati emberként tartozunk, valójában sokkal, de sokkal mélyebbre nyúlik. Ezek az intézmények és eszmék az ókori görögökben felismerhető alapvetőbb tulajdonságok külső megnyilvánulásai voltak – olyan tulajdonságoké, amelyeket nem lehet egyetlen politikai rendszerre vagy elméletre leszűkíteni.
Itt, Athénban öltött először teljes formát mindaz az alapvető vonás, amely később meghatározta a Nyugatot:
a szenvedélyes individualizmus és a lankadatlan becsvágy; a merész felfedezés és feltalálás;
a felfedezés, a kaland, a kockázat és a dicsőség utáni vágy. A világ és működésének alapelvei iránti csillapíthatatlan kíváncsiság, a természet rejtélyeinek megismerésére és a világegyetem titkainak megfejtésére irányuló éhség. A lehetetlenség gondolatával szembeni türelmetlenség, a határok és korlátok elleni lázadás, a törekvés, hogy bepillantsunk az ismeretlen mélységeibe.
Ezek nem pusztán valamely filozófiai iskola tételei vagy előírásai voltak. Egy nép jellemző tulajdonságai voltak, amelyek hagyományaiban, történeteiben és képzeletvilágában, a polgáraitól megkövetelt erényekben, valamint abban fejeződtek ki, amiért éltek, harcoltak és meghaltak.
Ha megismerjük őket, önmagunkat ismerjük meg.
Ami itt kivirágzott, az a Nyugat vágya volt arra, hogy feltárjon mindent, amit a tudatlanság, a sötétség és a távolság addig elrejtett az emberi elme elől.
A görögök nemcsak alakították a történelmet; magát a történetírást is ők adták nekünk. Sok mindent, amit számos ókori civilizációról tudunk, szinte kizárólag görög felfedezők és történetírók feljegyzéseiből ismerünk. Olyan felfedezőkéből és történetírókéból, akik nemcsak saját népük történetét örökítették meg, hanem messzire utaztak, hogy a világ különböző tájain élő idegen népek és kultúrák történeteit megfigyeljék és lejegyezzék.
Míg mások befelé tekintettek, a görögök fordították először kifelé a figyelmüket, hogy az idegen és az új megismerésének izgalmát és dicsőségét keressék. Ez a tulajdonság – ez a tulajdonság ösztönözte később a Nyugatot arra, hogy olyasmit hozzon létre és építsen meg, amire mások nem voltak képesek, és ez különböztetett meg bennünket oly sok más kultúrától és civilizációtól, ahol az élet legfőbb célja a stabilitás és a puszta megélhetés biztosítása volt.
De nem csupán az ismeretlen felfedezésére irányuló becsvágyat örököltük a görögöktől, hanem azt a meggyőződést is, hogy az ismeretlen megismerhető. Azt a bizalmat, hogy a világ feltérképezhető, megmérhető, térképre rajzolható és megérthető; hogy a világegyetemben észszerű rend uralkodik, amelyet bizonyos alapvető törvények szabályoznak, és amely törvényeket az ember megfigyelhet, az emberi elme pedig megérthet.
Ez volt a nyugati gondolkodás alapja: matematikánké, tudományunké, orvostudományunké.
Filozófiánké, etikánké és vallásunké. Ez készítette elő az utat ahhoz, hogy Jézus Krisztus evangéliuma termékeny talajra találjon Európában, és a keresztény világ birodalmává virágozzon. Ez volt a keresztény teológia gazdagságának alapja – Ágostoné, Aquinói Tamásé és a természetjog egész hagyományáé.
Olyan civilizáció született belőle, amelyet nemcsak közös kultúra, hanem közös emberkép is jellemzett: közös felfogás az emberről és a világegyetemben elfoglalt helyéről. Leszármazottai nemcsak a természetes rend eszméjében osztoztak, hanem az erény sajátos értelmezésében is; a rendeltetésről és a sorsról, az igazságról, a jóságról és a szépségről alkotott felfogásban; abban az erkölcsi rendben, amely megszabja, hogyan kellene az embereknek élniük; valamint azokban az objektív mércékben és eszményekben, amelyek felé törekedniük kell.
Az ókori görögök számára a kiválóságra törekvés volt az emberi lét alapelve. A közélet egészét a megmérettetés, a becsvágy és a versengés köré szervezték: a filozófiában és a költészetben, a szobrászatban és a drámában, az atlétikában és a művészetben, a háborúban és az államvezetésben. A klasszikus görög város olyan küzdőtér volt, ahol a nagy emberek próbára tehették és bizonyíthatták magukat, az állandó küzdelemben tökéletesíthették képességeiket – hogy a legjobbak, a legerősebbek, a legszebbek legyenek, és egyre közelebb jussanak a tökéletességhez.
Tudom, hogy a mai ember fülének mindaz, amit az imént leírtam, ez az életmód furcsán, sőt talán kegyetlenül hangozhat.
Korunk számos ideológiájának eszménye, őszintén szólva, a tökéletes biztonság világa lett, amelyben nincs kockázat vagy kudarc,
sem a győzelem dicsősége, sem a vereség szégyene. Manapság túl gyakran lefelé építkezünk. Úgy alakítjuk ki mércéinket, hogy senki se veszíthessen; jobban foglalkoztat bennünket a leggyengébbek kényelme, mint a legjobbakban rejlő lehetőség. A közöttünk lévő legkiválóbb dolgokat az átlagos, a hétköznapi, a középszerű szintjéhez kötjük.
Azok az emberek, akik a Parthenónt építették, felfelé építkeztek. Úgy tartották, hogy az élet legmagasabb rendű és legnemesebb törekvése mindenki más felülmúlása, az, hogy mindenben a legjobbak legyünk. Az ókori görög városállamokat heves szenvedély, rivalizálás, pártoskodás és konfliktus töltötte meg. De ebből a kitűnésért folytatott szüntelen küzdelemből fakadt a művészet, a filozófia, a politikai és szellemi energia nagyszerű felvirágzása, amely a mediterrán városok együttesét a világ legnagyobb civilizációjának bölcsőjévé változtatta.
A thümosz, ahogyan az ókori görögök nevezték – a szenvedély, az erő, a bátorság és a büszkeség tüze –, a nagy civilizáció szíve.
És nélküle? Nélküle a nemzetek elveszítik a harcra, a törekvésre és a túlélésre irányuló akaratukat.
Ma a Nyugat túlságosan nagy része elfelejtette ezt a tulajdonságot. Idővel mi, nyugatiak szégyellni kezdtük éppen azokat a dolgokat, amelyek kivételessé tettek bennünket. Zavarba hozott bennünket, hogy eredményeink megkülönböztettek minket a világ többi részétől. Jólétünk valamiképpen a bűntudat forrásává vált. Többé nem hittük, hogy megérdemeljük és kiérdemeltük nagyságunkat.
A „nacionalizmus” szitokszóvá vált. Ezért ledöntöttük emlékműveinket, elítéltük saját történelmünket. És túl sok helyen arra tanítottuk gyermekeinket, hogy szégyelljék az országokat, amelyeket örökölni fognak. Eközben megnyitottuk határainkat, külföldre szerveztük ki iparunkat, és hagytuk, hogy hadseregeink elsorvadjanak és leépüljenek.
És mintha minden eltelt évvel egyre többet szerveztünk volna ki a szuverenitásunkból is, döntéseinket olyan globális bürokráciáknak átadva, amelyek messze kívül esnek az ellenőrzésünkön.
Mások azonban örömmel töltötték be az általunk hagyott űrt – a gyengeségünk nyomán keletkezett űrt.
És ahogy a Nyugat önbizalma megingott, ellenfelei és vetélytársai egyre magabiztosabban léptek fel,
és helyettünk a saját gazdagságukat és hatalmukat építették.
Ma pedig válaszút előtt állunk. Mert a következő évtized és az akkor meghozott döntéseink írják meg a következő évszázad történetét. A választott utunk határozza meg, hogy a Nyugat megőrzi-e vezető helyét a világban, vagy beletörődik a sorvadás, a szolgaság és a hanyatlás jövőjébe. Vagy most a cselekvést választjuk, vagy elveszítjük annak lehetőségét, hogy egyáltalán választhassuk a cselekvést.
Trump elnök vezetésével az Egyesült Államok meghozta a maga döntését. A nemzeti hatalom bocsánatkérés nélküli érvényesítését választjuk: visszavesszük az ellenőrzést létfontosságú ellátási láncaink fölött, újraiparosítjuk gazdaságunkat, újjáépítjük védelmünket, és megküzdünk a jövő technológiái és iparágai fölötti vezető szerepért.
Új határok elérését választjuk: a fejlett gyártástechnológiában és a szuperintelligenciában; a drónok, a fegyverek és a hadviselés területén;
a chipek, az ásványkincsek, a kibertér és az emberi lehetőségek minden más területén. Felszabadítjuk energiatermelésünkben rejlő lehetőségeinket, újjáépítjük gyárainkat, visszajuttatjuk űrhajósainkat a Holdra, és az űrkutatás új korszakát indítjuk el.
Bármilyen magasztos eszményeik voltak is, az ókori görögök nem voltak naivak. Megértették, hogy a nemzeteknek érdekeik vannak. Megértették, hogy az államvezetés körültekintést és diplomáciát igényel, de azt is, hogy szükség van az erő alkalmazásának képességére, amikor a körültekintés és a diplomácia kudarcot vall. Megértették, hogy a hatalomhoz nem elég rendelkezni az önvédelem eszközeivel: annak is hihetőnek kell lennie, hogy készek vagyunk használni őket.
A politikának és az államvezetésnek ezt a klasszikus felfogását kívánja visszaállítani a Trump-kormányzat – nemcsak saját országunk, hanem egész civilizációnk számára.
Hisszük, hogy Európa felébredhet hosszú álmából, és újra fellobbanthatja azt a tüzet, amely itt évezredekkel ezelőtt gyúlt ki.
Már mutatkoznak ennek jelei.
Szerte ezen a kontinensen olyan fejleményeknek vagyunk tanúi, amelyek reményeink szerint egy nemzedékeken átívelő fordulat kezdetét jelentik: az egekbe szökő védelmi kiadásoknak, új partnerségek és programok sokaságának, a gyártás és a termelés bővülésének, a tavaly Hágában tett történelmi védelmi vállalások nyomán.
Görögország ennek a változásnak a középpontjában áll. E nemzet népe ismét bebizonyította, hogy nélkülözhetetlen barátja Európának és az Egyesült Államoknak egyaránt, az energiától a migráción át a védelemig minden területen, ahol Görögország példamutató szövetségesnek bizonyult.
És őszintén reméljük, hogy egész Európa követni fogja az önök példáját.
Bár az indulatok időnként próbára tehették az Egyesült Államok és Európa közötti szeretet kötelékeit, nem engedhetjük, hogy elszakítsák őket.
Együtt kell megerősítenünk azt a szövetséget, amely képes szembenézni korunk fenyegetéseivel.
És képesek is vagyunk rá. Mert nem hisszük, hogy a transzatlanti barátságnak zéró összegű játszmának kellene lennie. Éppen ellenkezőleg: olyan szövetséget képzelünk el, amelynek ereje nagyobb, mint részeinek összege. Ezt az elképzelést láttuk megvalósulni éppen a múlt hónapban az Egyesült Államok, Dánia és Grönland között létrejött példátlan új megállapodásban – olyan megállapodásban, amely átformálja az Északi-sarkvidéket, és megerősíti az egész NATO biztonságát. A megállapodás mindhárom résztvevője győztesként került ki belőle. Egész Európa – valamint a NATO és az Egyesült Államok – biztonságosabbá, erősebbé és védettebbé vált általa.
Együtt akarunk győzni. Együtt kell győznünk.
Manapság divatossá vált azt hinni, hogy a felvilágosult külpolitika azt jelenti: a világközösséget saját népünk elé helyezzük. Azt hiszem, ebben is sokat tanulhatunk az ókori görögöktől, mert ők tudták, hogy
a nemzetünkhöz való hűségben semmi önző vagy helytelen nincs, ahogy abban sem, ha mindenekelőtt nemzetünk érdekeinek védelméért harcolunk.
Szenvedélyesen hittek a nagy ember eszményében: abban a kivételes egyénben, aki tettei révén halhatatlanságra tesz szert. De azt is hitték, hogy a dicsőséget és a hírnevet úgy lehet elnyerni, ha valaki önmagánál nagyobb ügyért küzd, áldozatot hoz, és nagy dolgokat visz véghez. Az ókori görög világ visszatérő hőse az az ember volt, aki kész volt bármilyen árat megfizetni egy olyan ügyért, amely méltó a hűségére.
Ezt látjuk Szókratészben, aki még élete árán sem volt hajlandó felhagyni az igazság kutatásával. Ezt látjuk a háromszáz spártai legendás helytállásában: Perzsia hatalmas seregeitől körülvéve, reménytelen számbeli hátrányban sem éltek a menekülés lehetőségével, hanem inkább az utolsó emberig harcoltak, semhogy elhagyják őrhelyüket vagy megtagadják kötelességüket. És ezt látjuk Akhilleusz eposzi mítoszában is, akinek felkínálják a választást, hogy hazatérjen és hosszú, békés életet éljen, ő azonban inkább Trójában marad, és az örök dicsőségért vállalja a halált.
Ezek – ezek azok a tulajdonságok, amelyek formálták a Nyugat erkölcsi képzeletvilágát.
A keresztény vértanútól, aki nem volt hajlandó megtagadni hitét, a hazafiig, aki életét adta országáért;
Morus Szent Tamástól az alamói csatáig; egészen az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának halhatatlan zárószavaiig, amelyek így szólnak: „Kölcsönösen egymásnak ajánljuk életünket, vagyonunkat és szent becsületünket.”
A görögöktől örökölte a Nyugat kötelességtudatát – a saját erkölcsi szabályaihoz, ügyéhez és hazájához való megtörhetetlen hűséget. A mi hőseink, a Nyugat hősei azok, akik éppen akkor maradnak hűek kötelességükhöz, amikor ez a legnehezebb és a legfájdalmasabb: az ember, aki állja a szavát; a katona, aki nem hagyja el őrhelyét; a kapitány, a közmondásos kapitány, aki hajójával együtt süllyed el.
Ez teljesen más, mint amit például még ma is olyan fanatikusoknál látunk, mint Irán radikális mollái, akiknek halálkultusza nemzeti hősként ünnepli a gyermek öngyilkos merénylőket, és a mártíromságot önmagában vett célnak állítja be.
A mi hőseink – a mi hőseink készek lehetnek meghalni az ügyükért, de a mi hőseink nem imádják a halált.
Éppen azért ismerjük fel a hősiességet azokban, akik inkább feláldoznák az életüket, semhogy elárulják elveiket, mert értékesnek tartjuk az életet. Ma már természetesnek vesszük a Nyugat felfogását ezekről a dolgokról – a hősiességről, a becsületről, a kötelességről. Feltételezzük, hogy ezek valamiképpen minden ember számára, minden korban és minden helyen egyetemesek. Nem azok. Egy sajátos jellem termékei, amely itt született meg, és alakította az utána következő civilizáció egész történetét. Olyan civilizációét, amelynek megvédéséért ma ugyanazzal a szenvedéllyel kell harcolnunk, mint őseinknek.
A Parthenón építőit az európai keresztény világ építőmesterei követték, akik felépítették Milánó, Köln és Firenze katedrálisait. Az emberi alak tökéletesítésére irányuló törekvés, amely az ókori görög szobrászokat hajtotta, Michelangelóban új kifejezési formát talált. A görög filozófusoknak a világegyetem szerkezetére irányuló kutatását Kopernikusz, majd Galilei, Kepler és Newton örökölte tovább.
Az új tudás iránti éhség hívta életre Magellán első Föld körüli expedícióját, Kolumbusz amerikai felfedezőútját, végül pedig az Apollo–11 Holdra vezető útját. Azok a tulajdonságok pedig, amelyek Alexandroszt az egész akkor ismert világ meghódítására vezették, újra megjelentek Caesarban, majd Nagy Károlyban és Cortésben.
Amerikában ugyanez a hagyomány újra felfedezte önmagát. Egy nyitott, vad vidék a nyugati képzelet és becsvágy nagyszerű újjászületésének helyszínévé vált. Az új horizontok iránti görög törekvésből az amerikai határvidék szelleme lett.
Athén és Róma civilizációja egy fiatal, tengerparti köztársaságot kontinensnyi birodalommá alakított.
Minden nemzedék legnagyobb amerikaijai magukon viselték elődeik félreismerhetetlen vonásait – amelyek Athénban születtek, Rómában formálódtak, a keresztény világban keresztelkedtek meg, a középkori Európa kohójában edződtek, az angol szabadságszeretet géniuszával gazdagodtak, majd átkeltek az Atlanti-óceánon, hogy egy új világ partjain újjászülessenek.
Most együtt kell újra felfedeznünk ezt a szellemet. Fordulóponthoz érkeztünk – nemcsak az én nemzetem történetében, hanem egész civilizációnk történetében.
A fenyegetések, amelyekkel ma szembenézünk, éppoly valóságosak, mint azok, amelyek az ókor drámai színpadán jelentek meg.
A nemzeti érdekek nem tűntek el a nemzetközi intézmények megjelenésével. A háború nem szűnt meg pusztán azért, mert mi a békét részesítettük előnyben. Más államok tovább fegyverkeztek, befolyást kerestek, és versengtek a területekért, a technológiáért, az erőforrásokért, a piacokért, az energiáért és a hatalomért.
És most ismét háború van. Ismét új versengés zajlik a nagyhatalmak között. Ismét jelen van a kiszolgáltatottság, az agresszió, a terrorizmus, az új fenyegetések és támadások egész világa.
Ezért újjá kell építenünk intézményeinket és szövetségeinket, hogy együtt nézhessünk szembe ezekkel a fenyegetésekkel – annak tudatában, hogy ezeknek nem az a céljuk, hogy eltöröljék az őket alkotó nemzetek szuverenitását, hanem az, hogy megvédjék azt. És hogy
a nemzeteknek nem kell feladniuk sajátos identitásukat ahhoz, hogy felismerjék közös érdekeiket.
Görögországi partnereinkkel ennek mintáját építettük ki. Védelmi együttműködéseinkben, az energia és a technológia területén, valamint közös törekvésünkben, hogy megvédjük Európa határait a tömeges migráció fenyegetéseitől.
Barátságunk nemzetem legkorábbi éveire nyúlik vissza. Amikor Görögország 1821-ben felkelt, hogy az oszmán uralom évszázadai után visszaszerezze függetlenségét, az amerikaiak valami ismerőset fedeztek fel ebben a küzdelemben. Három évvel később a nagy amerikai államférfi, Daniel Webster híres beszédet mondott a Kongresszusban, hozzájárulva ahhoz, hogy a görög forradalom ügye a fiatal amerikai köztársaság képviselői elé kerüljön.
Beszédét azzal kezdte, hogy felhívta figyelmüket mindarra, ami körülvette őket. Ezt mondta beszédében, idézem: „A kormányzásnak ez a szabad formája, ez a népképviseleti gyűlés… a szabad vita és a nyilvános eszmecsere gyakorlata, az elmék egymással folytatott küzdelme… még maga az épület is, amelyben összegyűlünk, ezek az arányos oszlopok, ez a díszes építészet, mind arra emlékeztetnek bennünket, hogy Görögország létezett, és hogy mi, az emberiség többi részéhez hasonlóan, sokkal tartozunk neki.”
Ezek a szavak ma éppoly igazak, mint akkor, amikor elhangzottak. És mindannyiunknak – nemcsak az amerikaiaknak, hanem az európaiaknak és a Nyugat-szerte élő barátainknak is – újra meg kell tanulnunk azokat a tanulságokat, amelyeket elődeink ebből a helyből és történelméből merítettek.
Görögország történelme – Görögország történelme nem csupán bepillantást enged intézményeink legkorábbi formáiba.
Görögország történelme önmagunk képét mutatja meg nekünk.
Megmutatja, hogy nagy hősök örökösei vagyunk, és büszkének kell lennünk – rendkívül büszkének kell lennünk – arra, ahonnan jöttünk. Csodálattal kell tekintenünk arra, amit elődeink ezen a vidéken létrehoztak. Civilizációnk története a legnagyszerűbb történet, amelyet az ember valaha ismert. És itt kezdődött, a Nyugat első férfiaival és asszonyaival. Tőlük – tőlük – újra megtanulhatjuk azokat az erényeket, azt a bátorságot és azt az erőt, amelyekkel szembenézhetünk korunk veszélyeivel.
Köszönöm.