(...)
Egy társadalompolitikai területen dolgozó politikustól a közvélemény gyakran két dolgot vár el: 1. Oldja meg a problémát! 2. Tüntesse el a problémát, a problémás egyéneket, lehetőleg személyesen.
Az általam íróként szeretett, civil aktivistaként tisztelt
Bódis Kriszta, a hitelességét bizonyítandó szociális munkásnak állt a kamerák kereszttüzében október első napjaiban,
az általa létrehozott mobil team segítőjeként.
Az apropó a sajtóban felkapott, általam csak „palackháborúnak” csúfolt jelenség, ami a mélyszegénység utóbbi időben történő közterületi megjelenése. A probléma ugyan régi, de a láthatósága miatt most a szociális szakembereken kívül sokan lépéskényszerként élik meg és próbálják rövid távon orvosolni a „jelenséget”. Csak azért rövid távon, mert erre van eszközük, és mert ezzel szereznek láthatóságot, népszerűséget, és talán majd szavazatra váltható lájkokat. Hiszen a palackgyűjtők többsége nem szavaz/szavazhat. Ők a zavaró tényező, eltüntetni vagy felszólítani őket, hogy tűnjenek el, olcsóbb, gyorsabb megoldás, mint közösen gondolkodni, összefogva lépéseket tenni, kérni, fejleszteni.Bár Bódis többször is hangsúlyozza, hogy nem ettől a busztól kell a csodát várni, a hitelesség demonstrációja helyett a végeredmény egy teljesen közönséges „jóemberkedés” lett.
Érteni vélem a célt. Szakmai szempontból sem ördögtől való. Ami eddig összeállt számomra, az az, hogy a busz valójában egy közbiztonsági kríziskezelő pilot lenne, ami majd feltárja az ellátórendszer hiányosságait, a valós szükségleteket. Nah, ez nem jön át a videóból, de az igen, hogy „a valós szükséglet, hogy tűnjenek el, ellátórendszer pedig nincsen”. Ehhez azonban nincs szükség videókra, ezt eddig is tudtuk. Csakhogy a videó azt üzeni, hogy vannak könnyű megoldások.
(...)